Charlottenburgi kastély

Több, mint fél évnyi berlini tartózkodás után jutottam el az egyik fontos turistalátványossághoz, a Charlottenburgi kastélyhoz. Az odaút alatt megértettem, hogy miért csak most jutok el ide: bár még az "A" zónában van, eléggé távol van a főbb csomópontoktól, ráadásul mindenkori lakhelyemhez képest a város másik végében. Ennek ellenére mondhatom, hogy megéri felkeresni, főleg tavasszal. A kastélyba végül nem jutottam be, ez a bejegyzés főleg a(z amúgy ingyenes) kastélyparkról szól.

Látványosan illeszkedik az épület a környezetébe, egy széles út vezet a kastélyhoz, amit két gladiátor őriz. Az előtérben áll Nagy Választófejedelem Emlékműve (Reiterdenkmal des Grossen Kurfürsten), ami állítólag a német barokk egyik remekműve. Ennél azért érdekesebb, hogy a Rákóczi-szabadságharc kitörésének évében felállított szobor a második világháború jelentős részét egy tó fenekén töltötte, és csak az ötvenes évek elején került újra szárazra.

A kastély bejárata

A kastélyparkot a szobor felállításával egy időben épült ki, a Napkirály kertépítésze, Le Notre tervei szerint, és azóta gyakorlatilag alig változott. A park önmagában is szép, két ojjektumot tekintettünk meg: a Belvedere-t, ami atomtámadás ellen nem véd, azonban a kastélyka alkalmas arra, hogy a későbbi II. Frigyes Vilmos itt tervezgesse a jövőt a Rózsakeresztes lovagokkal. A másik épület a Mauzóleum volt, amit a XIX. század elején építettek Lujza királynő temetkezési helyként, de később több Hohenzollern családtagot is itt temettek el.

Mauzóleum

Belvedere

A park szép, ezt azt hiszem, nem kell külön magyarázni. Futók, családok és futó családok rendszeresen megfordulnak itt. (Nem vicc, tényleg láttunk egy családot: a szülők futottak, és tolták a babkocsikat. Jó kis edzés...) Állítólag még róka is van a kertben. Azt hiszem, beépítem a helyet az ide látogatóknak megmutatandó dolgok közé.

SA börtön, Papestrasse

Az egyik óra a német főváros náci örökségéről szól, és a tanár különféle helyszínekkel tűzdelte tele a tematikát. Ezen a hétfőn például a General-Pape-strasse-ba mentünk, ahol az egyik épület a nemzetiszocialistáké volt, és hatalomra kerülésüktől (1933) fogdának (detenction centre) használták. A nagyjából száz, hasonló funkciójú épületet ma korai koncentrációs táborokként ismerik. Ez azért szerintem egy kicsit túlzás, mert nem dolgoztatták őket és nem is a direkt megsemmisítésük volt itt a cél, de tényleg nem bántak kesztyűs kézzel a politikai, vagy faji, vallási alapon begyűjtött foglyokkal: a meglátogatott épületben nagyjából harmincan vesztették életüket az SA tevékenységének következtében.

Így néz ki a volt börtön kívülről 

 A kiállítást, vagy inkább emlékhelyet könnyen meg lehet közelíteni, pár perc sétára fekszik a Südkreuz-tól, ami fontos tömegközlekedési csomópont. Egy ipari terület közepén álló csinos téglaház alsó szintjét használták fogdának. Két idegenvezető mesélt nekünk, meglepetésre németül, de – őszinte meglepetésemre – összeállta a kép, nagyjából értettem, hogy miről beszél a srác.

A kiállítás igazából csak az az épületet, illetve a múltjának egy szeletét szeretné bemutatni, ahol van. Nem akar többet, de amit akar, azt profi szinten végzi. A valaha fehérre meszelt falakon még láthatóak falfirkák a náci időkből, ezeket üveglapokkal védik és mellette táblán magyarázzák, hogy mit lát a látogató. A nők és a férfiak külön cellában voltak, sokan összezsúfolva. Most néhány ott raboskodó embernek a képe és egy rövid tájékoztató szöveg állít nekik emléket. Néhány életutat és történetet ismerhetünk meg a fekete táblákról, néhány helyen pedig az SA-ról és a ház történetéről olvashatunk. A legnagyobb teremben egy nagy asztal és székek állnak, mutatva, hogy a múzeumpedagógiai célokat is szem előtt tartják a kiállítás készítői. A néhány bemutatott helység szinte ugyanolyan állapotban van, mint a harmincas évek elején. Ott állsz egy kép előtt, olvasod a szöveget, és látod magad előtt az összegyűjtött embereket, és az egyenruhásokat. Megfog a hely hangulata.

Nyolcvan éves falfirka: az FJK az SA utódja, aminek a III.B részlege volt felelős Berlinért. 

Abszolút kívül esik a mainstream kiállításokon, de mindenképpen ajánlom a hely felkeresését annak, aki Berlinben tölt néhány napot és fogékony az ilyen témákra! A ház amúgy idén márciusban nyílt meg, úgyhogy vadi új, és ingyenes, a honlapja ide kattintva érhető el.

Macbeth Berlinben

Tegnap igencsak érdekes élményben volt részem Nem mondanám jónak, de igazából rossznak sem. Egyszerűen fura volt: színházban voltam. Hogy pontosabban meghatározzam a dolgot: minimális némettudással egy nemet nyelvű előadást néztem meg Berlinben. 

Teljesen nem ért felkészületlenül a dolog, nem csak azért, mert én vettem a jegyeket, hanem azért is, mert előtte elolvastam a darabot. Shakespeare Macbeth című tragédiájáról van szó, amit a nemet főváros szívében, a Gorki Teaterben láttam Gondoltam: semmi gond nem lesz, hiába a modern feldolgozás, hiszen tudom, miről szol a dolog, csak elvezem a gondolatebrésztő és aktualizáló rendezést, a pazar párbeszédeket és akciókat 

Csúnyán nagyot tévedtem Az előadás egy monológgal kezdődött, amit egy dobozszerűségben ülő hölgy  mondott el. Ehhez képest a dráma három boszorkány párbeszédével indul, majd rövid úton egy csatajelenetben találjuk magunkat. Nem ez volt az első különbség a látott és az olvasott darab között, sőt, mondhatni nagyítóval kellett keresni a hasonlóságokat A nyelvtudás sem segített sokat, mert a mellettem, németül tudó ismerős sem látta át a cselekményt (mivel igazából nem volt). Néhány szereplőt sikerült beazonosítanom, és halvány utalásokat is sikerült felfedeznem Shakespeare művére, de alapvetően mindenfele ruhában (vagy pucéran) mindenfele mozgó, interakcióba keveredő emberek és random monológok sorának tűnt az egész.

