Az első bejegyzésben megígértem, hogy lesz ilyen. Most itt van hivatalosan is, bár nem az utolsó berlini hetemről lesz szó benne, mert még visszamegyek "nyaralni". A hivatalos "utolsó hét" alatt valójában az ISHA konferenciát értem, amin volt szerencsém előadóként is részt venni.
Az ISHA a történészhallgatókat összefogó szervezet, ami a nevével és a logójával ellentétben nem világ- hanem csak európai szintű. Nem mellesleg Budapesten alakult, és - ez a reklám helye - idén a 25. konferencia szintén Budapesten lesz. Ennek a szervezetnek volt a nyári szemináriuma (ki konferenciája) július végén Berlinben, amin hat szaktársammal egyetemben lehetőségem volt részt venni. Ez nagyjából abból állt, hogy nappal szakmáztunk (előadások, workshopok stb.), este meg különböző bulik voltak. Külön emlékezetes marad a strandolás, amihez elvittek minket a lehető legmesszebbi tóhoz, a National drinks and foods party, és a The Gobbi Hildas legújabb albuma.
Szóval élményben nem volt hiány. Ezen a héten jelentősen megnőtt a külföldi ismertségek száma, és sokat beszéltem angolul. Ezen kívül szakmailag is elég erős potenciált képv
isel az ISHA, minden évben jelenik meg folyóiratuk és egyéb kiadványaik is vannak, angolul, amibe lehet publikálni.
Az utolsó teljes napon Berlin környékén jártunk be egy germán falut meg egy szláv erődöt. Érdekes volt, de eléggé leszívta az energiáinkat, csak este a bulira jöttünk bele újra. Nem csak a pálinkánk, hanem az unicumunk és a túró rudi is hamar elfogyott, úgyhogy sikere volt a magyar konyhának.
Hazafele egy napot töltöttünk még Párágban is. Ezzel kapcsolatban a fő tanácsom, hogy 50 perc (+ buszút) alvás után ne tervezzen senki reggel hétig tartó városnézést, főleg ne Prágában, mert nem találtunk hajnalig nyitva tartó kocsmát vagy szórakozó helyet. Ezt kompenzálva a buszállomáson és egy hotel előtt aludtunk hajnalban. A többi része viszont jó volt, bár azok, akik már ismerték a várost, jelentős időt töltöttek egy Burger Kingben, és elég jól elszórekoztak (én is köztünk voltam).
***
Mi lesz az utolsó hét után? Mivel az utóbbi hónapokban elég sok dolog történt velem, amit érdemes megörökíteni, nem szűnik meg a blog és a blogírás, hanem szépen lassan megpróbálom bepótolni azt, amit az utóbbi hónapokban nem írtam meg. Pont az események fegyorsulása okozta ablogírás elmaradását, de még rengeteg vágatlan videófelvétel is van a birtokomban, amit meg szeretnék osztnia Veletek, de sajnos csak 24 órából áll egy nap. :)
Egyszóval: tessék komentekben, üzenetekben és élőben is követelni a blog folytatását, és olvasni a dolgokat, mert van mit megosztanom!
Egy régi adósságomat törlesztem most: még december elején jártam a csokiboltban és a Topography of Terror múzeumban egy régi és egy új ismerőssel. A történethez hozzá tartozik, hogy ez egy improvizatív délután volt: a múzeum, amit meg akartunk nézni, zárva volt, és mellesleg még jól el is áztunk, ami még emlékezetesebbé tette a napot.
A csokibolt a belváros szívében van, és nem csak akkor érdemes bemenni, ha vásárolni akar az ember, hanem egy nézelődést is megér. Megtekinthetjük a Bundestagot vagy a TV tornyot csokiból, mégohzzá hatalmas méretekben (a torony kb. 3 méter magas). Ezen kívül hatalmas választékból válogathatunk (természetesen megkérik az árát), a különfélébb édességeket pakolhatjuk a kis kosárkába. A képen látható repülő szintén csokiból van, és láttam csokigejzírt is. (Ez egy vulkán szerű csokiképződmény, aminek a közepében bugyog a csokoládé. Én neveztem el. :)) A csokis cég elődje még 1863-ban alakult, a mostani helyzetet az teremtette meg, hogy 1999-ban egyesült két cukrászcég.
Az édes élvezetek után más vizekre eveztünk: a náci uralom szörnyűségeit néztük meg a Topographis des Terrors nevű - amúgy ingyenes - múzeumban. A kiállítás igényesen volt összerakva, csak a ruhatárat kellett keresni egy darabig (természetesen az orrunk előtt volt, csak nem ismertük fel). Megismerkedtünk az SS, a Gestapo és egyéb szervezetek kialakulásával, aztán működésükkel. Még Magyarországnak is jutott egy kis hely. A németeknél azt hiszem, többé-kevésbé tudatos a múlttal való szembenézés (van mivel szembenézni), ez is egy példája ennek: a múzeumhoz könyvtárat is fenntart és múzeumpedagógiai foglalkozásokat is szerveznek.
