Elindult a tanév, lassult a tempó. Bár nincs sok órám, rendesen elhalmoznak olvasnivalóval, a hétvégék pedig szerencsére könnyen megtelnek programmal. Nincs mindennap blogbejegyzés, mivel nincs minden nap fontos esemény. Aki mégis olvasna, annak most ajánlok néhány blogot.
Hagy legyen az első a reklám helye! Amikor éppen nem az itteni teendőimet intézam, akkor Baross Gábor teleppel foglalkozom. Ez most a kutatási témám, amiből TDK-zni is fogok. Ennek kapcsán vezetek egy blogot, ami BarosssBlog névre hallgat (sőt, facebook oldala is van).
Aztán haladjunk mondjuk keletről nyugatra! A legkeletebbi blog a Mennyei Átjáró. A blogot egy szaktársam vezeti, aki Tiencsin városában tölt hat hónapot, velem párhuzamosan. Néha elég abszurd történetekről számol be, de az Osztrák-magyar zónáról írt rész is emlékezetes.
Nem kell nagyot ugranunk, ha jövünk Kelet felé. A következő állomás ugyanis Mongólia, ahol Dóri múltja az időt a fővárosban, Ulánbátorban. Nemrég az [origo]-ra is kikerült videó a Lenin-szobor ledöntéséről - bár erről nem írt Dóri, de ő is ott volt. (További szocialista emlékművek itt.) Aki Mongóliába készül, olvassa el, aki nem, az is!
Most pedig ugrunk egy nagyot, és megérkezünk Franciaországba, ahol Julcsi tölti mindennapjait, és me gis örökíti őket a blogjában. A távolkeleti blogokhoz képest egész más témákról ír, teljesen személyes hangnemben. Ami meginkább megragadott, az ez a kép, amit az ő blogjáról nyúltam:
Végül pedig térjünk vissza Budapestre! Jó ötletnek tartom, és pár dolgot át is vettem abból, amit az Egy nap a városban blog csinál. Budapestet mutatja be a szerethető oldaláról, és hogy erre mennyire van igény, azt mutatja, hogy több, mint 22.000 ember követi őket facebookon!
Ha valaki még tud valami jó blogról, akkor ne habozzon megosztani!
Először is: szemfülesnek és precíznek kell lenni, nem árt, ha "több szem többet lát" alapon működik a rendszer. A beiratkozáskor már feltűnik az a jelenség, hogy a németek szeretnek az egyszerű(nek tűnő) dolgokon még csavarni egyet (vagy kettőt). Például kérnek egy német bankszámlát, amit ha megcsinálsz akkor be kell jelenteni a koliban, és aláírni egy papírt, hogy levehetik róla a pénzt. Én is lementem, és minden rendben ment, még egy papírt is kaptam, hogy hogyan regisztráljak be a koli rendszerébe. A lakótársaim segítségét kértem, mert a papíron jelzett honlap azóta igencsak átalakult, és közölték, hogy szerintük nincs semmi, ha nem csinálom meg. Elvileg még egy semesterticketet kaptam volna, amire nincs szükségem, úgyhogy azóta is itt hever a papír az asztalomon.
Az egyetem felé is jelezni kell, hogy megérkeztünk. Egyrészt alá kell íratni a Tanulmányi Szerződést (Learning Agreement) egy fazonnal, aki a helyi ügyintéző. Volt a beiratkozás után egy campus-tour, amire Hajni elment, és ott elmondták, hogy melyik ajtó mögött lakik az illető (más haszna amúgy nem igazán volt). Ebből kifolyólag én csak odaadtam a papírkámat Hajninak, ezúton is köszönet érte.
Ugyanitt kellett aláíratni a Certificate of registration feliratú papírt, és mindezt elvileg az érkezéstől számított két héten belül. Ezeket az otthoni KARI ügyintézőnek kell elküldeni, aki aztán mindenfelé továbbítja, és reménykedünk, hogy egyszer csak megérkezik a második részlete az ösztöndíjnak.
Remélem, hogy ezzel lefutott az ideérkezéshez kapcsolódó ügyintézés, és legközelebb a félév végén kell majd papírokkal aláírásokért rohangálnunk.
A sportok között lehetett választani evezést is, amit természetesen felvettem, és végül a várólistáról sikeresen be is kerültem. Egy egy alkalom volt, méghozzá most szombaton (érthető, az evezést nem télre találták ki). Az egyetem vizisport-telepére kellett menni, onnan indult a túra. Szerencsére tudott az oktató angolul és a fontosabb dolgokat nekem angolul is elmondta, de ezekből kevesebb volt: mindenféle szabályt elmagyarázott hosszan és részletesen, megtanította az a kajakevezők használatát, azt is elmagyarázta, hogy mikor kinek van elsőbbsége a vízen, és minden eszköznek a használatát elmagyarázta negyed órában németül, két mondatban angolul.
Végül majdnem kettő óra volt, mire vízre került az összes hajó. Kajakoztunk, és mivel páratlanul voltunk, nekem jutott egy saját, egyszemélyes hajó. Ez a tény sokat lendített a kedvemen, mert a magam ura lehettem. Én tettem először vízre a hajót, úgyhogy volt időm egy kicsit szórakozni is a stég mellett.
Újra rájöttem, hogy nagyon szeretek evezni, és ősszel sincs akadálya a vízre szállásnak. Nagy élmény volt, az oktató amikor látta, hogy volt már a kezemen evező, elhívott, hogy menjek velük máskor is, de sajnos idény végén vagyunk, úgyhogy nem valószínű, hogy evezőt veszek a kezembe az idén.
A nap közepén megállapítottam, hogy az esemény alkalmas a videózásra, úgyhogy jó szórakozást hozzá!
Ne ess pánikba! Mindig legyen nálad törülköző, ha az Galaxisban akarsz stoppolni! Ha viszont egy Vasaló (vagy valami hasonló) nevű olasz borból akarod a dugót kihúzni dugóhúzó nélkül, akkor inkább ess pánikba. És ha Berlinbe jössz, mindenképpen hozzál magaddal dugóhúzót!
Tegnap este Hajnival úgy döntöttünk, hogy megiszunk egy bort és megkeressük választ az életre nagy kérdésére, meg a világmindenségre... meg mindenre. Megválaszoljuk a kérdések kérdését, na. Vettem is egy üveg bort.
Itt vannak csavaros tetejű borok, amihez nem is kell dugóhúzó. Na, ez nem ilyen volt. Először naivan egy kiskanállal próbáltam benyomni a dugót, de meg se mozdult. Gondoltam nem baj, majd a kulcsommal. A kulcs sikeresen bele is fúródott a dugóba, de se befele, se kifele nem történt elmozdulás. Ekkor már messze meghaladtuk a borkibontás átlagos időtartamát, meg már tikkadtunk a szomjúságtól, úgyhogy egy kicsit megmozgattam a kulcsot, hátha megmozdul a dugó (már ennem is örültem volna). Történt is változás, de nem a dugó, hanem a kulcs mozdult, ami nem is lett volna baj, de csak az egyik fele. Magyarán elgörbült. Innentől Hajni próbálkozott a bor kibontásával, én pedig a kulcs kiegyenesítésével, mindketten ugyanakkora (semmi) sikerrel.
Mikor a kulcsügyet feladtam, közös erővel, az eszközhasználat tekintetében csimpánzokat megszégyenítő kreativitással láttunk neki a dugóhelyzet megoldásának lakattal, késsel, ollóval, szempillaspirállal. Némi szenvedés után sikerült is elérni, hogy a kés átütötte a dugót, ami be volt betonozva az üvegbe. Ekkor jött Hajni egy őrült ötlettel: egy pumpával (vagy mivel) hozzájutunk a borhoz. Nagy nehezen sikerült is akkorára tágítania a lyukat, hogy átférjen a kicsi műanyag cső (és nem is tört bele, pedig ez a körülményekhez képest igen nagy teljesítmény), úgyhogy elkezdtem a bor pumpálását.