Az előadást itt-ott karlendítések tarkították, utalván arra, hogy a rendező a német múlt feldolgozásához is hozza akar járulni, hiányoztak belőle a párbeszédek, viszont a közepén megjelent egy bácsi, aki közölte, hogy o Don Quijote, és elkezdett maga után húzni egy állólámpát.

Don Quijote ébredése

Ami tetszett, az a kamerával való machinálás, amit egy színpad melletti vászonra vetítettek ki. Az első felvonásban egy varrógépet láttunk, ami néha különböző képeket varrt össze, ami az utalásokat segített megérteni (talán), a második felvonásban pedig a színpad hátuljában volt, így gyakorlatilag ugyanazt láttuk, csak hátulról 

Sajnálom szegény darabot, mert eléggé jó dolgokat ki lehetett volna hozni belőle, és úgy vettem ki, hogy nem voltam ezzel egyedül, mert a második felvonásra érezhetően foghíjasabb volt a nézőtér, valamint a végén a taps is inkább udvarias volt, mint lelkes. Állítólag nem minden darab ilyen elvont, úgyhogy remélem, hogy eljutok meg német színházba! Majd arról is tudósítok 

Terrorcsoki

Egy régi adósságomat törlesztem most: még december elején jártam a csokiboltban és a Topography of Terror múzeumban egy régi és egy új ismerőssel. A történethez hozzá tartozik, hogy ez egy improvizatív délután volt: a múzeum, amit meg akartunk nézni, zárva volt, és mellesleg még jól el is áztunk, ami még emlékezetesebbé tette a napot. 

A csokibolt a belváros szívében van, és nem csak akkor érdemes bemenni, ha vásárolni akar az ember, hanem egy nézelődést is megér. Megtekinthetjük a Bundestagot vagy a TV tornyot csokiból, mégohzzá hatalmas méretekben (a torony kb. 3 méter magas). Ezen kívül hatalmas választékból válogathatunk (természetesen megkérik az árát), a különfélébb édességeket pakolhatjuk a kis kosárkába. A képen látható repülő szintén csokiból van, és láttam csokigejzírt is. (Ez egy vulkán szerű csokiképződmény, aminek a közepében bugyog a csokoládé. Én neveztem el. :)) A csokis cég elődje még 1863-ban alakult, a mostani helyzetet az teremtette meg, hogy 1999-ban egyesült két cukrászcég. 

Az édes élvezetek után más vizekre eveztünk: a náci uralom szörnyűségeit néztük meg a Topographis des Terrors nevű - amúgy ingyenes - múzeumban. A kiállítás igényesen volt összerakva, csak a ruhatárat kellett keresni egy darabig (természetesen az orrunk előtt volt, csak nem ismertük fel). Megismerkedtünk az SS, a Gestapo és egyéb szervezetek kialakulásával, aztán működésükkel. Még Magyarországnak is jutott egy kis hely. A németeknél azt hiszem, többé-kevésbé tudatos a múlttal való szembenézés (van mivel szembenézni), ez is egy példája ennek: a múzeumhoz könyvtárat is fenntart és múzeumpedagógiai foglalkozásokat is szerveznek. 

Vannak még talomban események és képek, amikről nem számoltam be. Mindent szépen sorjában... 

Collegium Hungaicum, Berlin

Az a szóbeszéd járja, hogy a Magyar Intézetben ingyenes könyvtár van, és tök jó könyvek vannak benn. Ezt a hírt meg tudom erősíteni. 

A Collegium Hungaicum közvetlenül a Humboldt (röviden csak HU) főépülete mögött van, a központban, de egy viszonylag félreeső, kis forgalmú helyen. Nem is értem, hogy eddig hogy nem vettem észre. Az épület maga egy egyszerű doboz, némi hiányossággal (a képen a bal alsó sarok). A kedvencem az első emeleti ablakban lógó lámpa volt, amit egy ingára szereltek, úgyhogy folyamatosan lengett, ezáltal az ablakon lévő feliratnak mindig csak egy részét világította meg. A feliratot amúgy csak a végén vettem észre. 

A könyvtára pedig tényleg hasznos. Egy apró helységről van szó, ami nem nagyobb egy normális méretű, szépen kialakított iskolai könyvtárnál. Ami számomra a leghasznosabb volt, az az, hogy a kötetek többsége magyar szépirodalom. Tehát kedvemre válogathattam a magyar regényekből (Rejtőtől Esterházyn át Jókaiig), és verseskötetekből. Örömömre az otthoni látogatáskor kivett, Bán Mór féle Hunyadi-sorozat első kötete mellett megtaláltam a második kötet, úgyhogy újra elláttam magamat magyar olvasnivalóval. 

A magyar köteteken kívül még német fordításából is lehetett válogatni (magyarról és magyarra), valamint lexikonok, és irodalomtudományi dolgokat is gyűjt a könyvtár. 

Sokkal többet igazából nem tudok írni róla. Amit még tudnék, az az, ami fent van a honlapjukon. De az biztos, hogy érdemes felkeresni, főleg, hogy amúgy a letöltögetést nem igazán szeretik a németek (csekkekkel jutalmazzák állítólag), itt viszont van egy nagy adag DVD. Aki meg huzamosabb ideig él itt, és szeret olvasni, annak meg egyenesen kötelező! 

Arénakoncert

A Silbermond új lemezei az utóbbi években az egész német nyelvterületen felkerülnek az eladási listák élére. A legutóbbi, Himmel auf című is dobogós volt Németországban, Ausztriában és Svájcban is. Az idei évet ezzel a lemezzel turnézták végig, tegnap ide, Berlinbe is eljutottak. Én pedig gondoltam egyet, és megnéztem őket az O2 world-ben. A helyszín tehát ugyanaz, mint ahol a hokimeccs is volt: az aréna. 

Furán hangzik, de elsősorban nem a zene miatt mentem, hanem a koncert miatt. A kettő nem ugyanaz! Itteni viszonylatban korrekt, megfizethető áron kaptam egy arénakoncertet - teljes megelégedésemre, ugyanis ezek a tízezres koncertek profi mód meg vannak ám csinálva! Kezdjük az elején! 

Mikor megérkeztem, egy előzenekar játszott a nagyszínpadon. Na, gondoltam álldogálhatok, amíg lepakolnak, de kellemesen meglepődtem. A színpadnak ugyanis volt egy nyúlványa, amin ki lehetett jönni egészen távol a színpadtól, és mikor a színpadon lévő banda befejezte, megjelent itt egy csávó, és ő kezdett énekelni egy szál gitárral, amíg mögötte felkészültek a show-ra. 

A kép a zenekar fb oldaláról való.