Vannak még talomban események és képek, amikről nem számoltam be. Mindent szépen sorjában...
(A bejegyzés írása alatt jelent meg ez a videó, ami az első részt megváltoztatná ugyan, de a lényeget nem.)
Berlinből is követem az otthoni híreket, sőt, talán egy kicsit más fejjel nézem a dolgokat, mint otthon. Ezekre szeretnék egy kicsit reflektálni, kifejteni a véleményemet. Alapvetően a saját benyomásaimat, tapasztalataimat fogom leírni, és lehet, hogy több dologban tévedek. Szívesen várom a kommenteket, kiigazításokat!
Az egyik, amiről írni szeretnék, az a felsőoktatásról szóló vita (nevezzük szelíden vitának). A felsőoktatás stratégiai terület, ahogy például a sport is: a mostani változások jelentős részének a következményét egy generáció múlva fogjuk érezni. Problémák mindig lesznek, mindig lehet jobb egy rendszer. Problémák most is vannak, amiknek egy részét szerintem a kormányzat helyesen ismerte fel: például azt, hogy több természettudományos képzés kéne, vagy hogy vannak lébecolók.
A megoldás viszont szerintem határozottan rossz - mondom ezt úgy, hogy igazából nem vagyok feltétlen tandíjellenes. A mostani "képzési hozzájárulással" az a gond, hogy túl sok. Egyszerűen sokaknak megfizethetetlen, a társadalmi mobilitást gátolja. Elvileg a lébecolók motiválására lett kitalálva, gyakorlatilag azonban a kevésbé tehetős családokat táncotrítja el. A lébecolás pedig nem függ a szülők anyagi helyzetétől. Ha pedig valaki nem pármilliós adóssággal akar munkába állni, az teljes mértékben érthető (én sem vennék fel diákhitelt).
E helyett több megoldás is létezne: ha jól emlékszem, 2008-ban volt a HOÖK-nak egy javaslata, mely ugyanezt a cél szolgálta. Ők az bukások után fizettettek volna sok pénzt a diákokkal - ez például elég közvetlen motiváció lenne, bár egész más egy szórótárgyon megbukni, mint egy tölteléktárgyon.
Nem feltétlen megoldási lehetőség, de ha már ezt a magas tandíjat vezetik be, akkor meg kéne nézni az USÁ-t. Ennek csak egy kis szeletét ismerem: egyik távoli rokonom, Jack. Azt hiszem szociológiát tanul. Természetesen kell fizetni tandíjat, de nem neki: sok alapítvány foglalkozik tehetséges fiatalok támogatásával, sőt, az állam is sok hallgató tandíját fizeti ki közvetve: Jack tandíját például a hadsereg állja. Ha bevezetik a tandíjat, akkor ki kell építeni egy ilyen rendszert.
Ami viszont az egész új rendszernek a hibája, az az, hogy pénzt akar spórolni a felsőoktatáson. Ez már eddig is megtette a kormány kevésbé látványosan. Csak néhány dolgot említek, amiről nem írt a sajtó, pedig megtörtént.
2010 őszén az egyik intézetvezető mondta a hallgatóságnak, hogy ne csodálkozzunk, hogy nem lesznek új beszerzések: kiadásstop van, azok, akik kutatóként egy-egy speciálkollégium tartását vállalták a félévben, azok ingyen tartanak hetente órákat, és nem lesz új projektor, lámpa, szék asztal, bármi.
Korábban is rendszeres probléma volt, hogy nem volt pénz papírra vagy tintára: tehát a tanárok volt, hogy óra végén visszakérték a kiosztott anyagot, mert nem tudják még egyszer kinyomtatni (összehasonlításképp: itt, Berlinben a tanár beszkennelve feltölti az olvasnivalót a netre, és kinyomtatva magával hozza órára).
A tanárokat többször hallom panaszkodni a fizetésük miatt (amit az itteni egyetemi tanároknak csak az autóját látva is megértek), és köztudott, hogy mit ír a magyar kutató: pályázatot. A nemzetközi és egyéb konferenciákra való eljutást is sokszor maguknak kell fedezni, stb.
Tavaly nyáron az intézetben minden második tanszék titkárnőjét kirúgták, azóta egy titkárnő két tanszék teendőit látja el.
A doktoranduszok tavaly óta nem kapnak diákigazolványt, ezen is spórolnak.
Na, ezen kéne javítani.
