Tanügyek

Az eddigi bejegyzésekből annyira nem derül ki, de iskolába is járok, sőt, ezért (is) jöttem ki. Méghozzá a Humboldt Unversität falai között okosodok, angol nyelven, főleg a Berlin Studies programban (ez röviden azt jelenti, hogy Berlinről szóló óráim vannak). 

Hogyan is oktatnak Berlinben? 

Először is: az órák nem akkor kezdődnek, amikor, hanem negyed órával később. Tehát ha azt látja valaki, hogy 12-14 óráig tart az óra, akkor 12.15-kor kezdődik, és 13.45-kor véget is ér a kurzus. Az órákra pedig olvasni kell. Ez nem lenne meglepő, de mindegyik kurzuson minden órára el kell olvasni átlag 20-30 oldalt. És most jön a java: az emberek el is olvassák. Sőt, nem csak hogy elolvassák, de kinyomtatják, és beviszik órára majdnem minden esetben. 

Erről a kinyomtatásról érdemes pár szóban szólni. Hogyan tudják kinyomtatni? Egyrészt ott van a moodle felület, ahova a tanár feltölti az összes (!) olvasmányt pdf-ben, így úgy tudsz készülni az órákra, hogy ki se kell nyitni a könyveket (annak előnyeivel és hátrányaival). Másrészt van a Grimm Zentrum előtt egy fénymásolószalon, ahova a tanárok leadják a "reader"-t, tehát minden olvasmányt, amire szükség lesz a félév során. Ezek sorszámot kapnak, és kiválaszthatod a listából, hogy melyiket szeretnéd kinyomtattatni. Leadod a rendelést, és másnap - miután kifizetted a megfelelő összeget - megkapod az olvasnivalókat. 

Ez a rendszer abszolút működőképes, nem kell könyvtárba rohangálni és könyvekre vadászni. Szerintem hátránya is van, méghozzá az, hogy a kézbe vett könyvről van emléked, főleg, ha beírtad párszor a keresőbe, a fénymásolat szerzőjéről, vagy a könyvről, amiből kifénymásolták, nem tudsz semmit. 

Itt nem kreditek vannak, és alapjáraton nem feltétlenül kapsz jegyet a kurzus végén. ECTS pontokat lehet gyűjteni, és modulokat felvenni. Ezekbe nem mennék nagyon bele, mert igazából nem értek hozzá, azt viszont elmondom, hogy hogyan néz ki a követelményrendszer. 

Általában 3 vagy 4 ECTS pontot lehet szerezni az óráimon. Ha elég 3 ECTS pont, akkor kb. 2-3 pároldalas beadandót kell írni a félév folyamán ("response paper"), amit kiegészít egy kiselőadás, általában valamelyik olvasmányról. Ha viszont valaki 4 pontot szeretne, akkor szemináriumi dolgozatot is kell írni. Van olyan óra is, ahol a 3 ECTS ponthoz is kell a dolgozat. 

Nekem csak gyakorlataim vannak, amiken 20-30 között van a hallgatói létszám (az ittenieknek szóló órán kevesebben vagyunk). A nagy létszám ellenére nem olyan nagy az aktivitás, R. Várkonyi tanárnő például szerintem  sokkal jobban megmozgatott minket. A kommunikációt az is nehezíti, hogy a legtöbb embernek az angol tanult nyelv, az pedig még jobban, hogy sokaknak nem: megfigyelhető, hogy azok szólnak többet hozzá az órához, akik anyanyelviek, a mi meg sokszor nehezen értjük meg például az egyik Dél-Angliából érkezett srácot, de a távol-keletiek kiejtése sem a legérthetőbb. 

Ha figyelek arra, hogy milyen szófordulatokat használok magyarul, rájövök, hogy érthető a probléma: az anyanyelvi beszélők nem tudják, hanem érzik a nyelvet. Vegyünk például egy egyszerű, interneten megtalálható cikket, és próbáljuk meg visszaadni ugyanezt angolul. Avagy: mit kezdene valaki, aki tankönyvből tanult magyarul, ezzel a cikkel? 

A relatív inaktivitás nem jelenti azt, hogy csend lenne az órán (bár ez is előfordul), sőt, van, hogy az egész óra elmegy kérdésekkel, de ritkán bontakozik ki olyan igazi jóféle szakmai vita. 

A tanárok hozzáállása nagyon tetszik: érződik, hogy nem elsősorban kutatók, hanem ugyanannyira kutatók, mint tanárok (mint ahogy az ELTÉ-n is sok ilyen van). Ennek hatására nincsenek kamuórák (vagy legalábbis,  én nem találkoztam velük). A termek többsége elég jól felszerelt, és - bár nincs olyan jó campus, mint a Bölcsészkaron - közel vannak egymáshoz az épületek, a belváros közepén. Jó ide járni. 