Most mindenki képzelje el, amint a röhögéstől ki se látok a fejemből, és közben egy műanyag pohárba próbálom fecskendezni a bort, ami szépen jön is, porlasztva, majdnem légneműként. Az, hogy nagyjából milliliterenként kell kitölteni a bort, nem tántorított volna minket, viszont egy pumpaszerűség minden harmadik nyomás után szétesett először kettő, majd három, majd egyre több darabra. Szóval ez a módszer sem működött.
Tágítsuk csak tovább azt a lyukat, és töltsük át a dugón a bort! Újabb zseniális ötlet. Egy késsel a kezemben meg is próbáltam kivitelezni, és ekkor - csodák csodája - a dugó lecsúszott az üveg belsejébe! Kísérőnek a kispriccelő bor válltól fölfelé teljesen beborított, de ez a győzelem jele volt. Az egyetlen zavaró tényezőnek az bizonyult, hogy továbbra is benne állt a kés, amit ha kihúzunk, akkor jön a dugó is. De hozzájutottunk a borhoz! Győzelem!
Végül egy kiskanál és legalább három kéz segítségével a kést is sikerült épségben megmenteni. Az utolsó izgalom a hazaérkezés volt, ugyanis ez A kulcsom: a postaládához, a kapuhoz, a lakásajtóhoz és a szobámhoz is ez való, így ha elveszítem, akkor fel kell törni a szobámat (ha sikerül bejutnom a lakásba). A zárból félig kilógó kulcsot végül sikerült visszagörbíteni, így sikeresen hazajutottam.
Még mielőtt bárki is úgy érezné, hogy az Erasmusos félév csak a világlátásról és a bulizásról szól, röviden beszámolok arról, hogy egyetemre is járunk. De csak nappal, nem szokás fényképezni, és nem is olyan mozgalmas, mint egy jégkorongmeccs vagy egy táncház. Mostanra úgy tűnik, végleges az órarend, úgyhogy van értelme nyilatkozni a témában. Na, haladjunk csak szépen sorban, hétfőtől péntekig!
Hétfőn lett volna egy órám. De leadtam, mert nincs rá időm. Na, ez nyilvánvalóan nem teljesen igaz, maradjunk annyiban, hogy van jobb dolgom is.
Szóval akkor kedd. Hajnali tízkor van egy órám, ami Dél-kelet Európa XX. századi történetével foglalkozik. Egy angol fazon tartja, de egész érthetően beszél. Marha jó órákat tart, azt érzem (amit minden itteni tanáron), hogy nem csak bejött órát tartani, hanem tényleg át akar adni nekünk tudást, gondolatokat, és ehhez meg is követel egy csomó mindent. Előző órán a nacionalizmusról volt szó, amihez két szöveget kellett elolvasni.
A keddhez tartozik még (most tessék megkapaszkodni) a Hiphop. Ez így valószínűleg elég erős volt elsőre, úgyhogy elmagyarázom. Tudtam magamról, hogy valami sport kell, úgyhogy megpróbáltam röplabdát vagy evezést felvenni. Mivel ezek a jelentkezés megnyitása után pár perccel beteltek, gondolkoztam, hogy most mi legyen? Nézegettem azokat az órákat, amire fél órával későbbtől lehetett jelentkezni, és arra jutottam, hogy ez jó választás lesz: a néptánchoz képest technikailag sokat segít, hiszen az egész testet mozgatja, és biztos, hogy megmozgat. A héten volt az első óra és marha jó volt. Még van mit dolgozni ahhoz, hogy úgy menjen ez a típusú mozgás, ahogy szeretném...
Szerdán este van csak programom: elmegyek filmet nézni. Ez a program valójában a másnapi kurzushoz tartozik, ami Berlin in fim, film in Berlin címre hallgat. Szerdán megnézzük a filmet, csütrtökön pedig megbeszéljük (valamint természetesen erre az órára is van olvasnivaló, minden hétre legalább egy fejezet vagy tanulmány). A kurzus (és innentől az összes) a Berlin Studies programhoz tartozik, ami a német fővárost mutatja be sokféle szemszögből. Ez azt is jelenti, hogy nagyjából ugyanazokkal az emberekkel találkozom ezeken az órákon, így lassan kialakul valami ismertségféle.
Maradjunk is a csütörtöknél. Ezen a napon két órám is van, a filmes mellett a The Berlin Wall. Ez elég népszerű, és egy doktorandusz tartja. Egy kicsit olyan is az óra: még nincs rutinja, nem vezette az első óra történéseit túl magabiztosan. Itt is vannak olvasnivalók, többek közt egy olyan feladatot is kaptunk, hogy csináljunk interjút a fal leomlásáról. Nekem majd egy máltai doktorandusz lánnyal a korabeli, rendszerellenes rockzenéről kell majd referálnom - elég jó témát sikerült választani.
Bölcsészként, erasmusosként pénteken óraütközést csináltam! Végül sikerült átrendezni az órákat, így alakult ki a végső, most leírt felállás. Pénteken végül két kurzuson vesz részt: az egyik a németóra, amiről még nem tudok nyilatkozni, mert ezen a héten lesz az első. Ez tart reggel nyolctól délig (igen, négy óra). A nehézséget nem csak az adja, hogy szeptember eleje óta tanulok igazából németül, hanem az is, hogy kb. kettővel magasabb szintű csoportba kerültem, mint kellett volna.
Délután van a Pop & nation névre hallgató kurzus, ami helyi identitással, a berlini kultúra lenyomatival foglalkozik. Az első óra alapján nem igazán állt össze a kép, hogy mi lesz majd a lényeg, de érdekes kérdések merültek fel. Következő órára fényképezni kell Berlinben, és a kulturális örökség nyomait keresni. A kurzus ötlete a tanárban a Made in Germany című szám alapján merült fel (szöveg itt). (Nem, nem a Rammstein válogatáslemezről van szó.)
Gondoltam, hogy írok egy felvezetőt arról, hogy a gyros (döner, kebab, itt kebap) mennyire berlini specialitás és hogyan kötődik a városhoz, de megelőztek. Szóval a hosszú bevezető megtalálható ide kattintva, vagy egy kicsit más szemmel itt. Lappangó démonnak a gulyáshoz való hozzászólása kapcsán megígérem, hogy kínait is fogok enni. És akkor jöhet a német főváros gyrosa!
Egy este "vidékről" hazafelé tartva éheztem meg, és gondoltam kipróbálom az Ostbahnhof-nál a környék legolcsóbb, zwei euro-s gyrosát. Ezt egy utcai bódészerűségben árusítják: a helysíég igényessége egyenes arányban van a drágasággal. (Tehát igénytelen és olcsó. De várjuk ki a végét!)
Ez a bodega. Tanulság: gyrossal a kézben nem lehet jó képet csinálni. Lelóg a C.
Gondoltam, megcsillogtatom némettudásomat, és közöltem, hogy "Ein gyros, bitte." Az eladó visszakérdezett, hogy minden jöhet-e bele? Mondtam, hogy "ja, alles." Aztán másodszorra is megkérdezte, már mutogatva, hogy milyen szaftot kérek hozzá, és én kiválasztottam a három közül azt, amit értettem: chiliset. Otthon is van benne csípős, úgyhogy legyen itt is!
Előkerült egy háromszög alakú "pita," ami tartást adott az egésznek, meg jó kemény volt, de harapni jól lehetett. (Tehát: nem kellett attól félned, hogy átázik.) Ennek a belsejét kenték meg (tehát nem beleöntötték, mint nálunk) a szósszal, majd jött a hús, a zöldségek (lilakáposzta, hagyma, uborka, káposzta... nagyjából ennyi), és végül újra a hús.
A két euró még egy otthoni gyrosnál is jó ár. (Kb. 560 Ft) Itt se sokkal drágább, de nagyobb: teljesen elverte az éhségemet. Más íze van, mint otthon, de nekem nagyon bejött. Gondolkoztam, hogy hogyan lehet egy ízt megfogalmazni. Talán egy kicsit édeskésebb volt a pita? Vagy a hús volt más ízű? Nem tudom. De azt hiszem, visszatérő vendég leszek.