A másik, amiről írni fogok az már egy korábbi eset: a zsidólista. Igazából nem is erről szeretnék írni, hanem a tegnapi órámról. A nemzetfogalomról volt szó, és a tanár beszélt arról, hogy a Magyarország lett a Magyar Köztársaság helyett, és Gyöngyösi felvetéséről. Én ez utóbbi miatt próbáltam minél kisebbre összehúzni magamat, mintha ott se lennék... durva így leírva, de szégyelltem magam. (És most nem írok többet, mert akkor a tájékoztatásból átfolynék politizálásba).
Meg kéne tanulni normálisan ennek a demokrácia nevű dolognak a játékszabályait. És nem csak a politikusokra gondolok, hanem elsősorban mindenki másra.
Az a szóbeszéd járja, hogy a Magyar Intézetben ingyenes könyvtár van, és tök jó könyvek vannak benn. Ezt a hírt meg tudom erősíteni.
A Collegium Hungaicum közvetlenül a Humboldt (röviden csak HU) főépülete mögött van, a központban, de egy viszonylag félreeső, kis forgalmú helyen. Nem is értem, hogy eddig hogy nem vettem észre. Az épület maga egy egyszerű doboz, némi hiányossággal (a képen a bal alsó sarok). A kedvencem az első emeleti ablakban lógó lámpa volt, amit egy ingára szereltek, úgyhogy folyamatosan lengett, ezáltal az ablakon lévő feliratnak mindig csak egy részét világította meg. A feliratot amúgy csak a végén vettem észre.
A könyvtára pedig tényleg hasznos. Egy apró helységről van szó, ami nem nagyobb egy normális méretű, szépen kialakított iskolai könyvtárnál. Ami számomra a leghasznosabb volt, az az, hogy a kötetek többsége magyar szépirodalom. Tehát kedvemre válogathattam a magyar regényekből (Rejtőtől Esterházyn át Jókaiig), és verseskötetekből. Örömömre az otthoni látogatáskor kivett, Bán Mór féle Hunyadi-sorozat első kötete mellett megtaláltam a második kötet, úgyhogy újra elláttam magamat magyar olvasnivalóval.
A magyar köteteken kívül még német fordításából is lehetett válogatni (magyarról és magyarra), valamint lexikonok, és irodalomtudományi dolgokat is gyűjt a könyvtár.
Sokkal többet igazából nem tudok írni róla. Amit még tudnék, az az, ami fent van a honlapjukon. De az biztos, hogy érdemes felkeresni, főleg, hogy amúgy a letöltögetést nem igazán szeretik a németek (csekkekkel jutalmazzák állítólag), itt viszont van egy nagy adag DVD. Aki meg huzamosabb ideig él itt, és szeret olvasni, annak meg egyenesen kötelező!
Nem haltam meg, élek, csak dolgozatot írtam az utóbbi héten, és nem igazán fért bele a blogolás. Nemsokára indulok haza egy rövid látogatásra, de ha lesz időm, akkor otthon megcsinálom a videónaplót a
berlini kínairól és a lézeremberekről, és írok a Topography of terror-ról, az érseki (?) templomról meg a csokiboltról. Addig is nézzetek filmet, vagy találkozunk élőben.
Élek, vagy legalábbis vegetálok. A TÖP-öt most péntekig kell leadni, ez a harmadik nap, hogy gyakorlatilag csak ezzel foglalkozom. Viszonylag sokat írtam, de hát nem pár hónap, hanem közel másfél év céduláit kell összefoglalnom kb. 20 oldalban, ami azt jelenti, hogy az eredetileg tervezettnek a töredékénél járok.
Újraterveztem. Megvan az új cím, a szűkített téma, folytatom az írást, és így van esély arra, hogy kész leszek. Talán holnap már kész dolgozattal megyek hiphopra.
Ja, és ajánlok egy néha irreális, de szerintem elég jó kis magyar sorozatot. Én ezzel a résszel kezdtem.
A héten a filmes órámon az "M" című filmet néztük meg. A film 1931-ben készült, a rendező első hangosfilmje, és szerintem zseniális. Amúgy egy őrült sorozatgyilkosról szól, aki gyerekeket öl, a város pánikban van, a rendőrség tehetetlen, és egy csapat bűnöző is az útjába ered, megelégelve, hogy minden második sarkon rendőrök vannak, és nem tudják végezni a "munkájukat". (Akit érdekel, megnézheti németül angol felirattal itt.) A filmről beadandót is kellett írnom, ezért utánajártam néhány dolognak, és kiderült, hogy ez az egyik első alkalom, hogy "leitmotif"-ot, azaz zenei motívumot alkalmaznak a filmben: amikor a gyilkos lecsapni készül, mindig ugyanazt a dallamot fütyüli (az előbb belinkelt filmben 5:25-től, 52:08-tól, 56:03-tól).
Tehát a motívum, amiről szó van a következő: a gyilkos gyilkolni készül, és fütyül. Nem biztos, hogy a továbbiakban valós összefüggés lesz a filmek között, de amit az előbb leírtam, az több helyen visszaköszön. Nézzük csak az alábbi, igencsak ismert jelenetet!