Merthogy show az volt. A belépő profin ki volt találva (ebből láthattok részleteket a videónaplóban), aztán pedig folyamatosan fenntartották a figyelmet mindenféle ötlettel. Máig nem sikerült megfejtenem, hogy hogyan tudták összehangolni a a nyolc kivetítőt úgy, hogy nem előre elkészített animációkat láthattunk rajta, hanem élő felvételt, de animálva. A színpadtechnika nem lett volna elég: volt olyan szám, amihez mindenki a világított fényképezővel, telefonnal, ami éppen volt nála; volt, hogy az énekest kiugrott a közönségre, a visszatapsolásnál pedig a két gitáros a közönség soraiból játszott. 

Eddig csak a parádé részéről írtam. A zenekar viszont azért tudott hiteles lenni, mert nem csak megcsinálták a koncertet, hanem odatették magukat. Az énekesnő talán néha elérzékenyült egy kicsit, merthogy nem minden este tapsol az embernek 12.000 rajongó. Amúgy nagyon közvetlen hangnemben szólt az emberekhez, talán egy kicsit sokat is beszélt, de valószínűleg jobban értékelem, hogyha tudok németül. :) 

A koncert végén rögtön megjelentek a melósok, és elkezdték leszedni a színpadot. (Megszokhatták, hogy gyorsan kell dolgozni: egy nappal korábban még Frankfurtban ment ugyanez a produkció.) Az egyetlen negatívum a ruhatárak kis száma volt: háromnegyed órán át állt a sor előttük a koncert után. 

A tegnap este megér egy videónapló bejegyzést. Olyan méretű produkcióval utazgat egy a banda, mint otthon Ákos. Aki nem ódzkodik a zenéjüktől, és szereti a koncerteket, az ha teheti, szánjon erre egy estét (és megfelelő mennyiségű pénzt). 

Comet Club

Tegnap este koncertre mentem. Ez egy másik olyan dolog, ami hiányzott, mivel mindig "tuc-tuc" bulikba mentünk, "normális" zenét csak egyedül hallgattam. Hozzáértő ismerőseimet kikérdeztem, hogy mire érdemes elmenni (én főleg a magyar határokon belül mozgok zeneileg), és végül ki is választottam a Metal Attack Over Europe névre hallgató turnét, majd úgy döntöttem, megveszem a jegyet. Jól időzítettem, mert pont ez előtt egy órával mondta le a turnét a Dark Tranquillity nevű zenekar, úgyhogy kezdettem újból a keresést. Most már a lényeg az volt, hogy minél olcsóbban minél hamarabb jussak koncertre, így találtam meg a tegnap esti bulit. 

A Comet Club a kolitól egy megállóra van, természetesen ez is a Friedrichshain környéki bulihelyekhez tartozik. Egy kis ajtón kell bemenni, amit meg is tettem úgy fél kilenckor abban a hitben, hogy már nyolckor elkezdődött a koncert. Az amúgy hangulatos klub (vagy kocsma) részben alig voltak, a koncertteremben pedig ez a kép fogadott: 

A koncert kilenckor kezdődött, ekkorra már azért voltak emberek a teremben. Először az Frames állt színpadra, akik instrumentális zenét csináltak, méghozzá nagyon jól (bár a szintetizátor néha zavaró volt). Játszottak a tempóváltásokkal, és láthatóan nagyon élvezték azt, amit csinálnak. Tényleg értenek hozzá! 

A fő zenekar a The Intersphere volt. Mire elkezdték, már határozott tömeg (kb. 100 ember legalább) gyűlt össze a koncertteremben, és az emberek előrehúzódtak egészen a színpad elejéig. Az angol nevű német zenekar amúgy angolul énekel, és komoly technikát pakoltak be a koncertre, ami főleg abban nyilvánult meg, hogy mindegyik gitáros előtt asztalnyi felületen voltak pedálok, gombok, tekerenytűk és csavarantyúk. 

Az este legmeglepőbb élménye nem a zene volt (azzal nem volt baj), hanem a közönség. Ezek a germánok szerintem nem tudnak bulizni. Vagy a magyarok tudnak nagyon. A közönség nagy része ugyanis ha székeket hozunk be, kényelemesen elhelyezkedtek volna benne, és tovább hallgatták volna a zenét. Annyira látszott rajtuk, hogy jól érzik magukat, mintha ülnének. Én végig visszafogtam magam, nem ismertem a szövegeket és a többiek nem nagyon voltak vevők a bulizásra, így lettem az egyike annak a három embernek, aki a fejingatáson kívül más is csinált. Mikor Magyarországon egymásba kapaszkodva ugráltak volna az emberek, itt ketten is elkezdtek tapsolni. 

Szóval a vágyott "folyik rólam a víz és valaki beletérdelt a vállamba, de nem baj, mert megismertem pár új embert" hangulat elmaradt. Ettől függetlenül egy elég jó koncerten vettem részt, és a germán mentalitás egy újabb szegmensét ismertem meg.

És a végére egy kis zene: 

A dicsőséges felszabadító Vörös Hadsereg

Pár napja sétálni indultam, egyrészt azért, hogy kimozduljak egy kicsit, másrészt azért, mert már kellettek a fák meg a zöld (jelen esetben inkább sárga meg barna). El is mentem egy parkba, ami nem volt messze, és jól meglepődtem, mert egy hatalmas szovjet emlékmű állt a park közepén. Most erről az emlékműről fogok írni, mert szerintem érdemes, és néhány gondolatot is hozzácsapok. 

A Treptower Parkban található komplexumon több, mint ezer munkás dolgozott, és 1949. május 8-án, a világháború lezárásának 4. évfordulóján avatták fel. A szocializmusban nagy állami ünnepségeket tartottak itt, többek közt a május 8-án és november 4-én is itt emlékeztek meg a kommunizmus dicső pillanatairól. A történetben a rendszerváltás után jön a csavar, legalábbis, számunkra. Ugyanis a már rossz állapotban lévő együttest a német szövetségi állam az ezredforduló után felújíttatta, és - többek közt - Putyin részvételével tartottak itt nagyszabású megemlékezéseket az orosz-német barátság jegyében. A Szovjet felszabadítási emlékmű nincs kordonnal körbevéve, nem fújták rá, hogy "Ruszkik haza!" és rendőrök sem vigyázzák folyamatosan a helyet (bár egy rendőrautó begurult a területre, mikor ott voltam, és diszkréten megállt oldalt). 

A németeknél elmaradtak az átnevezések. Továbbra is van Karl Marx alle és strasse, a belvárosban áll még Marx és Engels szobra, és magam is egy marxista gondolkodóról elnevezett téren lakom. Nem akarják kitörölni és semmissé tenni az NDK negyven évét, hanem együtt élnek vele. Azt hiszem, ez követendő magatartás lenne Magyarországon is, nem tűzzel-vassal irtani kéne a szocialista emlékeket, hanem tudatosítani, hogy ilyen is volt. De! 