Gábor javasolta, hogy menjek el egy hokimeccsre. Én nem értek hozzá, de a Eisbären Berlin csapatában most két világklasszis játszik, őket érdemes megnézi: Calude Giroux és Daniel Brierre. Mivel itt volt egy köpésre a meccs az O2 world-ben, úgy döntöttem, megnézem őket.
A bal szélen a TV torony található, az arénához legközelebb látható panel pedig a kolim.
Jóval a meccs előtt odaértem, de már így is hatalmas tömeg volt az aréna előtt. Az volt a legfurább, hogy itt mindenki a hazai Jegesemedvéknek szurkolt, senki nem törődött a másik csapattal, az Iserlohn-nal. Aláírt mezekben, sálakkal, zászlókkal jelentek meg a szurkolók, és nem a B-közép hangulatát idézve: idősebbek és gyerekek is voltak, ők is mezben, és a nemek aránya is nagyjából kiegyenlített volt, szóval tényleg a fél város ott volt.
Egy részen nem tettek be székeket az lelátóra, ez volt a szurkolás központja. Én ide vettem jegyet, és óvatosan a szélére húzódtam, hogy ne a sűrűjében legyek. (Ki tudja, mire készülnek ezek a németek...) Szóval egy őszülő halántékú úr és egy 6-7 éves kisfiú mellett találtam meg a helyemet, rálátással a pályára és a szurkolókra is. A környékemen lévő emberekből látszik, hogy nem volt semmi durvulás. Ha tudnám a rigmusokat, és mennék máskor is, akkor lehet, hogy középre állnék, mert ott van a buli, és abszolút normálisak az emberek.
Pontban 17:45-kor kezdődött a meccs, ahogy az meg volt hirdetve. Előtte hatalmas show-t csapva vonult be a hazai csapat: egy felfújható jegesmedve fejéből jöttek ki egyszerre, zene, konferálás, és lángcsóvák kíséretében. (Videó róla itt. Kb. 2.00-tól 4.00-ig van a lényeg.) A tömeg üvöltött.
Maga a játék is jó volt, bár lehetett volna izgalmasabb meccs is: az első két harmadban nem született gól és nagyjából kiegyenlített volt a mérkőzés, a harmadik harmad elején viszont betalált a már említett Giroux. Pár percig keményen küzdött a két csapat, de hamarosan újra lőtt az Eisbaren két gólt (egy percen belül). Innetől alázás-hangulata volt a meccsnek, az utolsó tíz percben záporoztak a gólok, és a vendégek is betaláltak egyszer. A végeredmény: 7:1. Itt van az összefoglaló a meccsről.
A hangulat amúgy végig fantasztikus volt, meg volt szervezve a szuroklás, az egész aréna részt vett benne. A hullám, amit indítottunk, legalább kétszer végigment, és rengeteg rigmust hallottam (amiből nagyjából semmit nem értettem). Hatalmas zászlók, közös, szervezett gólöröm, 14.200 ember... szóval megértem azokat, akik ide járnak meccset nézni.
A Szimpla Berlinben a "bulinegyed"-ben található. Van egy kávézó, és tőle nem messze egy "Badehaus." Na, itt vannak a bulik, minden este élőzenével, egy lepukkant gyárnegyedből átalakított lepukkantnak tűnő szórakozókörnyéken. Ma este éppen a Magyarpalatkai banda játszott, így megtudhattam, hogy milyen egy táncház Berlinben.
Sokan voltak. Tényleg tömeg volt, általában nem szoktak ennyien lenni (helyi források alapján). Az emberek legalább fele magyar volt, de a német mellett angol szót is lehetett hallani. A végén azt fogalmaztam meg, hogy a már bemutatott két magyar kolónia mellett a harmadik pont, ami összetartja kis hazánk fiait Berlinben, az a Szimpla.
A magyarországi táncházakhoz képest az volt a különbség, hogy sokkal többen tanulták a táncot kis körben, aztán pedig szabadon, párban. Ahogy ment az idő, fogytak a tanulók, és egyre több táncos lett. Mint megtudtam, a táncosok közül is volt több német pár is. Tehát ha valaki úgy járja a mezőségit, mintha Palatkán született volna, attól még lehet, hogy csak németül beszél, és ki se tette a lábát Berlinből, viszont sokszor betette (ti. a lábát) a Szimplába.
Most pedig áttérek a meglepetés találkozásokra. Több ilyen is volt. Menjünk idő szerint!
Megérkeztem, szétnéztem, és egy ismerős arcra lettem figyelmes. Még a Eurojam-ről (2005) ismerem Bíbort, aki most fejez be egy jogi képzést, mellette meg a Szimplában dolgozik. Rajta keresztül egy rakás más embert megismertem ott helyben, többekkel még számot-drótpostacímet is cseréltem.
A másik meglepetéstalálkozáshoz egy kicsit korábbra kell utalnom. Andit mi költöztettük át Spandauba az állatkert környékéről, ahol egy lakásban élt többek közt egy Kornél nevű nyelvész (valójában ennél bonyolultabb a helyzet, de maradjunk ennél, hogy nyelvész) sráccal. Miközben Bíborral beszélgettem, egyszer csak bejött az ajtón Kornél. Tehát a kisszámú berlini ismerőseim közül az egyik pont ugyanott volt, mint én, mindenféle megbeszélés nélkül!
Mindenkit nem mutatok be, de azt hiszem, megdupláztam az itteni ismerőseim számát. Az üröm az örömben, hogy megint egy csomó magyarral sikerült felvenni a kapcsolatot, de valójában csak jövő héttől indul be az összes óra és lesz jó esély arra, hogy sok külföldivel is összeismerkedek. (Már amúgy az is alakul...)
A Szimpla meg egy újabb törzshelygyanús létesítmény.
Majd a hétvégéről majd lesz egy videónapló is, addig be kell érnetek a Szimpla hivatalos képeivel az épületről.
Úgy tűnik, minden péntekre szerveznek nekünk valamilyen "erasmus-bulit" a helyiek, amiken persze nem csak az erasmusosok vesznek részt: nyilvánvalóan az összes más ösztöndíjast is meghívják, másrészt rendszeresen találkozni magyarokkal (gondolom, más nemzet fiaival-leányaival is), akik csak úgy jönnek, mert megneszelik ezeket az alkalmakat, harmadrészt helyiekkel, akik betévednek ilyen helyekre. A kör még nyilván bővíthető, ezek a személyes tapasztalatok.
Úgy tűnik, ennek az időszaknak a bulizási formája ez. Tegnap este több teremben többféle zene szólt, talán nem is volt technó-terem (nem hiányzott). Volt viszont goa-, pop-terem, és balkáni zene. Na, ez utóbbi lett a törzshelyem. (Ez azon különleges alkalmak egyik, amikor reméltem, hogy Magyarországot egy kicsit a Balkánhoz sorolják, de itt nem találkoztam hazai zenével.)
Begyűjtöttem néhány e-mail címet, kötöttem néhány ismertséget Európa több tájáról (természetesen újra találkoztunk magyarokkal is), de nem tudom, hogy mennyire maradnak meg ezek a kapcsolatok. (Van például egy e-mail címem, akinek a gazdája csak németül tud. Elég nehézkesen kommunikáltunk, de megoldottunk buliszinten, "civilben" viszont nem tudom, hogy működne a dolog.)
Ez a bulizási forma nekem mostanra (ezt már a tegnapi buli előtt is éreztem) némiképp kifulladt. Nem mintha nem érezném jól magam, de ez kevésbé alkalmas a valódi kommunikációra. Ami talán leginkább hiányzik, az a kocsmázás (táncház ma este lesz a Magyarpalatkai bandával, és koncertre is kéne majd menni). A kocsmázással az a baj, hogy itt 2-3 euró egy sör mindenhol, a boltban pedig kb. fél euró volt egy Beck's. Meglehet venni a sör a boltban is, de egyre hűl az idő, úgyhogy zárt helyet kell találni - ez pedig már házibuli, ami gyakorlatilag minden kicsiben minden buli előtt volt.