Comet Club

Tegnap este koncertre mentem. Ez egy másik olyan dolog, ami hiányzott, mivel mindig "tuc-tuc" bulikba mentünk, "normális" zenét csak egyedül hallgattam. Hozzáértő ismerőseimet kikérdeztem, hogy mire érdemes elmenni (én főleg a magyar határokon belül mozgok zeneileg), és végül ki is választottam a Metal Attack Over Europe névre hallgató turnét, majd úgy döntöttem, megveszem a jegyet. Jól időzítettem, mert pont ez előtt egy órával mondta le a turnét a Dark Tranquillity nevű zenekar, úgyhogy kezdettem újból a keresést. Most már a lényeg az volt, hogy minél olcsóbban minél hamarabb jussak koncertre, így találtam meg a tegnap esti bulit. 

A Comet Club a kolitól egy megállóra van, természetesen ez is a Friedrichshain környéki bulihelyekhez tartozik. Egy kis ajtón kell bemenni, amit meg is tettem úgy fél kilenckor abban a hitben, hogy már nyolckor elkezdődött a koncert. Az amúgy hangulatos klub (vagy kocsma) részben alig voltak, a koncertteremben pedig ez a kép fogadott: 

A koncert kilenckor kezdődött, ekkorra már azért voltak emberek a teremben. Először az Frames állt színpadra, akik instrumentális zenét csináltak, méghozzá nagyon jól (bár a szintetizátor néha zavaró volt). Játszottak a tempóváltásokkal, és láthatóan nagyon élvezték azt, amit csinálnak. Tényleg értenek hozzá! 

A fő zenekar a The Intersphere volt. Mire elkezdték, már határozott tömeg (kb. 100 ember legalább) gyűlt össze a koncertteremben, és az emberek előrehúzódtak egészen a színpad elejéig. Az angol nevű német zenekar amúgy angolul énekel, és komoly technikát pakoltak be a koncertre, ami főleg abban nyilvánult meg, hogy mindegyik gitáros előtt asztalnyi felületen voltak pedálok, gombok, tekerenytűk és csavarantyúk. 

Az este legmeglepőbb élménye nem a zene volt (azzal nem volt baj), hanem a közönség. Ezek a germánok szerintem nem tudnak bulizni. Vagy a magyarok tudnak nagyon. A közönség nagy része ugyanis ha székeket hozunk be, kényelemesen elhelyezkedtek volna benne, és tovább hallgatták volna a zenét. Annyira látszott rajtuk, hogy jól érzik magukat, mintha ülnének. Én végig visszafogtam magam, nem ismertem a szövegeket és a többiek nem nagyon voltak vevők a bulizásra, így lettem az egyike annak a három embernek, aki a fejingatáson kívül más is csinált. Mikor Magyarországon egymásba kapaszkodva ugráltak volna az emberek, itt ketten is elkezdtek tapsolni. 

Szóval a vágyott "folyik rólam a víz és valaki beletérdelt a vállamba, de nem baj, mert megismertem pár új embert" hangulat elmaradt. Ettől függetlenül egy elég jó koncerten vettem részt, és a germán mentalitás egy újabb szegmensét ismertem meg.

És a végére egy kis zene: 

A dicsőséges felszabadító Vörös Hadsereg

Pár napja sétálni indultam, egyrészt azért, hogy kimozduljak egy kicsit, másrészt azért, mert már kellettek a fák meg a zöld (jelen esetben inkább sárga meg barna). El is mentem egy parkba, ami nem volt messze, és jól meglepődtem, mert egy hatalmas szovjet emlékmű állt a park közepén. Most erről az emlékműről fogok írni, mert szerintem érdemes, és néhány gondolatot is hozzácsapok. 

A Treptower Parkban található komplexumon több, mint ezer munkás dolgozott, és 1949. május 8-án, a világháború lezárásának 4. évfordulóján avatták fel. A szocializmusban nagy állami ünnepségeket tartottak itt, többek közt a május 8-án és november 4-én is itt emlékeztek meg a kommunizmus dicső pillanatairól. A történetben a rendszerváltás után jön a csavar, legalábbis, számunkra. Ugyanis a már rossz állapotban lévő együttest a német szövetségi állam az ezredforduló után felújíttatta, és - többek közt - Putyin részvételével tartottak itt nagyszabású megemlékezéseket az orosz-német barátság jegyében. A Szovjet felszabadítási emlékmű nincs kordonnal körbevéve, nem fújták rá, hogy "Ruszkik haza!" és rendőrök sem vigyázzák folyamatosan a helyet (bár egy rendőrautó begurult a területre, mikor ott voltam, és diszkréten megállt oldalt). 

