Az utolsó hét

Az első bejegyzésben megígértem, hogy lesz ilyen. Most itt van hivatalosan is, bár nem az utolsó berlini hetemről lesz szó benne, mert még visszamegyek "nyaralni". A hivatalos "utolsó hét" alatt valójában az ISHA konferenciát értem, amin volt szerencsém előadóként is részt venni. 

Az ISHA a történészhallgatókat összefogó szervezet, ami a nevével és a logójával ellentétben nem világ- hanem csak európai szintű. Nem mellesleg Budapesten alakult, és - ez a reklám helye - idén a 25. konferencia szintén Budapesten lesz. Ennek a szervezetnek volt a nyári szemináriuma (ki konferenciája) július végén Berlinben, amin hat szaktársammal egyetemben lehetőségem volt részt venni. Ez nagyjából abból állt, hogy nappal szakmáztunk (előadások, workshopok stb.), este meg különböző bulik voltak. Külön emlékezetes marad a strandolás, amihez elvittek minket a lehető legmesszebbi tóhoz, a National drinks and foods party, és a The Gobbi Hildas legújabb albuma. 

Szóval élményben nem volt hiány. Ezen a héten jelentősen megnőtt a külföldi ismertségek száma, és sokat beszéltem angolul. Ezen kívül szakmailag is elég erős potenciált képv

isel az ISHA, minden évben jelenik meg folyóiratuk és egyéb kiadványaik is vannak, angolul, amibe lehet publikálni.

Az utolsó teljes napon Berlin környékén jártunk be egy germán falut meg egy szláv erődöt. Érdekes volt, de eléggé leszívta az energiáinkat, csak este a bulira jöttünk bele újra. Nem csak a pálinkánk, hanem az unicumunk és a túró rudi is hamar elfogyott, úgyhogy sikere volt a magyar konyhának. 

Hazafele egy napot töltöttünk még Párágban is. Ezzel kapcsolatban a fő tanácsom, hogy 50 perc (+ buszút) alvás után ne tervezzen senki reggel hétig tartó városnézést, főleg ne Prágában, mert nem találtunk hajnalig nyitva tartó kocsmát vagy szórakozó helyet. Ezt kompenzálva a buszállomáson és egy hotel előtt aludtunk hajnalban. A többi része viszont jó volt, bár azok, akik már ismerték a várost, jelentős időt töltöttek egy Burger Kingben, és elég jól elszórekoztak (én is köztünk voltam).

***

Mi lesz az utolsó hét után? Mivel az utóbbi hónapokban elég sok dolog történt velem, amit érdemes megörökíteni, nem szűnik meg a blog és a blogírás, hanem szépen lassan megpróbálom bepótolni azt, amit az utóbbi hónapokban nem írtam meg. Pont az események fegyorsulása okozta ablogírás elmaradását, de még rengeteg vágatlan videófelvétel is van a birtokomban, amit meg szeretnék osztnia Veletek, de sajnos csak 24 órából áll egy nap. :)

Egyszóval: tessék komentekben, üzenetekben és élőben is követelni a blog folytatását, és olvasni a dolgokat, mert van mit megosztanom! 

Charlottenburgi kastély

Több, mint fél évnyi berlini tartózkodás után jutottam el az egyik fontos turistalátványossághoz, a Charlottenburgi kastélyhoz. Az odaút alatt megértettem, hogy miért csak most jutok el ide: bár még az "A" zónában van, eléggé távol van a főbb csomópontoktól, ráadásul mindenkori lakhelyemhez képest a város másik végében. Ennek ellenére mondhatom, hogy megéri felkeresni, főleg tavasszal. A kastélyba végül nem jutottam be, ez a bejegyzés főleg a(z amúgy ingyenes) kastélyparkról szól.

Látványosan illeszkedik az épület a környezetébe, egy széles út vezet a kastélyhoz, amit két gladiátor őriz. Az előtérben áll Nagy Választófejedelem Emlékműve (Reiterdenkmal des Grossen Kurfürsten), ami állítólag a német barokk egyik remekműve. Ennél azért érdekesebb, hogy a Rákóczi-szabadságharc kitörésének évében felállított szobor a második világháború jelentős részét egy tó fenekén töltötte, és csak az ötvenes évek elején került újra szárazra.

A kastély bejárata

A kastélyparkot a szobor felállításával egy időben épült ki, a Napkirály kertépítésze, Le Notre tervei szerint, és azóta gyakorlatilag alig változott. A park önmagában is szép, két ojjektumot tekintettünk meg: a Belvedere-t, ami atomtámadás ellen nem véd, azonban a kastélyka alkalmas arra, hogy a későbbi II. Frigyes Vilmos itt tervezgesse a jövőt a Rózsakeresztes lovagokkal. A másik épület a Mauzóleum volt, amit a XIX. század elején építettek Lujza királynő temetkezési helyként, de később több Hohenzollern családtagot is itt temettek el.

Mauzóleum

Belvedere

A park szép, ezt azt hiszem, nem kell külön magyarázni. Futók, családok és futó családok rendszeresen megfordulnak itt. (Nem vicc, tényleg láttunk egy családot: a szülők futottak, és tolták a babkocsikat. Jó kis edzés...) Állítólag még róka is van a kertben. Azt hiszem, beépítem a helyet az ide látogatóknak megmutatandó dolgok közé.

SA börtön, Papestrasse

Az egyik óra a német főváros náci örökségéről szól, és a tanár különféle helyszínekkel tűzdelte tele a tematikát. Ezen a hétfőn például a General-Pape-strasse-ba mentünk, ahol az egyik épület a nemzetiszocialistáké volt, és hatalomra kerülésüktől (1933) fogdának (detenction centre) használták. A nagyjából száz, hasonló funkciójú épületet ma korai koncentrációs táborokként ismerik. Ez azért szerintem egy kicsit túlzás, mert nem dolgoztatták őket és nem is a direkt megsemmisítésük volt itt a cél, de tényleg nem bántak kesztyűs kézzel a politikai, vagy faji, vallási alapon begyűjtött foglyokkal: a meglátogatott épületben nagyjából harmincan vesztették életüket az SA tevékenységének következtében.