Na, de nem akarok panaszkodni, nincs rossz dolgom. Sőt!
Erre a programra már a kezdete óta el akartam jutni: jó ötletnek tartottam, és a programok jelentős többsége ingyenes. (Azon kevés szolgáltatások egyike, amiért nem kell fizetni.) Videókat már korábban is láttam, de tegnap este - mivel nyolcig órám volt - bent voltam a városban, és élőben is megnézhettem a fényfesztivált. Hatalmas élmény volt, mindenkinek csak ajánlani tudom!
Miről is szól ez az egész? Lényegében a fényekkel szórakoznak a szervezők, méghozzá profi szinten. Van, hogy állóképként vetítenek egy épületre valamilyen ábrát, de előfordul (mint például a Hotel de Rome esetében), hogy zenével és "fényanimáció" is készül. A város látványosságait világítják meg, amit kiegészít sok-sok - spontán vagy spontánnak tűnő és szervezett, ingyenes vagy fizetős - program, mint például művészi installációk bemutatása az Olimpiai Stadionban, a Nyitott Ajtók Éjszakája, vagy az idén elmaradó futóverseny.
Az eseményre természetesen a helyiek is rárepülnek: utcazenészek lepik el az utcát, minden második ember fényképezőállvánnyal jár-kel, turisták és szerelmespárok ameddig a szem ellát. (Na, ne túlozzunk, de tényleg elég sokan voltak az utcán.) A távolkeleti gitáros a dóm előtt és a tűzforgatók valószínűleg többé-kevésbé spontán érkeztek, de a Konzerthaus előtti két operaénekes szerintem szervezetten kezdett el énekelgetni az utca közepén.
A Brandenburgi Kaput kellett volna még megnézni, de talán valamelyik este lesz még időm oda is eljutni. Az első videót én készítettem, az többit a fesztivál facebook-oldalán osztották meg. (Az egyiket fel is használtam az én videómhoz.)
A félév szempontjából az egyik legfontosabb intézmény a könyvtár. Kedden, az eddigi egyetlen óralátogatás alkalmával a tanár elmondta: a Grimm Zentrum elég jó. De a Staatsbibliotek maga a paradicsom! Erről a két könyvtárról fogok beszámolni - először képpel és hanggal.
Az Staatsbibliotek valószínűleg nagyon szép az állványok mögött, de az olvasótermek tényleg az OSZK kicsit szocreál stílusát idézik, a közterekről pedig az Egyetemi Könyvtár jut eszembe (ehhez a kihaltság is passzol). Ha nem találkozunk egy sráccal, akkor valószínűleg még most is a beiratkozás helyét keressük. Amúgy igen drága mulatság az ilyesmi: 25 eurót fizettünk, remélem, cserébe a Párkányi könyv is meglesz. :)
A Grimm Zentrum az egyetemhez tartozik, így ezt ingyen használhatjuk. Az egyetemi menzán is használt kártyával tudunk szekrényt szerezni, vagy vihetünk kis lakatot a szekrényekhez. Az öt emeletnyi tér közepén egy hatalmas olvasóterem van, ahol szinte egy pisszenés nélkül tanulnak a diákok. Az épületet úgy tudom, hogy 2009-ben adták át, és süt róla, hogy könyvtárnak készült. Ennek ellenére itt is vannak használhatatlan és lassú gépek, a lift pedig mintha csak a személyzetnek működne - ami öt emelet magasságban elég nagy veszteség. Nagyjából sikerrel igazodtam el a katalógusban, amihez az is hozzájárul, hogy ugyanúgy az OPAC-ot használják, mint az ELTE. Remélem, a kölcsönzéssel sem lesz gond, bár ezek a németek szeretik túlbonyolítani az életüket.
Vasárnap este Andival rájöttünk, hogy hétfőn lesz Hajni születésnapja. Így hát gyorsan kitaláltunk valamit.
Az ünnepelt semmit nem sejtett. Ez volt a kulcsmomentum. Estére elhívtam, hogy nézzük meg Berlin fényeit, mert világítós fesztivál van, előtte pedig nézzük meg nálunk, hogy hova kell menni. Mitagadás, hideg volt a sétához, de Hajni szerencsére jött, mi pedig addigra szépen összekészültünk: vettünk pezsgőt, tortát, és illatos gyertyákat. Egy kiló kenyérrel a kezemben kisétáltam az Ostbahnhofohz, hogy Hajni elhiggye, hogy vásárlásból jövök. Mikor elindultunk, megcsörgettem a koliban lévőket, hogy tudják: az akció pár perc múlva indul.
A többit sejtitek: Halász Judit, torta, meglepődés, gyertyaelfújás, pezsgőbontás... Hajni rendelt zenét, és elmondhatom, hogy fejlődünk: most már van olyan szám, amit végig tudunk hallgatni, anélkül, hogy valaki sírva menekülne a "zaj" elől. Az este érdekessége volt, hogy "Käsekuchen" mirelit kiadásban túrótortát jelent, amit vágódeszkáról, mélytányérból, meg más talált eszközökből fogyasztottunk el. Az itthonülős bulizás is jól sikerült, a másnap bánta: öt hónap után (!) először ültem egyetemi órán.
Ezt még otthon találtam, és meglepetésemre az egész négy fős társaság csatlakozott hozzám, bár végül - mivel az utolsó pillanatban jöttem rá, hogy egészen más helyre kell menni, mint amit a Google map mutatott, -csak hárman jutottunk el a domonkosok templomáig.
A helyi magyar közösség egy szép domonkos templomot talált meg magának, Moabit kerületben. A téglaépületet 1893-ben emelték, és két évvel később került a rend kezére. Ekkor Moabitban jelentős többségben voltak a munkások, akiknek az egyharmada lengyelül beszélt. Úgy tűnik, elég sikeres volt a domonkos atyák működése, mert 1910 körül harmincezer tagja volt az egyházközségnek. 1926-ra már három plébánia látta el ugyanezt a területet. Ma nagyjából ötezer tagja van a helyi egyházközségnek.
A templom és a hozzá épített kolostor nekem nagyon tetszett. Kisebb park van a templom előtt, majd az egész épületegyüttest a vörös tégla uralja kívül-belül. A neogót stílust nem töri meg belül az otromba hangosítás, hanem a hangszórókat is vörösre festették, hogy ne legyenek feltűnőek.
A misén a múlt heti istentisztelethez képest sokan voltak, nagyjából harmincan ülhettünk a padokban. A korosztály viszonylag vegyes volt, de messze lefelé húztuk. Alapvetően úgy láttam, hogy az ötven év körüliek voltak túlsúlyban, egy gyerek volt, aztán mi voltunk a fiatalok. Mindenesetre jobb a helyzet, mint sok otthoni plébánián.
Érdekes volt, hogy csak a jobb padsorba ültek. Nem tudom, miért van ez, Hajni azt mondta, hogy ez van a szószékkel szemben, és könnyen lehet, hogy igaza van. Úgy döntöttem, hogy nem veszek el ennek és az otthoni miséknek a liturgikus különbségeiben, akit érdekel, írjon. :)
A mise után épp azon kezdtünk tanakodni, hogy mihez kezdjünk, amikor egy néni elhívott minket a "szokásos" kávézásra. Erre nemigen lehetett nemet mondani: gyakorlatilag az egész templom átvonult egy hátsó terembe, előkerültek a csészék és a tányérok, majd a pogácsa, sütemény, üdítő, és természetesen a kávé.
Ez pont jókor jött, mióta kint vagyok, ma gondoltam először arra, hogy kávézni kéne. Hát, itt lehetett. Hárman egy kupacban ültünk le, de a körülöttünk levőkkel is szóba elegyedtünk egy-egy rövid beszélgetés erejéig. Kaptunk egy szórólapot is, ami a Magyar Kolónia őszi báljára invitált, de attól tartok, nem fog beleférni a költségvetésbe a harmincöt eurós belépő.