A németeknél elmaradtak az átnevezések. Továbbra is van Karl Marx alle és strasse, a belvárosban áll még Marx és Engels szobra, és magam is egy marxista gondolkodóról elnevezett téren lakom. Nem akarják kitörölni és semmissé tenni az NDK negyven évét, hanem együtt élnek vele. Azt hiszem, ez követendő magatartás lenne Magyarországon is, nem tűzzel-vassal irtani kéne a szocialista emlékeket, hanem tudatosítani, hogy ilyen is volt. De! 

De nálunk azért más a helyzet, mint Németország esetében. Ugyanis a szovjetek Hitler rendszerét söpörték el, ami még jobban démonizálva van, mint a kommunizmus. A kommunizmus tehát tapasz volt egy nem túl dicsőnek beállított korszakon. Nem a sztálini és a hitleri út között kellett választania Németországnak 1945-ben: legyőzött volt, és nem volt túl sok beleszólása a események alakulásába, ma meg a kommunizmust legalább másra lehet fogni.

A lényeg, hogy a németek egészen máshogy állnak a XX. száz második feléhez, mint mi. (Apropó: a berlini orosz követség tetején lengő zászló csúcsán most is ott látható az ötágú csillag.) 

Térjünk vissza az emlékműhöz! Az emlékhelyre két diadalkapun lehet bemenni, amin orosz és német feliratok olvashatóak, természetesen sok-sok kommunista jelképpel díszítve.  Hatalmas területen elterülő, fás, parkos, szobrokkal, domborművekkel teletűzdelt, szimmetrikusan felépített parkról van szó. Az első szobor, amivel találkozunk, "Mother Homeland" névre hallgat, alatta pedig orosz és ukrán színekben pompázó szalaggal átkötött, friss koszorúk kaptak helyet. Egy jó séta, amíg innen elérünk a fő alakhoz, de közben nem unatkozunk, mert menet közben megtekinthetjük a hős szovjet katonáknak Berlin (és a német nép) felszabadítása érdekében végzett  tettit, amit domborművek sora mutat be. A fő alak egy orosz katona, aki egyik kezében hatalmas kardot tart, másik kezében egy kisgyermeket fog, és egy összetört horogkereszten tapos. Alatt kis kápolnaszerű helység, az ismeretlen katonák síremléke, amit belülről mozaikok díszítenek. 

Egy november végi vasárnap is folyamatosan jöttek a látogatók, volt, aki csak futni és lépcsőzni jött ide, de a legtöbben turistáskodtak. A park szép és rendezett, és tényleg monumentális az emlékhely. A tájékoztatásól is gondoskodtak, a táblákon a német mellett angolul és oroszul is olvasható a hely története, természetesen fényképekkel illusztrálva. A következő projekt az lesz, hogy este nézem meg, hogy ki van-e világítva az emlékhely. Mindenesetre érdemes megnézni, mert gondolatébresztő helyről van szó. 

Mátrix és Lasermann

Még október elején Andival szereztünk egy kedvezményekre jogosító kártyát, amivel - többek közt - ingyen be lehet menni a Mátrix nevű klubba. Gondoltuk, élünk is a lehetőséggel, és múlt szerdán meglátogattuk a szórakozóhelyet. Mint kiderült, csak éjfélig ingyenes a belépés, belül pedig többféle teremben sok-sok zene szól, rengeteg emberrel és eldugott ruhatárral. Külön élmény volt a nagy, nyitott szájat formázó pisszuár a  mosdóban. 

Az este legérdekesebb pontja - a videóban itt-ott feltűnő ketrecen kívül - a lézeremberek voltak: úgy nézek ki, mint ha a Star Warsból szakadtak volna ide, és hatalmas bulit csaptak. Az emberek fényképezkedtek velük, és tomboltak. Szóval jó élmény volt, én is szívesen kipróbáltam volna ezt a szerelést. 

Életjel

Nem haltam meg, élek, csak dolgozatot írtam az utóbbi héten, és nem igazán fért bele a blogolás. Nemsokára indulok haza egy rövid látogatásra, de ha lesz időm, akkor otthon megcsinálom a videónaplót a 

berlini kínairól és a lézeremberekről, és írok a Topography of terror-ról, az érseki (?) templomról meg a csokiboltról.  Addig is nézzetek filmet, vagy találkozunk élőben. 