Így néz ki a volt börtön kívülről 

 A kiállítást, vagy inkább emlékhelyet könnyen meg lehet közelíteni, pár perc sétára fekszik a Südkreuz-tól, ami fontos tömegközlekedési csomópont. Egy ipari terület közepén álló csinos téglaház alsó szintjét használták fogdának. Két idegenvezető mesélt nekünk, meglepetésre németül, de – őszinte meglepetésemre – összeállta a kép, nagyjából értettem, hogy miről beszél a srác.

A kiállítás igazából csak az az épületet, illetve a múltjának egy szeletét szeretné bemutatni, ahol van. Nem akar többet, de amit akar, azt profi szinten végzi. A valaha fehérre meszelt falakon még láthatóak falfirkák a náci időkből, ezeket üveglapokkal védik és mellette táblán magyarázzák, hogy mit lát a látogató. A nők és a férfiak külön cellában voltak, sokan összezsúfolva. Most néhány ott raboskodó embernek a képe és egy rövid tájékoztató szöveg állít nekik emléket. Néhány életutat és történetet ismerhetünk meg a fekete táblákról, néhány helyen pedig az SA-ról és a ház történetéről olvashatunk. A legnagyobb teremben egy nagy asztal és székek állnak, mutatva, hogy a múzeumpedagógiai célokat is szem előtt tartják a kiállítás készítői. A néhány bemutatott helység szinte ugyanolyan állapotban van, mint a harmincas évek elején. Ott állsz egy kép előtt, olvasod a szöveget, és látod magad előtt az összegyűjtött embereket, és az egyenruhásokat. Megfog a hely hangulata.

Nyolcvan éves falfirka: az FJK az SA utódja, aminek a III.B részlege volt felelős Berlinért. 

Abszolút kívül esik a mainstream kiállításokon, de mindenképpen ajánlom a hely felkeresését annak, aki Berlinben tölt néhány napot és fogékony az ilyen témákra! A ház amúgy idén márciusban nyílt meg, úgyhogy vadi új, és ingyenes, a honlapja ide kattintva érhető el.

Május 1.

Május elsején délelőtt dolgoztam, aztán meg nagy tömeg volt, és nem láttam fantáziát abban, hogy a szorongató tömeget örökítsem meg, de aztán még egy szélsőbalos tüntetésbe is belebotlottunk. Egyperces hangulatjelentés. További képek a Nagyítás fotógalériában.

Tavaszodik

Régen nem jelentkeztem új bejegyzéssel, de lassan sikerül behoznom magamat, és talán a rend is helyreáll, így fogok tudni rendszeresebben posztolni, és a videókat sem felejtettem el, csak nincs időm az összevágásukra. Ennek ellenére most újra csak egy, menet közben egész kis rovattá (önálló címkévé) bővülő életképes sorozattal jelentkezem, de remélhetőleg még a héten írok egy náci börtönről vagy a május elsejéről.

Pózolj rendőrrel! Avagy: május elseje a német fővárosban. 

Apja-fia

Ehhez nem elég németül tudni: ez berliniül van. 

Kirándul az óvóda

Macbeth Berlinben

Tegnap igencsak érdekes élményben volt részem Nem mondanám jónak, de igazából rossznak sem. Egyszerűen fura volt: színházban voltam. Hogy pontosabban meghatározzam a dolgot: minimális némettudással egy nemet nyelvű előadást néztem meg Berlinben. 

Teljesen nem ért felkészületlenül a dolog, nem csak azért, mert én vettem a jegyeket, hanem azért is, mert előtte elolvastam a darabot. Shakespeare Macbeth című tragédiájáról van szó, amit a nemet főváros szívében, a Gorki Teaterben láttam Gondoltam: semmi gond nem lesz, hiába a modern feldolgozás, hiszen tudom, miről szol a dolog, csak elvezem a gondolatebrésztő és aktualizáló rendezést, a pazar párbeszédeket és akciókat 

Csúnyán nagyot tévedtem Az előadás egy monológgal kezdődött, amit egy dobozszerűségben ülő hölgy  mondott el. Ehhez képest a dráma három boszorkány párbeszédével indul, majd rövid úton egy csatajelenetben találjuk magunkat. Nem ez volt az első különbség a látott és az olvasott darab között, sőt, mondhatni nagyítóval kellett keresni a hasonlóságokat A nyelvtudás sem segített sokat, mert a mellettem, németül tudó ismerős sem látta át a cselekményt (mivel igazából nem volt). Néhány szereplőt sikerült beazonosítanom, és halvány utalásokat is sikerült felfedeznem Shakespeare művére, de alapvetően mindenfele ruhában (vagy pucéran) mindenfele mozgó, interakcióba keveredő emberek és random monológok sorának tűnt az egész.

Az előadást itt-ott karlendítések tarkították, utalván arra, hogy a rendező a német múlt feldolgozásához is hozza akar járulni, hiányoztak belőle a párbeszédek, viszont a közepén megjelent egy bácsi, aki közölte, hogy o Don Quijote, és elkezdett maga után húzni egy állólámpát.