Az egyszerű erasmusos diák amint egy kicsit is megmelegedett új otthonában, beleszagol a levegőbe: vajon van itt wifi? Ha ez a történet Berlinben esik meg, akkor egyértelmű a válasz: hálózatok ugyan vannak, de mindegyik szépen le van védve. Ilyenkor az ember felkapja a bejelentkezéshez mellékelt szórólapot, és megpróbál eligazodni rajta: hogyan lehet minél hamarabb internethez jutni? Aztán elkeseredik.
A kívánt hatás eléréséhez kell egy német bankszámla. Nekünk végül jól sült el a történet, mert egy kávé mellett kötöttünk szerződést, de ekkor már a harmadik bankban jártunk és a sok órája dolgoztunk azon, hogy aláírhassunk pár papírt. (Német mentalitás: amikor kiderült, hogy nekünk nincs megfelelő szolgáltatás a bankban, az ember kijött a fűtött irodából, és az esőben elsétált velünk a sarokig, hogy megmutassa, hogy merre van egy másik bank, ahol valószínűleg tudnak nekünk segíteni.)
Valójában ez után jött a neheze. Lementünk a helyi technikusokhoz, hogy csiholjanak valamit a gépünkből, de csak odáig jutottunk, hogy segített megtalálni a gépek MAC címét és megengedte, hogy nála beregisztráljunk a szolgáltatásra. Nem, kedves Olvasó, nem tévedés: ahhoz, hogy legyen interneted, a neten kell regisztrálnod. Ez egy ördögi kör.
A regisztráció után pár nappal még egy közeli hostelbe jártunk netezni. Figyelni kellett, hogy ne legyen két oldalnál több megnyitva, mert akkor percekig kellett várni egy levél elküldésére.
Egyszer csak érkezett pár levél a HotZone-tól (ő a szolgáltató). Ebben kérdéseket tettek fel, felvetették, hogy rossz MAC címet adtunk meg, küldtek egy kicsomagolandó tanúsítványt (ilyen számítógépes tanúsítványról van szó), és egy pár leírást, hogy hogyan lehet csatlakozni a hálózatukra. Természetesen többnyelvű megfejtésekkel próbálkozunk, mentettünk mappákat, írtunk be kódokat, de nem történt semmi, leszámítva az eggyel több felugró ablakot, ami megjelent.
A következő napon levelet kaptunk. Pontosabban egy CD-t borítékban. A CD-n már két tanúsítvány volt, amit öt lépésben kellett telepíteni, két A4-es oldal alapján. (Elég durvának hangzik, de érthető volt - ha nem rontottad el valahol). Végül beírtunk a levélben megkapott felhasználónevet és a jelszót.
Átrágtuk magunkat…
Balázzsal ugyanabban a percben sóhajtottunk fel a lakás két végében: Végre! A gép csatlakozott a hálózathoz, és a böngésző megnyitotta a gúglit.
Eközben Magyarországon, a poros, zsúfolt koliban a beiratkozáskor lehozod a laptopodat, és öt perc múlva már az origo-t olvasod vagy wow-ozol. Magyarország, én így szeretlek! :)
Tényleg becsuktuk. És ez nem is kis teljesítmény nálunk, mert eddig nem záródott teljesen. De kezdem előröl.
Tegnap újra a "sütünk-főzünk, aztán buliba megyünk" típusú programot választottuk. Ezúttal nem én voltam a főszakács, hanem Hajni, aki egész nap a felszerelés és a hozzávalók beszerzésén szorgoskodott, és igen finom pizzát sütött nekünk. A tészta itt kelt a radiátoromon, és mivel csak a mi konyhánkban volt sütő, itt sült a konyhánkban, a becsukhatatlan sütőben. Először fakanállal akartuk kitámasztani az ajtaját, de nem működött a rendszer (főleg, hogy fakanalunk sem volt), aztán "az erő szarik az okoskodásra" gondolatát próbáltuk alkalmazni, de ez sem működött. Némi gondolkodás után végül megtaláltuk az ideális megoldást:
A pizzának annyira tetszett ez a megoldás, hogy osztódni kezdett: az élesztő hatására az első adag kisütése után több volt az edényben, mint előtte. Végül hatan is jóllaktunk a szakácsot dicsérve. Otthoni ízek...
Estére Erasmusos bulit szerveztek nekünk a helyiek, ami egészen jóra sikerült: nem csak a tánc része miatt, hanem azért is, mert horvátokkal és más magyarokkal is összeismerkedtünk. Amúgy elég vegyes társaság vett részt az eseményen, találkoztam amerikaival és brazillal is, akik az európai Erasmus ösztöndíjba nem férnek bele, és többen nem nem is tanulnak, hanem dolgoznak Berlinben. A buli amúgy a Picknick nevű helyen volt, ahol még a WC-ben is diszkógömb volt, és szerencsére két emelet (két zene stílus) közül is lehetett választani. Jól megközelíthető, közel van az egyetemhez, és van olyan része is, ahova ki lehet menni beszélgetni. Nem túl nagy, könnyen tömeget lehet benne csinálni, hátránya viszont, hogy igencsak szegényes az italválaszték: van 0,33l-es Beck's, és még pár dolog. Ez igazából nem hátrány, hanem mindegy, mivel három euróét kétszer is meggondolja az ember, hogy igyon-e egy pohár sört.
Úgy tűnik, a "partifotók" nem az én műfajom, mert itt is a fények voltak azok, amik miatt elővettem a fényképezőt.
Tegnap egy olyan helyre mentünk, ahova még vissza fogunk térni. Postdamról van szó, pontosabban a városka környékén lévő parkokról. A négyes kis csoport ezúttal nappali, és olcsó programot választott magának, ami egy hosszabb S-Bahnozásba került. Berlin közlekedése ilyen: felszálltunk a kolitól pár percre, aztán több, mint fél óra és több, mint 30 múlva, de a semesterticket mellé egy fillért sem ráfizetve leszálltunk Postdam belvárosában.
A megállóhoz legközelebbi parkot vettük célba. Már a bejáratnál egy hangulatos házikó fogadott minket, ahonnan továbbsétálva egy csodálatos park tárult a szemünk elé. A fák most kezdenek sárgulni, úgyhogy ebben az időszakban valószínűleg minden héten más arcát mutatja ez a terület. Szerencsénkre az idő is jó volt, úgyhogy minden adott volt egy kellemes sétához a természetben.
Hajni egyszer csak letért az útról, lefényképezni egy fát. Aztán egyre határozottabban ment más irányba, mint mi, folyton a távolba révedve. Úgy tűnt, lát valamit, úgyhogy a nyomába eredtünk, és ezt láttuk:
Innentől kezdve várak, és kis kastélyok mentén vezetett az utunk, és nagyokat csodálkoztunk az épületekre, vagy a tájra. Igazából minden adott volt itt egy nyári rezidenciához: közel Berlinhez, és a csodálatos kert és épületek mellett egy nagy tó tette idillivé a környezetet. A kiépülés akkor kezdődött, amikor III. Frigyes Vilmos nyári rezidenciát épített fiának, a későbbi I. Vilmosnak és feleségének, Augustának, akik több, mint 50 évig használták ezt a nyári lakot. Az ő nevük ma is látható az amúgy éppen felújítás alatt álló kastély egyes részein. Az előtérben a környezetbe olvadva pedig én állok.
A park kiépítésén 1833-ban kezdett dolgozni Peter Joseph Lenné, majd 1842 és 1868 között Pückler Muskau herceg vette át a feladatot, aki főnemes létére kertépítéssel foglalkozott, és nem Moszkvában született, hanem a mai német-lengyel határon fekvő Bad Muskuról kapta a nevét. A parkban több, mint 20 kilátópont van, külön kis-kastély és kápolna, leginkább neogót stílusban. A parkba beköltözött a postdami egyetem is, méghozzá csinosnak nem mondható kockaházakba. De most beszéljenek a képek!