Gyorsjelentés a cédulahalom mögül

Élek, vagy legalábbis vegetálok. A TÖP-öt most péntekig kell leadni, ez a harmadik nap, hogy gyakorlatilag csak ezzel foglalkozom. Viszonylag sokat írtam, de hát nem pár hónap, hanem közel másfél év céduláit kell összefoglalnom kb. 20 oldalban, ami azt jelenti, hogy az eredetileg tervezettnek a töredékénél járok.

Újraterveztem. Megvan az új cím, a szűkített téma, folytatom az írást, és így van esély arra, hogy kész leszek. Talán holnap már kész dolgozattal megyek hiphopra.

Ja, és ajánlok egy néha irreális, de szerintem elég jó kis magyar sorozatot. Én ezzel a résszel kezdtem.

"Nem én fütyülök, a gyilkos fütyül."

A héten a filmes órámon az "M" című filmet néztük meg. A film 1931-ben készült, a rendező első hangosfilmje, és szerintem zseniális. Amúgy egy őrült sorozatgyilkosról szól, aki gyerekeket öl, a város pánikban van, a rendőrség tehetetlen, és egy csapat bűnöző is az útjába ered, megelégelve, hogy minden második sarkon rendőrök vannak, és nem tudják végezni a "munkájukat". (Akit érdekel, megnézheti németül angol felirattal itt.) A filmről beadandót is kellett írnom, ezért utánajártam néhány dolognak, és kiderült, hogy ez az egyik első alkalom, hogy "leitmotif"-ot, azaz zenei motívumot alkalmaznak a filmben: amikor a gyilkos lecsapni készül, mindig ugyanazt a dallamot fütyüli (az előbb belinkelt filmben 5:25-től, 52:08-tól, 56:03-tól).

Tehát a motívum, amiről szó van a következő: a gyilkos gyilkolni készül, és fütyül. Nem biztos, hogy a továbbiakban valós összefüggés lesz a filmek között, de amit az előbb leírtam, az több helyen visszaköszön. Nézzük csak az alábbi, igencsak ismert jelenetet! 

És akkor most egészen közel hozom a motívumot, méghozzá a Kerepesi temetőbe. Tegnap este a szomszéd szobában filmet nézek, és átmentem egy időre. Pont ahhoz a jelenethez érkeztem, amikor elhangzott egy párbeszéd, amiből a bejegyzés címét vettem. A következő beágyazott videóban 4:46-hoz kell tekerni.

Mostantól máshogy tekintek a fütyörésző emberekre. :) Aki még tud ilyen motívumról, ne féljen megosztani kommentben!

IKEA Berlinben

Új műfajt honosítok meg, mégpedig az egyperces videónaplót. Ebben olyan dolgokról lesz szó, ami nem csak az engem ismerőknek, hanem sokaknak érdekes lehet, főleg ha Németországba akarnak jönni. Az első epizódban az IKEÁ-t veszem górcső alá - szigorúan egy percben. A hangminőségen majd megpróbálok javítani a jövőben.

Berlin calling

Az emlékezetes Weekend-es buli után többen javasolták a Berlin calling című filmet. Ezeket a sorokat közvetlenül a film vége után írom, tehát még friss az élmény.

DJ Ickarus (Paul Kalkbenner, aki tényleg lemezlovas) szerte a világban szervez bulikat, ám egy éjjel valamilyen erős drog hatására egy elvonóban találja magát. Innentől a film egy kicsit a Száll a kakukk fészkére diliházjelenetei és a Requiem egy álomért-hoz hasonló drogos-filmek alapján működik: szurkolunk a főhősnek, hogy letegye a drogokat, aki egy kicsit próbálkozik, egy kicsit meg visszaesik. Alapvetően néhány karakter körül forog Icka (Ickarus beceneve) sorsa. Az intézetet vezető doktornő motivációit nem mindig értettem, a barátnője (Lengyel Rita, akinek a filmben is van kapcsolata Magyarországgal) elég jól kidolgozott karakter, a családi szál viszont szerintem sablonos (anyja fiatalon meghalt a rendszerváltáskor, apja lelkész, a bátyja pedig önkénteskedik). A zene világ – ami számomra teljesen idegen – természetesen a „művész megmentőjeként” van beállítva, bár sokkal kevesebb benne a zavaró zenei betét, mint sejtettem.