Don Quijote ébredése

Ami tetszett, az a kamerával való machinálás, amit egy színpad melletti vászonra vetítettek ki. Az első felvonásban egy varrógépet láttunk, ami néha különböző képeket varrt össze, ami az utalásokat segített megérteni (talán), a második felvonásban pedig a színpad hátuljában volt, így gyakorlatilag ugyanazt láttuk, csak hátulról 

Sajnálom szegény darabot, mert eléggé jó dolgokat ki lehetett volna hozni belőle, és úgy vettem ki, hogy nem voltam ezzel egyedül, mert a második felvonásra érezhetően foghíjasabb volt a nézőtér, valamint a végén a taps is inkább udvarias volt, mint lelkes. Állítólag nem minden darab ilyen elvont, úgyhogy remélem, hogy eljutok meg német színházba! Majd arról is tudósítok 

Félévkezdet

Itt most indul a félév, nagy része még csak jövő héten. Átnézve és leírva ennek a szemeszternek az órarendjét rájöttem, hogy elég jó óráim lesznek - vagy legalábbis, cím és leírás alapján érdekesnek tűnnek. Nézzük hát, hogy milyen lehetőségek vannak pillanatnyilag! (Azért pillanatnyilag, mert ma este is többször változott a "heti program", és még fog változni, legalábbis, tartok tőle.) 

Hétfőn délután van az első órám, ami Berlin 1933-2013: From Capital of the Third Reich to Germany's Centre of Remembrance Culture névre hallgat. Ez a héten még nem volt, úgyhogy a hétfőm szabad volt, jövő héttől pedig a német főváros náci múltjáról és örökségéről fogok tanulni. Ezt vettem fel várostörténeti órának.  A hétfői napon van még egy órám: előző félévben a Hiphop alapjaival ismerkedtem meg, most pedig steptáncolni fogok. 

Remélhetőleg kedden lesz németórám, úgy mint múltkor: négy óra egy szünettel. A különbség az lesz, hogy most már B 1.1 szinten vagyok elvileg, gyakorlatilag meg asszem elég kemény lesz ez az óra. Egészen ma estig úgy volt, hogy keddre sikerül betenni egy evezést is, de közben kiderült, hogy ez csak akkor működik, ha elvégeztem az alapozó kurzust - ami júliusban indul és augusztusig tart. Szóval attól tartok, hogy nem fognak engedni evezni, de egy próbát azért teszek majd. 

A szerdai órám Identity and belonging névre hallgat, és főleg a német identitást járja körül. Mostanság az identitás témája foglalkoztat, ezért vettem fel. Ez kemény lesz, mert elméleti dolgokról angolul olvasni nem egyszerű történet, de majd megbirkózok vele. 

Csütörtök szabadnap. Egyrészt kipihenem az előző nap fáradalmait, másrészt pedig készülök a következő napra. Pénteken ugyanis lesz egy Blockseminar, tehát tömbösített óra módszertani témában és egy Berlint és az identitást összekötő kurzus. Az előbbinek két különlegessége is van: egyrészt még nem tudom sem a helyét sem a pontos időpontját, másrészt a Középázsiai Tanulmányok kurzusai közé tartozik, tehát innen fognak érkezni a példák. Az utóbbi pedig minden második héten lesz, de akkor négy órán keresztül. 

Így áll össze tehát a hetem. Folyamatos készülést igényel majd a dolog, izgalmas lesz, és remélem, működni fog. A hétvége sem a pihenés ideje lesz, ugyanis szombaton és vasárnap fogok dolgozni az autómosóban. 

Első nap a munkahelyen

Ma volt az elnő munkanapom. Már nagyon dolgozni kellett, mert ebben a félévben nem kapok ösztöndíjat, tehát magamnak kell előteremteni az itteni lakhatás és élet fedezetét. (Az otthoni tanulmányi és szociális ösztöndíjból nem menne - főleg ilyen euróárfolyam és ilyen cifraságok mellett.)

A munkahelyszerzés nem volt egyszerű dolog, főleg, hogy nem tudok rendesen németül. Még februárban beszereztem a megfelelő papírokat (egészségbiztosítás, nyugdíjszámla stb.): több helyre is menni kellett, de sehol nem töltöttem el 20 percnél többet, és megkaptam a megfelelő papírt. Ha bementem valahova az önéletrajzommal  általában azt a választ kaptam, hogy "majd megmutatom a főnöknek" vagy a "lehet, hogy kell majd valaki." Becsületükre váljon, hogy ahol elküldtek, azok is teljesen korrektek és jófejek voltak, sehonnan sem mentem ki rossz szájízzel. Szerencsémre még a munkakeresés első hetében sikerült találnom egy helyet, ahol azt mondták, hogy "hét euró óránként jó lesz?" (N.B.: ez itt a normális órabér.) Na, ez meglepő volt. Kérték a papírjaimat, másnap vittem is őket.

Igazából ez a rész volt a legnehezebb: idegtépő volt, hogy nem hívnak, amikor ígérték, és nem volt jó nekik a TB-s kártyám. Gyakorlatilag rugdosnom kellett őket, hogy dolgozhassak. De szerencsére ez is megoldódott, úgyhogy kb. két hét huzavona után sok kerülhetett az első munkanapomra. 

A cég neve Clean Car, és ahogy a neve is mutatja, autótisztítással foglalkozik. Egy belső udvarban van egy csomó önkiszolgáló porszívó, aztán két autómosó. Az én feladatom vagy a kocsik előmosása nagynyomású mosóval, vagy, ritkábban, a hátsó ablaktörlők leragasztása. 

Azt gondolná az ember, hogy ez nem nagy cucc, békés meló, és tényleg békés, de mostál már kocsit hat órán keresztül? Ennyi idő alatt az ember megérzi, hogy igencsak ellen kell tartani annak a nagynyomású autómosónak, és a nap végére olyan, mintha egész nap fekvenyomtál volna. 

Szóval megspóroltam a belépőt a konditerembe. 

(Nem mintha eddig lett volna ilyesmim...) 

Az új otthon

Jogos a felvetés, hogy ha már leírom azt, hogy hol nem lakom, akkor írjam le azt is, hogy hol igen. Úgyhogy most ez következik. 