De nálunk azért más a helyzet, mint Németország esetében. Ugyanis a szovjetek Hitler rendszerét söpörték el, ami még jobban démonizálva van, mint a kommunizmus. A kommunizmus tehát tapasz volt egy nem túl dicsőnek beállított korszakon. Nem a sztálini és a hitleri út között kellett választania Németországnak 1945-ben: legyőzött volt, és nem volt túl sok beleszólása a események alakulásába, ma meg a kommunizmust legalább másra lehet fogni.

A lényeg, hogy a németek egészen máshogy állnak a XX. száz második feléhez, mint mi. (Apropó: a berlini orosz követség tetején lengő zászló csúcsán most is ott látható az ötágú csillag.) 

Térjünk vissza az emlékműhöz! Az emlékhelyre két diadalkapun lehet bemenni, amin orosz és német feliratok olvashatóak, természetesen sok-sok kommunista jelképpel díszítve.  Hatalmas területen elterülő, fás, parkos, szobrokkal, domborművekkel teletűzdelt, szimmetrikusan felépített parkról van szó. Az első szobor, amivel találkozunk, "Mother Homeland" névre hallgat, alatta pedig orosz és ukrán színekben pompázó szalaggal átkötött, friss koszorúk kaptak helyet. Egy jó séta, amíg innen elérünk a fő alakhoz, de közben nem unatkozunk, mert menet közben megtekinthetjük a hős szovjet katonáknak Berlin (és a német nép) felszabadítása érdekében végzett  tettit, amit domborművek sora mutat be. A fő alak egy orosz katona, aki egyik kezében hatalmas kardot tart, másik kezében egy kisgyermeket fog, és egy összetört horogkereszten tapos. Alatt kis kápolnaszerű helység, az ismeretlen katonák síremléke, amit belülről mozaikok díszítenek. 

Egy november végi vasárnap is folyamatosan jöttek a látogatók, volt, aki csak futni és lépcsőzni jött ide, de a legtöbben turistáskodtak. A park szép és rendezett, és tényleg monumentális az emlékhely. A tájékoztatásól is gondoskodtak, a táblákon a német mellett angolul és oroszul is olvasható a hely története, természetesen fényképekkel illusztrálva. A következő projekt az lesz, hogy este nézem meg, hogy ki van-e világítva az emlékhely. Mindenesetre érdemes megnézni, mert gondolatébresztő helyről van szó. 

Gyorsjelentés a cédulahalom mögül

Élek, vagy legalábbis vegetálok. A TÖP-öt most péntekig kell leadni, ez a harmadik nap, hogy gyakorlatilag csak ezzel foglalkozom. Viszonylag sokat írtam, de hát nem pár hónap, hanem közel másfél év céduláit kell összefoglalnom kb. 20 oldalban, ami azt jelenti, hogy az eredetileg tervezettnek a töredékénél járok.

Újraterveztem. Megvan az új cím, a szűkített téma, folytatom az írást, és így van esély arra, hogy kész leszek. Talán holnap már kész dolgozattal megyek hiphopra.

Ja, és ajánlok egy néha irreális, de szerintem elég jó kis magyar sorozatot. Én ezzel a résszel kezdtem.

"Nem én fütyülök, a gyilkos fütyül."

A héten a filmes órámon az "M" című filmet néztük meg. A film 1931-ben készült, a rendező első hangosfilmje, és szerintem zseniális. Amúgy egy őrült sorozatgyilkosról szól, aki gyerekeket öl, a város pánikban van, a rendőrség tehetetlen, és egy csapat bűnöző is az útjába ered, megelégelve, hogy minden második sarkon rendőrök vannak, és nem tudják végezni a "munkájukat". (Akit érdekel, megnézheti németül angol felirattal itt.) A filmről beadandót is kellett írnom, ezért utánajártam néhány dolognak, és kiderült, hogy ez az egyik első alkalom, hogy "leitmotif"-ot, azaz zenei motívumot alkalmaznak a filmben: amikor a gyilkos lecsapni készül, mindig ugyanazt a dallamot fütyüli (az előbb belinkelt filmben 5:25-től, 52:08-tól, 56:03-tól).

Tehát a motívum, amiről szó van a következő: a gyilkos gyilkolni készül, és fütyül. Nem biztos, hogy a továbbiakban valós összefüggés lesz a filmek között, de amit az előbb leírtam, az több helyen visszaköszön. Nézzük csak az alábbi, igencsak ismert jelenetet! 

És akkor most egészen közel hozom a motívumot, méghozzá a Kerepesi temetőbe. Tegnap este a szomszéd szobában filmet nézek, és átmentem egy időre. Pont ahhoz a jelenethez érkeztem, amikor elhangzott egy párbeszéd, amiből a bejegyzés címét vettem. A következő beágyazott videóban 4:46-hoz kell tekerni.

Mostantól máshogy tekintek a fütyörésző emberekre. :) Aki még tud ilyen motívumról, ne féljen megosztani kommentben!

Berlin calling

Az emlékezetes Weekend-es buli után többen javasolták a Berlin calling című filmet. Ezeket a sorokat közvetlenül a film vége után írom, tehát még friss az élmény.

DJ Ickarus (Paul Kalkbenner, aki tényleg lemezlovas) szerte a világban szervez bulikat, ám egy éjjel valamilyen erős drog hatására egy elvonóban találja magát. Innentől a film egy kicsit a Száll a kakukk fészkére diliházjelenetei és a Requiem egy álomért-hoz hasonló drogos-filmek alapján működik: szurkolunk a főhősnek, hogy letegye a drogokat, aki egy kicsit próbálkozik, egy kicsit meg visszaesik. Alapvetően néhány karakter körül forog Icka (Ickarus beceneve) sorsa. Az intézetet vezető doktornő motivációit nem mindig értettem, a barátnője (Lengyel Rita, akinek a filmben is van kapcsolata Magyarországgal) elég jól kidolgozott karakter, a családi szál viszont szerintem sablonos (anyja fiatalon meghalt a rendszerváltáskor, apja lelkész, a bátyja pedig önkénteskedik). A zene világ – ami számomra teljesen idegen – természetesen a „művész megmentőjeként” van beállítva, bár sokkal kevesebb benne a zavaró zenei betét, mint sejtettem.

Nincsenek benne látványos effektusok, alig bűvészkednek vizuális trükkökkel, a filmet életközelivé próbálták tenni az alkotók. A kamera teljesen illeszkedett a helyzethez: a bulizós részeken pörgősre vágták a filmet, de amikor a helyzet azt követelte, akkor egészen hosszú, bonyolultabb kameramozgások is helyet kaptak. Alapvetően a drogos filmek hangulatát idézi, nyomott hangulattal, néhány mosolyognivaló jelenettel.