Vajon szellemkastély? :)
Lényegében az egész délutánt rászántuk erre a kirándulásra, de messze nem végeztük, csak egy szeletét láttuk a megnézendő dolgoknak. Valószínűleg visszatérünk még ide, lehetőleg még ősszel, de akár télen is, sőt, megbeszéltük, hogy júliusban kipróbáljuk a helyi strandot.
A mai bejegyzés is az előző esti programhoz kapcsolódik. Úgy döntöttem, hogy csapok egy egyedüli estét, és keresek valami jó kis blueskocsmát.
Hát, megtaláltam.
Szerencsére interneten elég jól lehet tájékozódni, mindenki megtalálhatja a kedvenc helyét (például itt vagy itt), így én is ráakadtam pár szimpatikus helyre. Általában egy kalap alá veszik a bluest meg a jazzt, de az előadóból ki lehet találni, melyik műfaj lesz a nyerő aznap este.
A kiválasztott célpont a Yorckschlösschen nevű hely lett, ahol a The Fub Lushes nevű zenekar játszott este kilenctől. Mivel ismertem ezeknek a koncerteknek a kezdési időponthoz való hozzáállását, megcéloztam a fél tízet érkezésnek, majd a ritkán járó busz miatt majdnem tíz óra lett, mire odaértem.
A hely lenyűgözött. Pont úgy nézett ki, mint ahogy egy ilyen bluesos-jazzes hely ki kell, hogy nézzen: a falon zenészek képei, szórólapok Berlinről, zsúfolt asztalok, néhol egy-egy bőrkanapé, bárszékek, régi
plakátok a falon... szóval leesett az állam. A koncert persze még nem ment
(vagy az első harmadnak már vége is volt?), úgyhogy a hely hangulatának engedve
kikértem egy sört, és a szórólapokkal, majd a német szavakkal kezdtem
foglalkozni. Meg kell jegyeznem, hogy számomra meglepetésként volt belépő:
hétköznap 4, hétvégén 6 euró. (Ezek szerint nem állandó törzshely lesz a
Yorckschlösschen, csak alkalmi - gyakori alkalmi.) Azért számítottam ingyenes
belépésre, mert az interneten ez állt: "keine Angabe." Na,
hogyha keine, akkor valami nincs, mi más ne lenne, mint belépő? Persze,
adat nincs, az megint más...
A koncert hatalmas volt. A The Fub Lushes
ritmus szekciója egy dobosból és egy nagybőgősből áll, amit egy gitáros és egy,
billentyűs (zongora, tangóharmonika) egészít ki. Az éneket felváltva
viszik: általában a gitáros, de a dobos és a billentyűs is kapott pár számot. A
bőgős srácnak a dalai nagyon el voltak találva: a könnyedebb, vicces nótákat
énekelte ő.
Ha jól vettem ki, viszonylag sok saját
szám volt. Lehetett válogatni, két albuma van a zenekarnak, és a jelek szerint
a pörgős, vidám, virtuóz dalok dominálnak. Ahogy a Blue sPot itthon a népi
vonalat is bluesosítja, ez az angol anyanyelvűek esetében jóval könnyebb.
Tegnap este pár szám erejéig ír népdalokat is halhattunk (természetesen a
pörgős kocsmanótákról van szó, nem a lassú balladákról). Az egyetlen
negatívum, hogy nem volt hely a bulira, ülős koncert volt. Látszott, hogy az
embereknek jár a keze-lába-feje, mozgott a közönség rendesen.
A koncert éjfél után ért véget. Láttam az
utolsó 140-es buszt elszáguldani, úgyhogy U-Bahnnal jöttem haza, egy kis
kerülővel. Ide is illene illeszteni egy videónapló bejegyzést, de sajnos itthon
felejtettem a fényképezőt., úgyhogy mindenkinek be kell érnie a szöveggel és az
innen-onnan összeszedett képekkel. Aki zenét akar hallgatni, annak itt lehet őket meghallgatni: Myspace
Tegnap Hajnival közösen főztünk lecsót. Azaz majdnem közösen, mert amíg Hajni a szüleivel skype-olt, míg én a konyhában próbálkoztam. Végül ehetőre sikerült a nagy mű, teljesen jóllaktunk vele. Megérkezett Andi is, és az én szobámat neveztük ki buliszobának: próbáltunk olyan zenét találni, ami mindenkinek tetszik (nem igazán sikerült), és beszélgettünk. Egy közeli szórakozóhelyet kerestünk, és meg is néztük, de zárva volt. Végül egy Weekend nevű valamibe mentünk el, a belvárosba. A belépő elég borsos volt, de a többiek meggyőztek, hogy megéri. A tánctér egy hatalmas épület tetején, a 15. emeleten volt.
Érdekes élmény volt, de asszem a sznobnak tűnő, tuc-tuc zenét játszó, drága éjszakai bulihelyek kategóriába többet nem akarok menni, főleg amíg Berliben vagyok. Amúgy nem volt rossz a buli, de veszettül nem az én világom. A fények viszont tetszettek, csináltam is egy kis hangulatjelentést. A videókat visszanézve jutott eszembe a második szám, ami megy a videó alatt - egy kis kritikának is felfogható.
Valamikor az éjszakában végül hazajöttünk, és nagyot aludtam.
A Berlinben töltött fél év során több dologból is kimaradok
a hazai zenei életből. Összeszedem, hogy mi az, amit várok az ősz-tél folyamán,
de ki kell hagynom. Akár ajánlónak is vehetitek, több műfaj is megjelenik.
Okótber 3. Új album! Ákos: 2084. Ez már el is múlt, és bár
megvenni nem tudtam, az internet adta lehetőségekkel élve mégis megszereztem a
hanganyagot, és azon melegében meg is hallgattam. Némi tartózkodással álltam
hozzá, mert a szintis műfaj annyira nem a szívem csücske, de kellemes
meglepetést okozott: abszolút hallgatható, jó lemez, amit a szöveg visz a
hátán. Első hallgatás után úgy tűnik, nincsenek benne szerelmes vagy erős
aktuálpolitikai utalásokat tartalmazó számok, hanem – ha úgy tetszik –
„nagyobb” kérdésekkel foglalkozik. Kíváncsi vagyok a Szigetes koncertfilmre is,
majd igyekszem megszerezni.
Október 10. Blue sPot koncert a Trafikban. A pár éve megismert blues-zenekar az utóbbi időben igen felkapott lett, ugyanis saját színpadjuk volt Kapolcson, aminek a hatására megsokszorozódott a rajongók száma - meg is érdemlik. Korábban vadászni kellett a koncertekre, most csak úgy öntik magukból: egy kritikából úgy tűnik, havi rendszerességgel lépnek fel valahol (a többi koncertet külön nem írom ki, de mindegyiken ott lennék). Olyan sztárok játszanak a formációban, mint Bárth János, Oszkó Péter, néha pedig Liszt is besegít. Itt van egy kis zene is tőlük, bár elég pocsék minőségben, de nem találtam jobbat. Október 13. Újabb új album! Alvin és a mókusok: Bátorság, nyújtott kéz. Újra műfajt
váltottunk (és nem ez lesz az utolsó). Alvinék is a szövegre helyezik a hangsúlyt,
és ők is adnak, leginkább ironikus tükröt tartanak a mai magyar társadalom elé.
Ez nem „polgári rock,” hanem kemény szókimondó zúzás, nem vájtfülűeknek! Az
egyik új számhoz készült klip már kikerült a nagyközönség elé.
Október 20.
A népi vonal sem maradhat titokban, ráadásul nem is
zenéről, hanem táncról van szó. A közös, Nádasdy-Törekvés fellépésre biztos
elmentem volna (bár nem mint néző), és ez nem olyan, hogy letöltöm és kész.
Szóval aki tud, menjen el a Klauzálházba!