A házat igazából nem is én, hanem Bíbor találta nekem, én csak skype-on bejelentkeztem, és beszélgettem egy kicsit az itt lakókkal, hogy lássák, hogy nekem is két lábam meg két fülem van, és nem vagyok teljesen szőrös. Andreas szobájában lakom most, aki egy hónapra elutazott Marokkóban. és addig kiadta a helyét. Rajta kívül zömmel német diákok laknak itt, két lány és egy francia fiú, Clément. A lányok is eltűntek: kihasználják a félév végét, és nyaralnak valahol külföldön, úgyhogy most az angolul alig tudó Clémenttel ketten próbáljuk megértetni magunkat zömmel németül az én német tudásommal, ami igencsak korlátozott. Szóval kevés kommunikáció van közöttünk, de elvagyunk. 

Maga a hely olyan, hogy elsőre beleszerettem, pedig elég sok cuccal érkeztem: gyakorlatilag a városon kívül, egy falban lakom, ahonnan S-Bahnnal kb. fél óra alatt megközelíthető a belváros. A falu egyik oldalán tó (ez közvetlen a ház mellett fekszik), a másik oldalán pedig erdő van, maga a falu meg szép, rendezett, és barátságos. 

És akkor jöjjenek a képek! Ha kilépek a házból, akkor ez a kép fogad: 

Ez pedig maga a ház: a földszint gyakorlatilag egy lakás, a jobb oldali a fürdő, a bal szélső a konyha ablaka. Az én szobám a másik irányba néz. 

 A ház mellett, balra van egy kis park, ami ebben végződik: 

 Ez a jól felszerelt fürdőszoba: 

 Ez pedig a kevéssé jól felszerelt, de megfelelő méretű szobám (a rendetlenség valamiért pont nem látszik a képen:)): 

Egy hónap után valószínűleg tovább kell állnom, de van már lehetséges hely, ahova megyek. De az is lehet ,hogy megpályázom itt az apró vendégszobát. 

Albérlet Berlinben

A lakáskeresés projekt lényegében lezárult, van biztosnak tűnő helyem a félévre. Az utóbbi kb. egy hónapban viszont sokat tapasztaltam e téren, a praktikus tudás mellett jól mesélhető történetek is születtek, ezekről szól ez a bejegyzés. 

Hogy kezd neki az ember a lakáskeresésnek? Természetesen az internet a fő forrás, nézegeti az ember a lehetőségeket és levelek hadát küldi ismeretlen címekre, sőt, ha elég jól kommunikál az adott nyelven, akkor telefonálgat is. Ez az én esetemben csak akkor igaz, ha kiírták az infókat angolul is, a némettel nem állok, úgy, hogy érdemes legyen telefonálni. 

Diákként természetesen főleg az olcsó helyek jöhetnek szóba, mondjuk 250 vagy 300 euróig. A nagyon olcsó helyekkel vigyázni kell, mert érdekes dolgokba ütközhet az ember. Például a leendő lakótársak furcsasága olcsóbbá teszi a lakhatást: gondolok itt például erre a példára: az anarcholeszbikus jelzőt azóta se sikerült megfejtenem, illetve belső ellentmondások is tarkítják a szöveget (pl. ha homofil pár, akkor hogy lehet, hogy különböző neműek?), mindenesetre erre a címre nem írtam. 

Írtam viszont egy másik címre, ahonnan egy fura levelet kaptam vissza, amit nem tudtam értelmezni, mert szerepelt benne a "meztelen" szó. Mivel nyilván olyan jelentéssel bír egy ilyen levélben, amit nem találok a szótárban, ezért megmutattam németül jól tudó ismerősnek, aki - fél óra nevetés után - lefordította a szöveget: azt akarta az amúgy rosszarcú, ötvenes főbérlő bácsi, hogy alkalmazkodjak hozzá abban a szokásában, hogy este pucéran mászkál a lakásban. Azt hiszem, érthető, hogy nem mondtam igent erre az ajánlatra. 

A keresgéléshez főleg ezt meg ezt az oldalt használtam. A rendszer a következőképpen működik: az ember egy csomó helyre, ahonnan pár visszajelez (szerintem 10% alatti az arány). Most jön a neheze: megbeszéltek egy időpontot, amikor elmész megnézni a lakást (vagy megadnak egy időpontot, amikor megnézheted), elmész, megmutatják, jobb helyen leültetnek egy kávéra, aztán szépen elbúcsúztok, és vársz. Ha elég szimpatikus voltál nekik a lakásnézésnél, akkor megkeresnek, hogy tied a szoba, várnak szeretettel, ellenkező esetben kereshetsz tovább. 

Van, hogy szóbeli megállapodás nyomán működik a dolog, de figyelni kell, mert vannak csalók is, szerintem én is belefutottam legalább egybe . Egy lány keresett az albérletbe maga mellé valakit, olcsón, jó helyen, szép lakással. Az érdeklődő levelemre válaszolva bemutatta magát: frissen végzett egyetemista, aki teljesen átlagos dolgokkal. Ami miatt különleges volt, az az, hogy nem volt fenn se facebookon, se skypeon a volt barátja miatt. Kérte, hogy én is mutassam be magam, ezt meg is tettem, és érdeklődtem, hogy mikor tudnám megnézni a lakást. 

Innentől egy komédiára hasonlított a levelezés. Leírta, hogy nagyon szimpatikus vagyok, meg hogy szeret mindent, amit írtam magamról, és biztosan nagyon jól ki fogunk jönni egymással, és jó lakótársak leszünk, csinálunk közös programokat... de most éppen nem tudom megnézni a lakást, mert Frankfurtban van. Viszont elküldi a szerződést, én küldjem vissza aláírva, és utaljam át a kauciót meg az első havi lakbért. 

Na, álljon meg a menet! A szerződéssel kapcsolatban vállalható, hogy a parkolóhelyre nem állok be csónakkal és az is, hogy nem kereskedem illegális szerekkel a lakásban, de mi a helyzet mondjuk a felmondási idővel? Addig pedig nem fizetek, amíg nem láttam a lakást és nem találkoztam vele, hiába küldi el a személyijét fotón. 