Berlin calling. A filmet – amennyire meg tudom állapítani – tényleg itt forgatták: kiemelt szerepet kap a képsorokban a tévétorony (ahogy majdnem minden Berlinnel foglalkozó promóciós anyagban), valamint sokszor megjelennek az U- és S-Bahnok is. 1:32:30 körül látható az Alexanderplatz metrómegállója, ami az első napokban találkahelyül szolgált.

Összességében azt hiszem, főleg Berlinből volt érdekes a film, ismerve a felbukkanó helyszínek hangulatát. Amúgy megérne egy mélyebb elemzést is, bár a forgatókönyvben éreztem következetlenségeket itt-ott. Akit érdekel, az a youtube-on megnézheti a teljesfilmet magyar felirattal, akit kevésbé, az érezze a hangulatát az előzetesből.

A hétvégén meglátogatott a családom nagy része, ezért nem volt időm blogot vezetni, de nemsokára beszámolok az elmúlt napokról. Időhúzásnak itt egy filmélmény. 

Eisbären a jégen

Gábor javasolta, hogy menjek el egy hokimeccsre. Én nem értek hozzá, de a Eisbären Berlin csapatában most két világklasszis játszik, őket érdemes megnézi: Calude Giroux és Daniel Brierre. Mivel itt volt egy köpésre a meccs az O2 world-ben, úgy döntöttem, megnézem őket.

A bal szélen a TV torony található, az arénához legközelebb látható panel pedig a kolim.

Jóval a meccs előtt odaértem, de már így is hatalmas tömeg volt az aréna előtt. Az volt a legfurább, hogy itt mindenki a hazai Jegesemedvéknek szurkolt, senki nem törődött a másik csapattal, az Iserlohn-nal. Aláírt mezekben, sálakkal, zászlókkal jelentek meg a szurkolók, és nem a B-közép hangulatát idézve: idősebbek és gyerekek is voltak, ők is mezben, és a nemek aránya is nagyjából kiegyenlített volt, szóval tényleg a fél város ott volt.

Egy részen nem tettek be székeket az lelátóra, ez volt a szurkolás központja. Én ide vettem jegyet, és óvatosan a szélére húzódtam, hogy ne a sűrűjében legyek. (Ki tudja, mire készülnek ezek a németek...) Szóval egy őszülő halántékú úr és egy 6-7 éves kisfiú mellett találtam meg a helyemet, rálátással a pályára és a szurkolókra is. A környékemen lévő emberekből látszik, hogy nem volt semmi durvulás. Ha tudnám a rigmusokat, és mennék máskor is, akkor lehet, hogy középre állnék, mert ott van a buli, és abszolút normálisak az emberek.

Pontban 17:45-kor kezdődött a meccs, ahogy az meg volt hirdetve. Előtte hatalmas show-t csapva vonult be  a hazai csapat: egy felfújható jegesmedve fejéből jöttek ki egyszerre, zene, konferálás, és lángcsóvák kíséretében. (Videó róla itt. Kb. 2.00-tól 4.00-ig van a lényeg.) A tömeg üvöltött.

Maga a játék is jó volt, bár lehetett volna izgalmasabb meccs is: az első két harmadban nem született gól és nagyjából kiegyenlített volt a mérkőzés, a harmadik harmad elején viszont betalált a már említett Giroux. Pár percig keményen küzdött a két csapat, de hamarosan újra lőtt az Eisbaren két gólt (egy percen belül). Innetől alázás-hangulata volt a meccsnek, az utolsó tíz percben záporoztak a gólok, és a vendégek is betaláltak egyszer. A végeredmény: 7:1. Itt van az összefoglaló a meccsről.

   

A hangulat amúgy végig fantasztikus volt, meg volt szervezve a szuroklás, az egész aréna részt vett benne. A hullám, amit indítottunk, legalább kétszer végigment, és rengeteg rigmust hallottam (amiből nagyjából semmit nem értettem). Hatalmas zászlók, közös, szervezett gólöröm, 14.200 ember... szóval megértem azokat, akik ide járnak meccset nézni. 

Táncház a Szimplában

A Szimpla Berlinben a "bulinegyed"-ben található. Van egy kávézó, és tőle nem messze egy "Badehaus." Na, itt vannak a bulik, minden este élőzenével, egy lepukkant gyárnegyedből átalakított lepukkantnak tűnő szórakozókörnyéken. Ma este éppen a Magyarpalatkai banda játszott, így megtudhattam, hogy milyen egy táncház Berlinben. 

Sokan voltak. Tényleg tömeg volt, általában nem szoktak ennyien lenni (helyi források alapján). Az emberek legalább fele magyar volt, de a német mellett angol szót is lehetett hallani. A végén azt fogalmaztam meg, hogy a már bemutatott két magyar kolónia mellett a harmadik pont, ami összetartja kis hazánk fiait Berlinben, az a Szimpla. 

A magyarországi táncházakhoz képest az volt a különbség, hogy sokkal többen tanulták a táncot kis körben, aztán pedig szabadon, párban. Ahogy ment az idő, fogytak a tanulók, és egyre több táncos lett.  Mint megtudtam, a táncosok közül is volt több német pár is. Tehát ha valaki úgy járja a mezőségit, mintha Palatkán született volna, attól még lehet, hogy csak németül beszél, és ki se tette a lábát Berlinből, viszont sokszor betette (ti. a lábát) a Szimplába. 

Most pedig áttérek a meglepetés találkozásokra. Több ilyen is volt. Menjünk idő szerint! 

Megérkeztem, szétnéztem, és egy ismerős arcra lettem figyelmes. Még a Eurojam-ről (2005) ismerem Bíbort, aki most fejez be egy jogi képzést, mellette meg a Szimplában dolgozik. Rajta keresztül egy rakás más embert megismertem ott helyben, többekkel még számot-drótpostacímet is cseréltem. 

A másik meglepetéstalálkozáshoz egy kicsit korábbra kell utalnom. Andit mi költöztettük át Spandauba az állatkert környékéről, ahol egy lakásban élt többek közt egy Kornél nevű nyelvész (valójában ennél bonyolultabb a helyzet, de maradjunk ennél, hogy nyelvész) sráccal. Miközben Bíborral beszélgettem, egyszer csak bejött az ajtón Kornél. Tehát a kisszámú berlini ismerőseim közül az egyik pont ugyanott volt, mint én, mindenféle megbeszélés nélkül! 

Mindenkit nem mutatok be, de azt hiszem, megdupláztam az itteni ismerőseim számát. Az üröm az örömben, hogy megint egy csomó magyarral sikerült felvenni a kapcsolatot, de valójában csak jövő héttől indul be az összes óra és lesz jó esély arra, hogy sok külföldivel is összeismerkedek. (Már amúgy az is alakul...) 

A Szimpla meg egy újabb törzshelygyanús létesítmény. 

Majd a hétvégéről majd lesz egy videónapló is, addig be kell érnetek a Szimpla hivatalos képeivel az épületről. 