Október 30.Az UTOLSÓ Fekete Teve. Ez tényleg az utolsó koncertje ennek az együttesnek. Én egy éve ismertem meg őket, amikor a Rőzse Dalok című EP-n dolgoztak: minden hónapban feltettek egy profi klipet a netre. A címük Szeptember, Október, November és December. (Klipek itt!) A Januárral kiegészült zenei anyag ingyen letölthető, ahogy a többi albumuk is. Az egy év alatt egy koncertre sikerült eljutnom, sajnos, úgy tűnik, nem lesz több, legfeljebb egy karácsonyi akusztikus estjük, és végleg lehúzzák a rolót. Azt hiszem, ez a legfájóbb pont ezen a listán.
November eleje: A Tankcsapda 2009 óta először új albummal jelentkezik. Azóta megjelent két klipjük, és megváltozott a gitárosuk. Meglátjuk, mit hoztak össze.
November 16.Alvin lemezbemutató + Depresszió + Road aPeCsában. Ez egy zúzós nap. A mai rock-felhozatlanak talán legnépszerűbb bandái
lépnek fel. Áprilisban már volt egy ilyen koncert, akkor sem tudtam eldönteni,
hogy azért lépnek fel együtt, mert egyedül nem tudnák megtölteni a Petőfi
Csarnokot, vagy tényleg csak a barátság jele? Mindenesetre ezek a zenekarok
többször turnéztak együtt az utóbbi években, és egy részük biztosan egyedül
megtöltötte már a csarnokot.
December 15.Ákos 2084 lemezbemutató koncert az Arénában.
Már augusztus óta megbékéltem azzal, hogy ezen nem leszek ott, de az albumot
hallgatva újra szívesen elmentem volna. Mégis van egy kis öröm a dologban:
mivel decemberben bemutatják a lemezt, nyáron turnéra indulhat a produkció, és
egy kicsit azt remélem, hogy visszatérnek a jól megszokott gitáros felálláshoz.
December 22. Rock a nevem turné budapesti (vagy bármelyik másik) állomása. Ide elég a turnéban részt vevő zenekarok nevét leírni: Tankcsapda, Depresszió, Alvin és a mókusok, Road, Ossian. Ekkor már valószínűleg Budapesten
leszek, ha egyéb programok nem kavarnak be, akkor lehet, hogy elmegyek rá.
Gondolkoztam azon, hogy minden héten bemutatok egy templomot. Nem tudom, hogy mennyire fog megvalósulni az ötlet, de belevágok, rögtön két templommal kezdem a történetet.
Az első St. Thomas névre hallgat, de ennek ellenére protestáns templomról van szó. Messzire látszik impozáns tornya, nem katedrális, de elég nagy méretekkel rendelkezik. Amikor vasárnap délelőtt tíz órakor, az istentisztelet kezdetekor besétáltam, több meglepetés fogadott. Egy pár nappal korábbi beszélgetés egy részlete jutott eszembe: „Állítólag Berlin 50%-a ateista.”
Hát, ha ennek a templomnak a látogatottságát vesszük alapul, akkor könnyen lehet. Ez a kép fogadott:
Bár nemsokára beesett még pár ember, de huszonkét főt számoltam az istentisztelet alatt, tehát akár el is feküdhettünk volna a hatalmas templomtérben amúgy is gyanúsan kevés széken. A székek helyett viszont kiállítást láthatott az ember a berlini falról, beljebb pedig mintha a modern művészet díjnyertes darabjait lehetett volna megtekinteni, amit egy zongora tett még zavarosabbá.
Úgy tűnik, hogy ha az emberek nem használják ki a templomtér adta lehetőségeket, akkor a művészet átveszi a helyüket. Eszembe jutnak a zsinagógák, amikben ma múzeum működik. Itt is hasonló dologról van szó, azzal a különbséggel hogy a gyülekezet nem pár év alatt, egy hatalmas trauma következtében tűnik el, hanem szépen lassan elfogy.
A másik bemutatandó templom maga a Berlini Dóm. Az Erasmus-bulira összeszedett négy fős társaság újabb akciója volt a városnézés, és elég jól időzítettünk, ugyanis vasárnap nem kellett kifizetni a hét eurós (!) belépőt.
Amikor megkérdeztem, hogy ez katolikus templom-e, a teremőr nő kézzel-lábbal tiltakozott, remélem, nem sértődött meg. Az elbizonytalanodást az okozta, hogy pár hatalmas szentkép fogadott minket. A díszes, aranyozott templombelső mellett a fő attrakció a Hohenzollern dinasztia tagjainak síremléke. Az altemplomban különböző stílusú és méretű koporsók sorakoznak, ezeket lehet megtekinteni. Beszélgettünk róla, hogy egy kicsit morbid az, hogy koporsók szolgálnak látnivalóul, pedig így van.
A templomot a porosz uralkodócsalád 1747 és 1750 között építette fel, és a kilencvenes évek elején negyven évnyi tatarozás után adták vissza a nagyközönségnek (ebben a negyven évben bőven lehetett időhúzás: ha jól számolom, akkor amikor egy kicsit megmelegedtek itt a szovjetek, akkor felállványozták a templomot, és miután leomlott a Kelet-Berlint elzáró fal, pár év alatt befejezték a helyreállítást).
A nap további részében az egyházi felől az egyszerű, világias dolgok felé fordult az érdeklődésünk: kolbászoztunk a Brandenburgi Kapu és a Bundestag között, és körbejártuk a fél várost. Íme, itt van a bizonyíték arról, hogy tényleg Berlinben vagyok: a Bundestag előtt hunyorgok a Napba.
A tegnap esti erasmusos bulira
Hajnival összerántottunk egy kisebb társaságot: hívtuk Andit, akivel a
tájékoztatón találkoztunk össze, és friss szomszédomat, Marcellt.
A este
emlékezetesre sikerült, de sztorizgatás helyett egy„hungarikumot” szeretnék
megemlíteni.
Úgy négy óra tájékán lassan véget
ért a buli. A még a tánctéren lézengő emberek kérésének engedve a DJ betett pár
számot, levezetésnek. Meglepődtem, mert nem volt magyar a DJ, de úgy tűnik, a
magyar („nép”)zene exportképes.
Az utolsó két szám a Csillag vagy
fecske és a Most múlik pontosan volt, a Csík zenekar előadásában.
A tegnapi nap nagy ünnep volt a németek számára: az ország
újraegyesítését ünnepelték. Most nem megyek bele ennek a történeti hátterébe,
mert elég sok eseményben volt részem ezen a napon. Kezdjünk is bele!
Reggel elvileg elmentem megnézni, hogy nyitva van-e a
Berliner Sparkasse, hogy számlát tudjunk nyitni (ez a nethez és a kolihoz is
kell). Azért elvileg, mert végighallgattam az ébresztőt, és még talán a vége
előtt lenyomtam és visszaaludtam. (De amúgy általában jól jön, hogy lassú,
dallamos zenére ébred az ember.)
A nap végül tízkor indult, rohanással az Alexanderplatzra,
Balázs és Marci (lakótársak) nélkül, hogy Hajnival keressünk egy nyitva lévő Sparkassé-t.
Mikor konstatáltunk, hogy zárva van, szóltam a többieknek, hogy ne is
induljanak el, a bankokat is elérte a nemzeti ünnep, és azon voltunk, hogy
minket is elérjen.
Hát ez annyira nem sikerült. Arra számítottunk, hogy
mindenhol ünnepségek lesznek, és felvonulások és koncertek, mint Budapesten
augusztus 20-án, de sehol nem volt semmi. Megnéztük a berlini fal helyét, ahol
elég jó kis útvonalat alakítottak ki: egy szakaszon áll egy jelképes fal, aminek a történetét különböző
állomásokon ismerhettük meg, beszédekkel, képekkel fűszerezve. Valószínűleg az
ünnep miatt elég sok ember ismerkedett ezzel a kiállítással. A legmeghatározóbb a
Kirche Versoehnung (Megbékélés Temploma) volt. Ez a templom a fal mentén állt, és zömmel nyugatiak jártak ide, de 1961 októberétől csak az
NDK-s katonaság használhatta. (A fal augusztus 13-án épült.) Végül 1985-ben
lerobbantották, ahogy a régi gyárakat szokás. Most egy emlékhely-kápolna áll a
helyén. Nem csoda, hogy már korábban is szimbólum volt, nem csak a neve miatt.