Addig-addig győzködött, hogy fizessek és írjak alá, hogy már kedvem se volt látni élőben, így más lakás után nézem. Végül elég izgalmas lett a helyzet, mert úgy utaztam haza, hogy nem volt lakásom, távolról pedig elég nehézkes szobát keresni: nem tud az ember se telefonálni, se lakást nézni, úgy meg nem egyszerű megszerezni valakinek a bizalmát. Végül egy ismerős segített, ezúton is köszönet érte. :) 

Költözés

Pont két hete írtam az utolsó bejegyzést. A bejegyzések ritkulása nem a lelkesedés, sőt, nem is a megörökítésre érdemes események hiányát jelzi, hanem egyszerűen a dolgok feltorlódását: itt mostanság van félévzárás, beadandókkal, feladatokkal, ezen kívül a koli helyett új lakást kis kellett találni, és munkát is keresek, az utóbbi másfél hétben pedig otthon voltam. Na, nem mentegetőzés az egész, de ez az időszak napokon belül lezárul, és újra felveszem a fonalat.

Gyorsjelentésként csak annyit, hogy a mai nappal elhagytam a kolit, és átköltöztem egy albérletbe, ahol egy hónapig maradhatok. Megérkeztem, a legfontosabb dolgokat kipakoltam, és ez után a gyors bejegyzés után nekiállok beadandót írni.

Tessék megnyugodni, lesz még Balkesztyű! :)

Amúgy itt lakom:

Nagyobb térképre váltás

Félévzárás

Az utóbbi időben úgy tűnhetett, mintha eltűntem volna. Nem állítom azt, hogy az utóbbi időpen nem történtek velem érdekes dolgok (sőt!), csak egyszerűen a félév végéhez közeledve egyre több dolgom van, és nem jut idő arra, hogy a blogra írjak. 

Most először is egy jó hírrel szeretnék szolgálni. A blognak nem szakad vége a félév végével, hanem ugyanebben a formában (és remélhetőleg még több bejegyzéssel) folytatódnak berlini kalandjaim, ugyanis még egy félévet itt fogok tölteni. A következő félév egészen más lesz, mint az első, és nem csak a félév alatt megszerzett ismerősök vagy a lényegesebb helyek ismerete miatt. A lényegi változást egyrészt az hozza, hogy  a következő félévben nem kapok ösztöndíjat az egyetemtől, másrészt pedig az, hogy a kollégiumi szerződést nem lehet meghosszabbítani. Ez azt jelenti, hogy dolgozni fogok, és új helyre, albérletbe költözök, új emberekkel.

A lakás és a munkakeresés gőzerővel folyik, egyenlőre részeredményekkel. A hónap második felét viszont otthon töltöm, így a ittlét első fele már csak alig egy hétig tart a számomra, utána közel két hét otthonlét után remélhetőleg már dolgozni térek vissza. 

Addig is néhány életképpel készültem, valamint egy cikkel, ami megmagyarázza a blog címét. A cikkhez klikk ide! 

Van olyan templom, ahol már kártyával is lehet adományt adni. 

Jópofa bolt, Dali- és bakelitórával Anonymus-maszkkal.

Útjelző tábla

SBahnZene

Sajnos mostanra annyira megtelt a gépem, hogy nem bírja el a vágóprogramot. Február második felében leszek otthon, akkor elintézem, hogy legalább egy évig ne legyen ilyen probléma, de addig sajnos nem valószínű, hogy új videónaplóval jelentkezem - pedig bőven van lemaradásom. Az élet itt sem állt meg, csak elkezdett közeledni az évvége, és egyre több feladatom van, ami mellett a blogírás annyira nem megy. De azért most is történik valami majdnem minden nap. Ma például látogatók érkeznek otthonról, és szombatig maradnak. 

Na de a múlt ecsetelgetése helyett Berlinről is beszámolok egy kicsit. Bár pónit nem láttam, egy kis zenét sikerült elcsípnem. :) 

Terrorcsoki

Egy régi adósságomat törlesztem most: még december elején jártam a csokiboltban és a Topography of Terror múzeumban egy régi és egy új ismerőssel. A történethez hozzá tartozik, hogy ez egy improvizatív délután volt: a múzeum, amit meg akartunk nézni, zárva volt, és mellesleg még jól el is áztunk, ami még emlékezetesebbé tette a napot. 

A csokibolt a belváros szívében van, és nem csak akkor érdemes bemenni, ha vásárolni akar az ember, hanem egy nézelődést is megér. Megtekinthetjük a Bundestagot vagy a TV tornyot csokiból, mégohzzá hatalmas méretekben (a torony kb. 3 méter magas). Ezen kívül hatalmas választékból válogathatunk (természetesen megkérik az árát), a különfélébb édességeket pakolhatjuk a kis kosárkába. A képen látható repülő szintén csokiból van, és láttam csokigejzírt is. (Ez egy vulkán szerű csokiképződmény, aminek a közepében bugyog a csokoládé. Én neveztem el. :)) A csokis cég elődje még 1863-ban alakult, a mostani helyzetet az teremtette meg, hogy 1999-ban egyesült két cukrászcég. 

Az édes élvezetek után más vizekre eveztünk: a náci uralom szörnyűségeit néztük meg a Topographis des Terrors nevű - amúgy ingyenes - múzeumban. A kiállítás igényesen volt összerakva, csak a ruhatárat kellett keresni egy darabig (természetesen az orrunk előtt volt, csak nem ismertük fel). Megismerkedtünk az SS, a Gestapo és egyéb szervezetek kialakulásával, aztán működésükkel. Még Magyarországnak is jutott egy kis hely. A németeknél azt hiszem, többé-kevésbé tudatos a múlttal való szembenézés (van mivel szembenézni), ez is egy példája ennek: a múzeumhoz könyvtárat is fenntart és múzeumpedagógiai foglalkozásokat is szerveznek. 

Vannak még talomban események és képek, amikről nem számoltam be. Mindent szépen sorjában... 