Festival of lights

Erre a programra már a kezdete óta el akartam jutni: jó ötletnek tartottam, és a programok jelentős többsége ingyenes. (Azon kevés szolgáltatások egyike, amiért nem kell fizetni.) Videókat már korábban is láttam, de tegnap este - mivel nyolcig órám volt - bent voltam a városban, és élőben is megnézhettem a fényfesztivált. Hatalmas élmény volt, mindenkinek csak ajánlani tudom!

Miről is szól ez az egész? Lényegében a fényekkel szórakoznak a szervezők, méghozzá profi szinten. Van, hogy állóképként vetítenek egy épületre valamilyen ábrát, de előfordul (mint például a Hotel de Rome esetében), hogy zenével és "fényanimáció" is készül. A város látványosságait világítják meg, amit kiegészít sok-sok - spontán vagy spontánnak tűnő és szervezett, ingyenes vagy fizetős - program, mint például művészi installációk bemutatása az Olimpiai Stadionban, a Nyitott Ajtók Éjszakája, vagy az idén elmaradó futóverseny.

Az eseményre természetesen a helyiek is rárepülnek: utcazenészek lepik el az utcát, minden második ember fényképezőállvánnyal jár-kel, turisták és szerelmespárok ameddig a szem ellát. (Na, ne túlozzunk, de tényleg elég sokan voltak az utcán.) A távolkeleti gitáros a dóm előtt és a tűzforgatók valószínűleg többé-kevésbé spontán érkeztek, de a Konzerthaus előtti két operaénekes szerintem szervezetten kezdett el énekelgetni az utca közepén.

A Brandenburgi Kaput kellett volna még megnézni, de talán valamelyik este lesz még időm oda is eljutni. Az első videót én készítettem, az többit a fesztivál facebook-oldalán osztották meg. (Az egyiket fel is használtam az én videómhoz.)

Könyvtárak Berlinben

A félév szempontjából az egyik legfontosabb intézmény a könyvtár. Kedden, az eddigi egyetlen óralátogatás alkalmával a tanár elmondta: a Grimm Zentrum elég jó. De a Staatsbibliotek maga a paradicsom! Erről a két könyvtárról fogok beszámolni - először képpel és hanggal.

Az Staatsbibliotek valószínűleg nagyon szép az állványok mögött, de az olvasótermek tényleg az OSZK kicsit szocreál stílusát idézik, a közterekről pedig az Egyetemi Könyvtár jut eszembe (ehhez a kihaltság is passzol). Ha nem találkozunk egy sráccal, akkor valószínűleg még most is a beiratkozás helyét keressük. Amúgy igen drága mulatság az ilyesmi: 25 eurót fizettünk, remélem, cserébe a Párkányi könyv is meglesz. :)

A Grimm Zentrum az egyetemhez tartozik, így ezt ingyen használhatjuk. Az egyetemi menzán is használt kártyával tudunk szekrényt szerezni, vagy vihetünk kis lakatot a szekrényekhez. Az öt emeletnyi tér közepén egy hatalmas olvasóterem van, ahol szinte egy pisszenés nélkül tanulnak a diákok. Az épületet úgy tudom, hogy 2009-ben adták át, és süt róla, hogy könyvtárnak készült. Ennek ellenére itt is vannak használhatatlan és lassú gépek, a lift pedig mintha csak a személyzetnek működne - ami öt emelet magasságban elég nagy veszteség. Nagyjából sikerrel igazodtam el a katalógusban, amihez az is hozzájárul, hogy ugyanúgy az OPAC-ot használják, mint az ELTE. Remélem, a kölcsönzéssel sem lesz gond, bár ezek a németek szeretik túlbonyolítani az életüket.

Blues a Yorckschlösschenben

A mai bejegyzés is az előző esti programhoz kapcsolódik. Úgy döntöttem, hogy csapok egy egyedüli estét, és keresek valami jó kis blueskocsmát.

Hát, megtaláltam. 

Szerencsére interneten elég jól lehet tájékozódni, mindenki megtalálhatja a kedvenc helyét (például itt vagy itt), így én is ráakadtam pár szimpatikus helyre. Általában egy kalap alá veszik a bluest meg a jazzt, de az előadóból ki lehet találni, melyik műfaj lesz a nyerő aznap este. 

A kiválasztott célpont a Yorckschlösschen nevű hely lett, ahol a The Fub Lushes nevű zenekar játszott este kilenctől. Mivel ismertem ezeknek a koncerteknek a kezdési időponthoz való hozzáállását, megcéloztam a fél tízet érkezésnek, majd a ritkán járó busz miatt majdnem tíz óra lett, mire odaértem.

A hely lenyűgözött. Pont úgy nézett ki, mint ahogy egy ilyen bluesos-jazzes hely ki kell, hogy nézzen: a falon zenészek képei, szórólapok Berlinről, zsúfolt asztalok, néhol egy-egy bőrkanapé, bárszékek, régi plakátok a falon... szóval leesett az állam. A koncert persze még nem ment (vagy az első harmadnak már vége is volt?), úgyhogy a hely hangulatának engedve kikértem egy sört, és a szórólapokkal, majd a német szavakkal kezdtem foglalkozni. Meg kell jegyeznem, hogy számomra meglepetésként volt belépő: hétköznap 4, hétvégén 6 euró. (Ezek szerint nem állandó törzshely lesz a Yorckschlösschen, csak alkalmi - gyakori alkalmi.) Azért számítottam ingyenes belépésre, mert az interneten ez állt: "keine Angabe." Na, hogyha keine, akkor valami nincs, mi más ne lenne, mint belépő? Persze, adat nincs, az megint más... 

A koncert hatalmas volt. A The Fub Lushes ritmus szekciója egy dobosból és egy nagybőgősből áll, amit egy gitáros és egy, billentyűs (zongora, tangóharmonika) egészít ki. Az éneket felváltva viszik: általában a gitáros, de a dobos és a billentyűs is kapott pár számot. A bőgős srácnak a dalai nagyon el voltak találva: a könnyedebb, vicces nótákat énekelte ő. 

Ha jól vettem ki, viszonylag sok saját szám volt. Lehetett válogatni, két albuma van a zenekarnak, és a jelek szerint a pörgős, vidám, virtuóz dalok dominálnak. Ahogy a Blue sPot itthon a népi vonalat is bluesosítja, ez az angol anyanyelvűek esetében jóval könnyebb. Tegnap este pár szám erejéig ír népdalokat is halhattunk (természetesen a pörgős kocsmanótákról van szó, nem a lassú balladákról).  Az egyetlen negatívum, hogy nem volt hely a bulira, ülős koncert volt. Látszott, hogy az embereknek jár a keze-lába-feje, mozgott a közönség rendesen. A koncert éjfél után ért véget. Láttam az utolsó 140-es buszt elszáguldani, úgyhogy U-Bahnnal jöttem haza, egy kis kerülővel. Ide is illene illeszteni egy videónapló bejegyzést, de sajnos itthon felejtettem a fényképezőt., úgyhogy mindenkinek be kell érnie a szöveggel és az innen-onnan összeszedett képekkel. Aki zenét akar hallgatni, annak itt lehet őket meghallgatni: Myspace

Amiből kimaradok otthon

A Berlinben töltött fél év során több dologból is kimaradok a hazai zenei életből. Összeszedem, hogy mi az, amit várok az ősz-tél folyamán, de ki kell hagynom. Akár ajánlónak is vehetitek, több műfaj is megjelenik.