Ez után a kulturálódás után visszaindultunk a kollégiumunkba
(külön-külön). Mikor leszálltam az Ostbahnhof-nál, gondoltam, levegyülök a
tömegben és megnézem a reggelre odakerült régiségvásárt. Rengeteg ember
nézegette az antik dolgokat, alig lehetett elférni. Sikerült lőni néhány
érdekességet is, például a gyöngykoponyát, vagy a „vörös” sátrat. Itt
előkerültek a világháború előtti időkből származó dolgok is, de a kommunizmus
mögött messze elmaradtak a nácizmus emlékei.
Találtam egy állandó pékséget, ahol hatvan centért méretes
és finom péksütiket osztottak. Ki is próbáltam, és úgy döntöttem, visszatérő
vendég leszek. Egy másik beruházást is kötődik a bolhapiachoz: vettem egy
igazi, német könyvet. Gefahr für den Kaiser címre hallgat, és egy gyerekeknek
szóló középkori kalandregény. Elkezdtem olvasni az első fejezetet, de a sok
szótárazás miatt elég lassan haladok vele.
Délután újra a netvadászat kötötte le az időmet, és találtam
is egy újabb, hangulatos kávézót, ahol az internet mellett egy finom epertortát
fogyasztottam. Még Apával is sikerült kapcsolatba kerülni, de nem akartam
hosszan a számítógéphez beszélni, így nem kommunikáltunk sokáig.
Fizetéskor megkérdeztem az eladó srácot, hogy van-e
valamilyen fesztivál a városban, vagy tűzijáték vagy ilyesmi, de semmi
ilyesmiről nem tudott. No, gondoltam, ez is otthonülős este lesz. Nem lett igazam.
Hét óra magasságában hangfoszlányok szűrődtek fel a
szobámba, úgyhogy elindultam megkeresni a koncertet. Természetesen amit a
hetedik emeleten hallottam, azt a földszinten már egyáltalán nem. De azért
felszálltam a metróra, és bementem a belvárosba, ahol szintén semmit nem
hallottam néhány utcazenészen kívül, akik meg is kavartak rendesen. Elsétáltam
az egyetem előtt, és az Unter den Linden túlsó végét vettem célba, mert ott még nem jártam.
Sós lángos: 3,5 €, nutellás: 4 €
Néha határozott dallamrészek jutottak el hozzám, és ahogy
közeledtem a Brandenburgi kapuhoz, egyre határozottabb koncertrészleteket sikerült elcsípni. Szimbolikus a helyszín, a volt határátkelőnél
szerveztek bulit. A díszítés alapját a német zászló és Berlin jelképe, a medve
adta, de ezzel nagyjából megszűnt minden, ami a nemzeti ünnepre emlékeztetne,
még csak nem is német énekes állt a színpadon! Maradt a fesztivál-hangulat, az
„ingyenkoncert” szokásos elemivel. Amiben az otthonitól különbözött, az talán a
rengeteg féle etető és itató hely: volt limonádés, mézeskalácsos, mindenféle
édességet lehetett venni, sőt, nagy betűkkel hirdették a magyar specialitást
is: a lángost. Berlinben 3 eurótól kezdődik egy lángos, és lehet édesen is
kérni, például almalekvárral vagy nutellával. Egyszer talán majd megkóstolom.
A nagyszínpadon egy Joe Cocker nyomában járó bácsi énekelt.
A „német precíziós szervezés” kifejezést itt nem igazán használhatjuk, ugyanis
a mikrofon recsegett, az egyik vokalista mikrofonjával valami baj történt, és a
kivetítő egy része elromlott. Ennek ellenére jó ki buli volt, jó volt hallgatni
a zenéjét, bár a hangulat nem volt igazán pezsgő: általában az emberek csak
álldogáltak, érzésem szerint lassan apadó létszámban.
A másik nagy szám az egy óriáskerék volt, ami mellett (a
színpadtól 100-200m-re) egy kivetítőn követni lehetett a koncertet, pár
másodperc késéssel (csak a kép késett). E mögött már szinte semmi nem volt, egy
kisebb színpadot leszámítva, ahol egy ránézésre fiatal(os) anyukákból és egy
dobos fiúból álló rockbanda szórakoztatta a közönséget. Érkezésem után nem sokkal húsz perc szünet következett, úgyhogy visszatértem a nagyszínpadhoz.
Érdekes látni, hogy mennyire működik a régiek zenéje. Gitár
alapú, bluesos hangzású dalok hangzottak el, bár a három negyvenes vokalista
néni nő egy kicsit limonádévá tették. Ma már nem ettől a zenétől pörögnek fel
az emberek, de erre nem is táncolni kell, hanem csak
hallgatni. A zene korához képest a korosztály igencsak vegyes volt: a csininek
kiöltözött ráncos nénitől kezdődően a szülőkkel érkező gyerekekig minden
korosztály képviseltette magát, rengeteg fiatallal. Meg kell jegyezni, hogy egy
ingyenes cirkuszról volt szó (a kenyeret a sör jelentette), és valószínűleg nem
az előadó, hanem maga a program miatt jelentek meg az emberek.
Mivel még nem ismerem az éjszakai közlekedést, inkább
hazajöttem fél tíz felé. A hazaútnak is volt két felfedezése: egyrészt a
Brandenburgi kapu mellett megtalálható Magyar Nagykövetség, másrészt
a Tomi által említett három megállós U-Bahn jelentett új élményt.
Biztosan volt nagy politikai beszéd és talán zászlófelvonás
is, de erről lemaradtam. Egy szeletet mégis bemutattam abból, hogy hogyan
ünnepelnek a németek egy nemzeti ünnepet.
Koncerteken természetesen hangfelvételt is próbál csinálni az
ember, a használhatóbbakból összedobtam egy rövid hangulatjelentést. Mivel a net igencsak gyenge, sajnos nem sikerül feltölteni sem a filmet, sem a fényképeket, de holnapra frissítem a bejegyzést!
Más: facebookon megtaláljátok a skype címemet, aki gondolja, vegyen fel.
Ez csak a kajaosztó hely, az amúgy emeletes épület kajaidőben teljesen megtelik
Kedden kipróbáltuk az egyetemi menzát. Ez egy hatalmas, félig ideiglenes épület az egyetem udvara közepén, tele kajáltatóhelyekkel. Először venni kb. másfél euróért egy menzakártyát, és fel kell tölteni. Után veszel egy tálcát és odamész a pulthoz, veszel magadnak, amit akarsz, aztán fizetsz. A fizetésnél csak megnézik, hogy mi van a tálcádon, mondanak egy árat (diákoknak olcsóbb), és odatartod egy leolvasóhoz a kártyádat, ami megmutatja, hogy mennyi pénzed maradt.
Mikor megláttam, hogy van gulyás, már tudtam, hogy el lesz a nyerő. Érdekes volt, mert lehetett hozzá köretet választani: krumplit, brokkolit, karfiolt vagy valami nudli szerűséget. Én ez utóbbit választottam, Hajni pedig krumplit, és erre kaptunk rá egy nagy adag ragu és pörkölt közötti valamit, amit így együtt gulyásnak neveztek. Több, mint három eurót fizettem érte, de elég nagy adag volt.
Szóval ez a gulyás itt a germánoknál. Azt leszámítva, hogy semmi köze az otthonihoz, nagyon finom volt a tömérdek mennyiségű sót leszámítva. Az egy tál étel elfogyasztása után mindketten teli gyomorral konstatáltunk, hogy nem olyan rossz dolog ez az egyetemi kajálás.