Gyorsjelentés, videóval

Tegnap este sikeresen megérkeztem Berlinbe: bár a cipő feltörte a lábamat, és hulla fáradt voltam, természetesen csak az internet (újbóli) hiánya szomorított el. Most pótolom a tegnap estére tervezett drezdai fényképes gyorsjelentést, és Prágát is megmutatom egy kicsit más oldaláról, mint ahogy szokás. Gyorsan összedobált videó, lesz még több is. :) 

Ezt a kastélyt nem is jegyzik külön, csak a parkot, amiben áll.  Amúgy gyanús, hogy láttam egy filmben.

A parkban vasút is jár jó időben. Kb. 25-30 cm-es a nyomtáva! 

Felszerelkezve

Ampelwoman! 

A nagy utazás

Jól eltűntem az utóbbi hetekben. Azt hiszem, le kell számolnom azzal a naivitással, hogy majd itthon lesz időm bármire is: Berlinben van (majdnem végtelen mennyiségben, úgyhogy okosan kell felhasználni), itthon nincs. 

Nemsokára indulok vissza Berlinbe, de hosszú lesz az út. Hosszabb, mint szokott: ma este indulok busszal, holnpa reggel pedig Prágába érkezem. Onnan a következő éjjel indulok tovább Drezdába, majd hétfő este végül megérkezek Berlinbe.

Izgalmas túra lesz. Felszerelkeztem mindenféle kütyüvel, amik kép és videófelvételre is alkalmasak, és összeszedtem, hogy mit érdemes megnézni a két városban. Ezek után már csak a fizikai állapotom lesz kérdéses, ugyanis az első éjszakát buszon töltöm, a másodikat meg vonaton (két órás lesz az utazás, ami elég sovány). A gyomrom már kávékész. 

Most egyenlőre ennyit. Aztán majd jelentkezek valamelyik városból. :) 

Magyarország Berlinből

(A bejegyzés írása alatt jelent meg ez a videó, ami az első részt megváltoztatná ugyan, de a lényeget nem.) 

Berlinből is követem az otthoni híreket, sőt, talán egy kicsit más fejjel nézem a dolgokat, mint otthon. Ezekre szeretnék egy kicsit reflektálni, kifejteni a véleményemet. Alapvetően a saját benyomásaimat, tapasztalataimat fogom leírni, és lehet, hogy több dologban tévedek. Szívesen várom a kommenteket, kiigazításokat! 

Az egyik, amiről írni szeretnék, az a felsőoktatásról szóló vita (nevezzük szelíden vitának). A felsőoktatás stratégiai terület, ahogy például a sport is: a mostani változások jelentős részének a következményét egy generáció múlva fogjuk érezni. Problémák mindig lesznek, mindig lehet jobb egy rendszer. Problémák most is vannak, amiknek egy részét szerintem a kormányzat helyesen ismerte fel: például azt, hogy több természettudományos képzés kéne, vagy hogy vannak lébecolók. 

A megoldás viszont szerintem határozottan rossz - mondom ezt úgy, hogy igazából nem vagyok feltétlen tandíjellenes. A mostani "képzési hozzájárulással" az a gond, hogy túl sok. Egyszerűen sokaknak megfizethetetlen, a társadalmi mobilitást gátolja. Elvileg a lébecolók motiválására lett kitalálva, gyakorlatilag azonban a kevésbé tehetős családokat táncotrítja el. A lébecolás pedig nem függ a szülők anyagi helyzetétől. Ha pedig valaki nem pármilliós adóssággal akar munkába állni, az teljes mértékben érthető (én sem vennék fel diákhitelt). 

E helyett több megoldás is létezne: ha jól emlékszem, 2008-ban volt a HOÖK-nak egy javaslata, mely ugyanezt a cél szolgálta. Ők az bukások után fizettettek volna sok pénzt a diákokkal - ez például elég közvetlen motiváció lenne, bár egész más egy szórótárgyon megbukni, mint egy tölteléktárgyon.

Nem feltétlen megoldási lehetőség, de ha már ezt a magas tandíjat vezetik be, akkor meg kéne nézni az USÁ-t. Ennek csak egy kis szeletét ismerem: egyik távoli rokonom, Jack. Azt hiszem szociológiát tanul. Természetesen kell fizetni tandíjat, de nem neki: sok alapítvány foglalkozik tehetséges fiatalok támogatásával, sőt, az állam is sok hallgató tandíját fizeti ki közvetve: Jack tandíját például a hadsereg állja. Ha bevezetik a tandíjat, akkor ki kell építeni egy ilyen rendszert.

Ami viszont az egész új rendszernek a hibája, az az, hogy pénzt akar spórolni a felsőoktatáson. Ez már eddig is megtette a kormány kevésbé látványosan. Csak néhány dolgot említek, amiről nem írt a sajtó, pedig megtörtént. 

• 2010 őszén az egyik intézetvezető mondta a hallgatóságnak, hogy ne csodálkozzunk, hogy nem lesznek új beszerzések: kiadásstop van, azok, akik kutatóként egy-egy speciálkollégium tartását vállalták a félévben, azok ingyen tartanak hetente órákat, és nem lesz új projektor, lámpa, szék asztal, bármi. 
• Korábban is rendszeres probléma volt, hogy nem volt pénz papírra vagy tintára: tehát a tanárok volt, hogy óra végén visszakérték a kiosztott anyagot, mert nem tudják még egyszer kinyomtatni (összehasonlításképp: itt, Berlinben a tanár beszkennelve feltölti az olvasnivalót a netre, és kinyomtatva magával hozza órára). 
• A tanárokat többször hallom panaszkodni a fizetésük miatt (amit az itteni egyetemi tanároknak csak az autóját látva is megértek), és köztudott, hogy mit ír a magyar kutató: pályázatot. A nemzetközi és egyéb konferenciákra való eljutást is sokszor maguknak kell fedezni, stb. 
• Tavaly nyáron az intézetben minden második tanszék titkárnőjét kirúgták, azóta egy titkárnő két tanszék teendőit látja el. 
• A doktoranduszok tavaly óta nem kapnak diákigazolványt, ezen is spórolnak.  