Okótber 3. Új album! Ákos: 2084. Ez már el is múlt, és bár megvenni nem tudtam, az internet adta lehetőségekkel élve mégis megszereztem a hanganyagot, és azon melegében meg is hallgattam. Némi tartózkodással álltam hozzá, mert a szintis műfaj annyira nem a szívem csücske, de kellemes meglepetést okozott: abszolút hallgatható, jó lemez, amit a szöveg visz a hátán. Első hallgatás után úgy tűnik, nincsenek benne szerelmes vagy erős aktuálpolitikai utalásokat tartalmazó számok, hanem – ha úgy tetszik – „nagyobb” kérdésekkel foglalkozik. Kíváncsi vagyok a Szigetes koncertfilmre is, majd igyekszem megszerezni.

Október 10. Blue sPot koncert a Trafikban. A pár éve megismert blues-zenekar az utóbbi időben igen felkapott lett, ugyanis saját színpadjuk volt Kapolcson, aminek a hatására megsokszorozódott a rajongók száma - meg is érdemlik. Korábban vadászni kellett a koncertekre, most csak úgy öntik magukból: egy kritikából úgy tűnik, havi rendszerességgel lépnek fel valahol (a többi koncertet külön nem írom ki, de mindegyiken ott lennék). Olyan sztárok játszanak a formációban, mint Bárth János, Oszkó Péter, néha pedig Liszt is besegít. Itt van egy kis zene is tőlük, bár elég pocsék minőségben, de nem találtam jobbat.

Október 13. Újabb új album! Alvin és a mókusok: Bátorság, nyújtott kéz. Újra műfajt váltottunk (és nem ez lesz az utolsó). Alvinék is a szövegre helyezik a hangsúlyt, és ők is adnak, leginkább ironikus tükröt tartanak a mai magyar társadalom elé. Ez nem „polgári rock,” hanem kemény szókimondó zúzás, nem vájtfülűeknek! Az egyik új számhoz készült klip már kikerült a nagyközönség elé.

Október 20. A népi vonal sem maradhat titokban, ráadásul nem is zenéről, hanem táncról van szó. A közös, Nádasdy-Törekvés fellépésre biztos elmentem volna (bár nem mint néző), és ez nem olyan, hogy letöltöm és kész. Szóval aki tud, menjen el a Klauzálházba! 

Október 27. Hobo-klub a Fonóban. Ide már régóta akarok eljutni, szeptemberben majdnem sikerült. Mindenkinek ajánlom! Nem írom ki a többi, de van minden hónapban sok más fellépéssel együtt.

Október 30. Az UTOLSÓ Fekete Teve. Ez tényleg az utolsó koncertje ennek az együttesnek. Én egy éve ismertem meg őket, amikor a Rőzse Dalok című EP-n dolgoztak: minden hónapban feltettek egy profi klipet a netre. A címük Szeptember, Október, November és December. (Klipek itt!) A Januárral kiegészült zenei anyag ingyen letölthető, ahogy a többi albumuk is. Az egy év alatt egy koncertre sikerült eljutnom, sajnos, úgy tűnik, nem lesz több, legfeljebb egy karácsonyi akusztikus estjük, és végleg lehúzzák a rolót. Azt hiszem, ez a legfájóbb pont ezen a listán.

November eleje: A Tankcsapda 2009 óta először új albummal jelentkezik. Azóta megjelent két klipjük, és megváltozott a gitárosuk. Meglátjuk, mit hoztak össze. 

November 16. Alvin lemezbemutató + Depresszió + Road aPeCsában. Ez egy zúzós nap. A mai rock-felhozatlanak talán legnépszerűbb bandái lépnek fel. Áprilisban már volt egy ilyen koncert, akkor sem tudtam eldönteni, hogy azért lépnek fel együtt, mert egyedül nem tudnák megtölteni a Petőfi Csarnokot, vagy tényleg csak a barátság jele? Mindenesetre ezek a zenekarok többször turnéztak együtt az utóbbi években, és egy részük biztosan egyedül megtöltötte már a csarnokot.

December 15. Ákos 2084 lemezbemutató koncert az Arénában. Már augusztus óta megbékéltem azzal, hogy ezen nem leszek ott, de az albumot hallgatva újra szívesen elmentem volna. Mégis van egy kis öröm a dologban: mivel decemberben bemutatják a lemezt, nyáron turnéra indulhat a produkció, és egy kicsit azt remélem, hogy visszatérnek a jól megszokott gitáros felálláshoz.

December 22. Rock a nevem turné budapesti (vagy bármelyik másik) állomása. Ide elég a turnéban részt vevő zenekarok nevét leírni: Tankcsapda, Depresszió, Alvin és a mókusok, Road, Ossian. Ekkor már valószínűleg Budapesten leszek, ha egyéb programok nem kavarnak be, akkor lehet, hogy elmegyek rá.

Deutschen Einheit

A fal helyét ezek a rudak jelzik

A tegnapi nap nagy ünnep volt a németek számára: az ország újraegyesítését ünnepelték. Most nem megyek bele ennek a történeti hátterébe, mert elég sok eseményben volt részem ezen a napon. Kezdjünk is bele! Reggel elvileg elmentem megnézni, hogy nyitva van-e a Berliner Sparkasse, hogy számlát tudjunk nyitni (ez a nethez és a kolihoz is kell). Azért elvileg, mert végighallgattam az ébresztőt, és még talán a vége előtt lenyomtam és visszaaludtam. (De amúgy általában jól jön, hogy lassú, dallamos zenére ébred az ember.)

A nap végül tízkor indult, rohanással az Alexanderplatzra, Balázs és Marci (lakótársak) nélkül, hogy Hajnival keressünk egy nyitva lévő Sparkassé-t. Mikor konstatáltunk, hogy zárva van, szóltam a többieknek, hogy ne is induljanak el, a bankokat is elérte a nemzeti ünnep, és azon voltunk, hogy minket is elérjen.