Nincsenek benne látványos effektusok, alig bűvészkednek vizuális trükkökkel, a filmet életközelivé próbálták tenni az alkotók. A kamera teljesen illeszkedett a helyzethez: a bulizós részeken pörgősre vágták a filmet, de amikor a helyzet azt követelte, akkor egészen hosszú, bonyolultabb kameramozgások is helyet kaptak. Alapvetően a drogos filmek hangulatát idézi, nyomott hangulattal, néhány mosolyognivaló jelenettel.

Berlin calling. A filmet – amennyire meg tudom állapítani – tényleg itt forgatták: kiemelt szerepet kap a képsorokban a tévétorony (ahogy majdnem minden Berlinnel foglalkozó promóciós anyagban), valamint sokszor megjelennek az U- és S-Bahnok is. 1:32:30 körül látható az Alexanderplatz metrómegállója, ami az első napokban találkahelyül szolgált.

Összességében azt hiszem, főleg Berlinből volt érdekes a film, ismerve a felbukkanó helyszínek hangulatát. Amúgy megérne egy mélyebb elemzést is, bár a forgatókönyvben éreztem következetlenségeket itt-ott. Akit érdekel, az a youtube-on megnézheti a teljesfilmet magyar felirattal, akit kevésbé, az érezze a hangulatát az előzetesből.

A hétvégén meglátogatott a családom nagy része, ezért nem volt időm blogot vezetni, de nemsokára beszámolok az elmúlt napokról. Időhúzásnak itt egy filmélmény. 

Mennyire lehet megélni Berlinben az Erasmus ösztöndíjból?

A fent látható tudományos-fantasztikus jellegű kérdés akkor fogant meg a fejemben, amikor meghallottam, hogy "Jaaa, az ösztöndíjból úgysem lehet kijönni." Innentől kedve viszont komoly fejtörést okozott, hogy akkor mit fogok enni Berlinben? Nem, ennivalót lehet találni, és lehet rajta spórolni is. Az izgatott, hogy miből fogok utazni, bulizni, szórakozni. Az első hónap után most mérleget vonok az utóbbi 4 és fél hét anyagi hátteréről. 

Pár nap után (konkréten október 5-étől) elkezdtem vezetni, hogy melyik nap mennyit adok ki. Hét végén összesítem, és még tart a lendület, úgyhogy egészen pontosan minden leírok. Majd január-február környékén megnézem, hogy hogy állok. 

A második héten kereken hatvan eurót költöttem. Ez alá a csodás szám alá azóta sem sikerült lesüllyedni, bár ezen a héten jó eséllyel rekordot döntök. A harmadik hét volt a csúcs, ezen a héten közel 100 euró került ki a kezemből, de közel a fele hosszútávú kiadás volt: beiratkoztam a Staatsbibliotek-ba, és befizettem a sportot (például az evezést). Ezek alapján úgy tűnik - de nem akarom elkiabálni, hogy nagyjából tartható az eddigi életszínvonal, főleg beleszámítva azt, hogy egyetemre járás mellett kevesebbet bulizunk, és sok olyan kiadásom volt, amit egyszer kellett megejteni egész félévre. 

Na de mire megy el a pénz? A tapasztalat az, hogy nem kajára. Nem azért, mert nem eszem, hanem mert nem drága: átlag 20 euróból ki lehet jönni egy hétre, ami azt jelenti, hogy olyan, mint otthon: kb. egy ezresből kijövök egy napra úgy, hogy nagyrészt magamra főzök (erről is lesz majd videónapló is). A sör szintén kardinális kérdés, bár elég sokat boroztunk is (meg is bántam, nem volt olyan jók). E téren sem rosszabb a helyzet az otthoninál: pár euróért lehet venni bort, fél euró fölött valamivel elfogadható sört (Beck's!). 

Akkor mi drágább, mint otthon? Hát a szolgáltatás. Például nincs olyan szórakozóhely, ahova ne kéne fizetni pár eurót. Három euró alatt kevés helyre mész be, de van, ahol tízet, sőt, többet is elkérnek (ilyen helyekre nem megyek). Ha nem boltban vásárolsz, akkor a sör is sokkal drágább: egy kocsmában három euró körül van egy korsó, de szórakozóhelyen ennyiért csak egy pohárral kapsz. Ha nem magára főz az ember (és nem a menzán eszik), akkor is elég jó árakat lehet fizetni a kajáért. 

Szerencsére a családom az előzetes költségeket gyakorlatilag teljes egészében kifizette, beleértve az első havi lakbért. Ha ez nem lenne, akkor esélyem sem lenne kijönni ennyi pénzből, de így nem lehetetlen feladat. És olyan "luxuskiadások" is belefértek, mint a hokimeccs, vagy táncház.