Na, ezen kéne javítani. 

A másik, amiről írni fogok az már egy korábbi eset: a zsidólista. Igazából nem is erről szeretnék írni, hanem a tegnapi órámról. A nemzetfogalomról volt szó, és a tanár beszélt arról, hogy a Magyarország lett a Magyar Köztársaság helyett, és Gyöngyösi felvetéséről. Én  ez utóbbi miatt próbáltam minél kisebbre összehúzni magamat, mintha ott se lennék... durva így leírva, de szégyelltem magam. (És most nem írok többet, mert akkor a tájékoztatásból átfolynék politizálásba). 

Meg kéne tanulni normálisan ennek a demokrácia nevű dolognak a játékszabályait. És nem csak a politikusokra gondolok, hanem elsősorban mindenki másra. 

Collegium Hungaicum, Berlin

Az a szóbeszéd járja, hogy a Magyar Intézetben ingyenes könyvtár van, és tök jó könyvek vannak benn. Ezt a hírt meg tudom erősíteni. 

A Collegium Hungaicum közvetlenül a Humboldt (röviden csak HU) főépülete mögött van, a központban, de egy viszonylag félreeső, kis forgalmú helyen. Nem is értem, hogy eddig hogy nem vettem észre. Az épület maga egy egyszerű doboz, némi hiányossággal (a képen a bal alsó sarok). A kedvencem az első emeleti ablakban lógó lámpa volt, amit egy ingára szereltek, úgyhogy folyamatosan lengett, ezáltal az ablakon lévő feliratnak mindig csak egy részét világította meg. A feliratot amúgy csak a végén vettem észre. 

A könyvtára pedig tényleg hasznos. Egy apró helységről van szó, ami nem nagyobb egy normális méretű, szépen kialakított iskolai könyvtárnál. Ami számomra a leghasznosabb volt, az az, hogy a kötetek többsége magyar szépirodalom. Tehát kedvemre válogathattam a magyar regényekből (Rejtőtől Esterházyn át Jókaiig), és verseskötetekből. Örömömre az otthoni látogatáskor kivett, Bán Mór féle Hunyadi-sorozat első kötete mellett megtaláltam a második kötet, úgyhogy újra elláttam magamat magyar olvasnivalóval. 

A magyar köteteken kívül még német fordításából is lehetett válogatni (magyarról és magyarra), valamint lexikonok, és irodalomtudományi dolgokat is gyűjt a könyvtár. 

Sokkal többet igazából nem tudok írni róla. Amit még tudnék, az az, ami fent van a honlapjukon. De az biztos, hogy érdemes felkeresni, főleg, hogy amúgy a letöltögetést nem igazán szeretik a németek (csekkekkel jutalmazzák állítólag), itt viszont van egy nagy adag DVD. Aki meg huzamosabb ideig él itt, és szeret olvasni, annak meg egyenesen kötelező! 

Arénakoncert

A Silbermond új lemezei az utóbbi években az egész német nyelvterületen felkerülnek az eladási listák élére. A legutóbbi, Himmel auf című is dobogós volt Németországban, Ausztriában és Svájcban is. Az idei évet ezzel a lemezzel turnézták végig, tegnap ide, Berlinbe is eljutottak. Én pedig gondoltam egyet, és megnéztem őket az O2 world-ben. A helyszín tehát ugyanaz, mint ahol a hokimeccs is volt: az aréna. 

Furán hangzik, de elsősorban nem a zene miatt mentem, hanem a koncert miatt. A kettő nem ugyanaz! Itteni viszonylatban korrekt, megfizethető áron kaptam egy arénakoncertet - teljes megelégedésemre, ugyanis ezek a tízezres koncertek profi mód meg vannak ám csinálva! Kezdjük az elején! 

Mikor megérkeztem, egy előzenekar játszott a nagyszínpadon. Na, gondoltam álldogálhatok, amíg lepakolnak, de kellemesen meglepődtem. A színpadnak ugyanis volt egy nyúlványa, amin ki lehetett jönni egészen távol a színpadtól, és mikor a színpadon lévő banda befejezte, megjelent itt egy csávó, és ő kezdett énekelni egy szál gitárral, amíg mögötte felkészültek a show-ra. 

A kép a zenekar fb oldaláról való.

Merthogy show az volt. A belépő profin ki volt találva (ebből láthattok részleteket a videónaplóban), aztán pedig folyamatosan fenntartották a figyelmet mindenféle ötlettel. Máig nem sikerült megfejtenem, hogy hogyan tudták összehangolni a a nyolc kivetítőt úgy, hogy nem előre elkészített animációkat láthattunk rajta, hanem élő felvételt, de animálva. A színpadtechnika nem lett volna elég: volt olyan szám, amihez mindenki a világított fényképezővel, telefonnal, ami éppen volt nála; volt, hogy az énekest kiugrott a közönségre, a visszatapsolásnál pedig a két gitáros a közönség soraiból játszott. 

Eddig csak a parádé részéről írtam. A zenekar viszont azért tudott hiteles lenni, mert nem csak megcsinálták a koncertet, hanem odatették magukat. Az énekesnő talán néha elérzékenyült egy kicsit, merthogy nem minden este tapsol az embernek 12.000 rajongó. Amúgy nagyon közvetlen hangnemben szólt az emberekhez, talán egy kicsit sokat is beszélt, de valószínűleg jobban értékelem, hogyha tudok németül. :) 

A koncert végén rögtön megjelentek a melósok, és elkezdték leszedni a színpadot. (Megszokhatták, hogy gyorsan kell dolgozni: egy nappal korábban még Frankfurtban ment ugyanez a produkció.) Az egyetlen negatívum a ruhatárak kis száma volt: háromnegyed órán át állt a sor előttük a koncert után. 