Hát ez annyira nem sikerült. Arra számítottunk, hogy mindenhol ünnepségek lesznek, és felvonulások és koncertek, mint Budapesten augusztus 20-án, de sehol nem volt semmi. Megnéztük a berlini fal helyét, ahol elég jó kis útvonalat alakítottak ki: egy szakaszon áll egy jelképes fal, aminek a történetét különböző állomásokon ismerhettük meg, beszédekkel, képekkel fűszerezve. Valószínűleg az ünnep miatt elég sok ember ismerkedett ezzel a kiállítással. A legmeghatározóbb a Kirche Versoehnung (Megbékélés Temploma) volt. Ez a templom a fal mentén állt, és zömmel nyugatiak jártak ide, de 1961 októberétől csak az NDK-s katonaság használhatta. (A fal augusztus 13-án épült.) Végül 1985-ben lerobbantották, ahogy a régi gyárakat szokás. Most egy emlékhely-kápolna áll a helyén. Nem csoda, hogy már korábban is szimbólum volt, nem csak a neve miatt. 

Ez után a kulturálódás után visszaindultunk a kollégiumunkba (külön-külön). Mikor leszálltam az Ostbahnhof-nál, gondoltam, levegyülök a tömegben és megnézem a reggelre odakerült régiségvásárt. Rengeteg ember nézegette az antik dolgokat, alig lehetett elférni. Sikerült lőni néhány érdekességet is, például a gyöngykoponyát, vagy a „vörös” sátrat. Itt előkerültek a világháború előtti időkből származó dolgok is, de a kommunizmus mögött messze elmaradtak a nácizmus emlékei.

Találtam egy állandó pékséget, ahol hatvan centért méretes és finom péksütiket osztottak. Ki is próbáltam, és úgy döntöttem, visszatérő vendég leszek. Egy másik beruházást is kötődik a bolhapiachoz: vettem egy igazi, német könyvet. Gefahr für den Kaiser címre hallgat, és egy gyerekeknek szóló középkori kalandregény. Elkezdtem olvasni az első fejezetet, de a sok szótárazás miatt elég lassan haladok vele.

Délután újra a netvadászat kötötte le az időmet, és találtam is egy újabb, hangulatos kávézót, ahol az internet mellett egy finom epertortát fogyasztottam. Még Apával is sikerült kapcsolatba kerülni, de nem akartam hosszan a számítógéphez beszélni, így nem kommunikáltunk sokáig. 

Fizetéskor megkérdeztem az eladó srácot, hogy van-e valamilyen fesztivál a városban, vagy tűzijáték vagy ilyesmi, de semmi ilyesmiről nem tudott. No, gondoltam, ez is otthonülős este lesz. Nem lett igazam. 

Hét óra magasságában hangfoszlányok szűrődtek fel a szobámba, úgyhogy elindultam megkeresni a koncertet. Természetesen amit a hetedik emeleten hallottam, azt a földszinten már egyáltalán nem. De azért felszálltam a metróra, és bementem a belvárosba, ahol szintén semmit nem hallottam néhány utcazenészen kívül, akik meg is kavartak rendesen. Elsétáltam az egyetem előtt, és az Unter den Linden túlsó végét vettem célba, mert ott még nem jártam.

Sós lángos: 3,5 €, nutellás: 4 €

Néha határozott dallamrészek jutottak el hozzám, és ahogy közeledtem a Brandenburgi kapuhoz, egyre határozottabb koncertrészleteket sikerült elcsípni. Szimbolikus a helyszín, a volt határátkelőnél szerveztek bulit. A díszítés alapját a német zászló és Berlin jelképe, a medve adta, de ezzel nagyjából megszűnt minden, ami a nemzeti ünnepre emlékeztetne, még csak nem is német énekes állt a színpadon! Maradt a fesztivál-hangulat, az „ingyenkoncert” szokásos elemivel. Amiben az otthonitól különbözött, az talán a rengeteg féle etető és itató hely: volt limonádés, mézeskalácsos, mindenféle édességet lehetett venni, sőt, nagy betűkkel hirdették a magyar specialitást is: a lángost. Berlinben 3 eurótól kezdődik egy lángos, és lehet édesen is kérni, például almalekvárral vagy nutellával. Egyszer talán majd megkóstolom.

A nagyszínpadon egy Joe Cocker nyomában járó bácsi énekelt. A „német precíziós szervezés” kifejezést itt nem igazán használhatjuk, ugyanis a mikrofon recsegett, az egyik vokalista mikrofonjával valami baj történt, és a kivetítő egy része elromlott. Ennek ellenére jó ki buli volt, jó volt hallgatni a zenéjét, bár a hangulat nem volt igazán pezsgő: általában az emberek csak álldogáltak, érzésem szerint lassan apadó létszámban.

A másik nagy szám az egy óriáskerék volt, ami mellett (a színpadtól 100-200m-re) egy kivetítőn követni lehetett a koncertet, pár másodperc késéssel (csak a kép késett). E mögött már szinte semmi nem volt, egy kisebb színpadot leszámítva, ahol egy ránézésre fiatal(os) anyukákból és egy dobos fiúból álló rockbanda szórakoztatta a közönséget. Érkezésem után nem sokkal húsz perc szünet következett, úgyhogy visszatértem a nagyszínpadhoz.

Érdekes látni, hogy mennyire működik a régiek zenéje. Gitár alapú, bluesos hangzású dalok hangzottak el, bár a három negyvenes vokalista néni nő egy kicsit limonádévá tették. Ma már nem ettől a zenétől pörögnek fel az emberek, de erre nem is táncolni kell, hanem csak hallgatni. A zene korához képest a korosztály igencsak vegyes volt: a csininek kiöltözött ráncos nénitől kezdődően a szülőkkel érkező gyerekekig minden korosztály képviseltette magát, rengeteg fiatallal. Meg kell jegyezni, hogy egy ingyenes cirkuszról volt szó (a kenyeret a sör jelentette), és valószínűleg nem az előadó, hanem maga a program miatt jelentek meg az emberek.

Mivel még nem ismerem az éjszakai közlekedést, inkább hazajöttem fél tíz felé. A hazaútnak is volt két felfedezése: egyrészt a Brandenburgi kapu mellett megtalálható Magyar Nagykövetség, másrészt a Tomi által említett három megállós U-Bahn jelentett új élményt.

Biztosan volt nagy politikai beszéd és talán zászlófelvonás is, de erről lemaradtam. Egy szeletet mégis bemutattam abból, hogy hogyan ünnepelnek a németek egy nemzeti ünnepet.

Koncerteken természetesen hangfelvételt is próbál csinálni az ember, a használhatóbbakból összedobtam egy rövid hangulatjelentést. Mivel a net igencsak gyenge, sajnos nem sikerül feltölteni sem a filmet, sem a fényképeket, de holnapra frissítem a bejegyzést!
Más: facebookon megtaláljátok a skype címemet, aki gondolja, vegyen fel.

FRISSÍTÉS! ITT VANNAK A KÉPEK ÉS A VIDEÓ.