A tegnap este megér egy videónapló bejegyzést. Olyan méretű produkcióval utazgat egy a banda, mint otthon Ákos. Aki nem ódzkodik a zenéjüktől, és szereti a koncerteket, az ha teheti, szánjon erre egy estét (és megfelelő mennyiségű pénzt). 

Magyarization

(Gondolatcsíra. Nincs kész, csak helyzetjelentés! Berlinhez és Barosshoz is kötődik, ezért mindenhol fellelhető.) 

A címben szereplő kifejezést nem én találtam ki, hanem egy angol nyelvű szakszövegben olvastam. A jelentése magyarosodás. Végül is sokkal egyszerűbb kimondani, mint azt, hogy "hungarianization." 

Két órám is van itt Berlinben, aminek nyomán a nemzet, identitás kérdéskörben igencsak sok gondolat fordul meg a fejemben. Az egyik a XX .századi Dél-kelet Európáról szól, a másik pedig Pop&nation címre hallgat, és a tanár saját állítása szerint a Nena egy számától vette (itt lehet meghallgatni). Most az órák során megfogalmazódott gondolatok egy részét írom le olyan állapotban, ahogy jelenleg a fejemben vannak. 

Ma két kiselőadást hallgattam meg a Pop&nation órán. Az egyiket egy dél-angliai srác tartotta, majdnem teljesen érthetetlen kiejtéssel, és a skót öntudatot boncolgatta: azt mondta, hogy konstruált identitás. A skótduda és skótszoknya például nem is skót találmány, főleg nem ősi skót jelkép. Természetesen sok szó esett az angolokról, britekről: a skótok például nem angolok, de kötődnek az Egyesült Királysághoz. A második előadást egy francia-belga-brüsszeli lány tartotta. Francia az anyanyelve, Belgiumból jött, és Brüsszelben él. Belgium déli felében francia anyanyelvűek élnek, északon meg flamandok, az amúgy északi Brüsszel pedig vegyes  lakosságú. Az órát tartó tanár amúgy Jugoszláviában született, és azt hiszem, a mai Szerbia területéhez kötődik, de Berlinben él. 

Rengetegen írtak a nacionalizmusról, nemzetről, nemzeti identitásról (Benedict Anderson, Michael Billig,  stb.). Ennek nyomán nyilván rengeteg meghatározás is született. A mai nemzetfogalmat amúgy általában a francia forradalomtól eredeztetik, mára pedig az államok többségét nemzetállamnak tartják. 

Itt jutottunk el addig a pontig, hogy feltegyük a kérdést: mi is a nemzet? Aki arra vár, hogy a bejegyzés végére előállok egy rendíthetetlen definícióval, az nyugodtan navigáljon vissza a facebook-ra. Egyszerűen csak fel fogok vetni néhány kérdést. 

"- I'm from Belgium here. But at home I'm from Brussels."
"-The Scottish people are British."
"-I'm from Yugoslavia. I'm Serb."
"Az a csehszlovák kislány..."  

Ha valaki nem európai, akkor valószínűleg a fenti mondatok után eléggé megkavarodik. Egy egyszerű kérdésre ("Where are you from?") sokszor bonyolult válaszok érkeznek. Az "öreg kontinens" etnikai sokszínűsége közismert tény, de vajon akkor hol vannak a nemzetek? 

A nemzet az identitás egy szintje - fogalmaztam meg pár hete. Az, hogy ez a szint melyik, az más kérdés. Mindenesetre elő lehet citálni a nemzeti nyelvet (Belgium, Írország, Ausztria és Németország, Svájc), a közös történelmet (Szlovákia, Montenegró  Lettország), vagy a nemzeti kultúrát (mi az a kultúra?), sőt, akár azt is lehet mondani, hogy a nemzet elképzelt közösség, de mindegyik sántít szerintem. (Ez nem tétel, csak feltevés.) 

Tegyük fel például, hogy egy osztály úgy dönt, hogy ők egy nemzet. Kialakíthatják közös jelképeiket, írhatnak himnuszt, lehet címerük, közös nyelvük, programjaik, kultúrájuk. Miért nemzet, és miért nem csak egy osztály? Mert ők azt mondják magukról. Sőt, tovább megyek, államot is létrehozhatnak. Ne tessék csodálkozni, van példa nagyon kicsi államokra! (Például Suwarrow vagy a Sealandi Hercegség). 

Tehát minden más szabályt és a nemzetről szóló elképzelést felrúgva olyan nemzetiségű vagyok, amihez tartozónak vallom magam - legyen az akár magyar, skót, olasz vagy piréz. Igen, ez közhely. 

De térjünk vissza az identitás szintjeihez! Mi is ez a nemzet dolog, amihez legtöbben tartozunk? Hogyan lehet az identitásnak azt a szintjét megfogni, ami a nemzetre vonatkozik? A skót, belga és jugoszláv helyzet bemutatásával kezdtem, ide is térek vissza a bejegyzés végén. Ugyanis ezeknél az eseteknél több szinten is van nemzet: skót vagyok és brit, külföldön belga és otthon francia. Ennél a pontnál jutottam oda, hogy ez a nemzetfogalom elég képlékeny. Mondhatni többemeletes. 

Ezt megfogalmaztam, aztán leromboltam az emeleteket. Az nemzethez tartozás érzését nem szintnek, hanem az identitás egy részének tekintem. Egy olyan része, amit nem érdemes elválasztani bármilyen más identitástól. Mondjuk főleg nem területitől. De vallásitól, iskolaitól, nemitől sem. 

Akkor miért kell külön beszélni róla? Egyszerűen azért, mert mások is beszélnek róla? 

Végül is igen. De inkább úgy mondanám, hogy azért, mert az emberek jelentős többsége erősen kötődik egy nemzethez. Azaz: a téma aktuális.