És akkor most egészen közel hozom a motívumot, méghozzá a Kerepesi temetőbe. Tegnap este a szomszéd szobában filmet nézek, és átmentem egy időre. Pont ahhoz a jelenethez érkeztem, amikor elhangzott egy párbeszéd, amiből a bejegyzés címét vettem. A következő beágyazott videóban 4:46-hoz kell tekerni.
Mostantól máshogy tekintek a fütyörésző emberekre. :) Aki még tud ilyen motívumról, ne féljen megosztani kommentben!
Elindult a tanév, lassult a tempó. Bár nincs sok órám, rendesen elhalmoznak olvasnivalóval, a hétvégék pedig szerencsére könnyen megtelnek programmal. Nincs mindennap blogbejegyzés, mivel nincs minden nap fontos esemény. Aki mégis olvasna, annak most ajánlok néhány blogot.
Hagy legyen az első a reklám helye! Amikor éppen nem az itteni teendőimet intézam, akkor Baross Gábor teleppel foglalkozom. Ez most a kutatási témám, amiből TDK-zni is fogok. Ennek kapcsán vezetek egy blogot, ami BarosssBlog névre hallgat (sőt, facebook oldala is van).
Aztán haladjunk mondjuk keletről nyugatra! A legkeletebbi blog a Mennyei Átjáró. A blogot egy szaktársam vezeti, aki Tiencsin városában tölt hat hónapot, velem párhuzamosan. Néha elég abszurd történetekről számol be, de az Osztrák-magyar zónáról írt rész is emlékezetes.
Nem kell nagyot ugranunk, ha jövünk Kelet felé. A következő állomás ugyanis Mongólia, ahol Dóri múltja az időt a fővárosban, Ulánbátorban. Nemrég az [origo]-ra is kikerült videó a Lenin-szobor ledöntéséről - bár erről nem írt Dóri, de ő is ott volt. (További szocialista emlékművek itt.) Aki Mongóliába készül, olvassa el, aki nem, az is!
Most pedig ugrunk egy nagyot, és megérkezünk Franciaországba, ahol Julcsi tölti mindennapjait, és me gis örökíti őket a blogjában. A távolkeleti blogokhoz képest egész más témákról ír, teljesen személyes hangnemben. Ami meginkább megragadott, az ez a kép, amit az ő blogjáról nyúltam:
Végül pedig térjünk vissza Budapestre! Jó ötletnek tartom, és pár dolgot át is vettem abból, amit az Egy nap a városban blog csinál. Budapestet mutatja be a szerethető oldaláról, és hogy erre mennyire van igény, azt mutatja, hogy több, mint 22.000 ember követi őket facebookon!
Ha valaki még tud valami jó blogról, akkor ne habozzon megosztani!
Gábor javasolta, hogy menjek el egy hokimeccsre. Én nem értek hozzá, de a Eisbären Berlin csapatában most két világklasszis játszik, őket érdemes megnézi: Calude Giroux és Daniel Brierre. Mivel itt volt egy köpésre a meccs az O2 world-ben, úgy döntöttem, megnézem őket.
A bal szélen a TV torony található, az arénához legközelebb látható panel pedig a kolim.
Jóval a meccs előtt odaértem, de már így is hatalmas tömeg volt az aréna előtt. Az volt a legfurább, hogy itt mindenki a hazai Jegesemedvéknek szurkolt, senki nem törődött a másik csapattal, az Iserlohn-nal. Aláírt mezekben, sálakkal, zászlókkal jelentek meg a szurkolók, és nem a B-közép hangulatát idézve: idősebbek és gyerekek is voltak, ők is mezben, és a nemek aránya is nagyjából kiegyenlített volt, szóval tényleg a fél város ott volt.
Egy részen nem tettek be székeket az lelátóra, ez volt a szurkolás központja. Én ide vettem jegyet, és óvatosan a szélére húzódtam, hogy ne a sűrűjében legyek. (Ki tudja, mire készülnek ezek a németek...) Szóval egy őszülő halántékú úr és egy 6-7 éves kisfiú mellett találtam meg a helyemet, rálátással a pályára és a szurkolókra is. A környékemen lévő emberekből látszik, hogy nem volt semmi durvulás. Ha tudnám a rigmusokat, és mennék máskor is, akkor lehet, hogy középre állnék, mert ott van a buli, és abszolút normálisak az emberek.
Pontban 17:45-kor kezdődött a meccs, ahogy az meg volt hirdetve. Előtte hatalmas show-t csapva vonult be a hazai csapat: egy felfújható jegesmedve fejéből jöttek ki egyszerre, zene, konferálás, és lángcsóvák kíséretében. (Videó róla itt. Kb. 2.00-tól 4.00-ig van a lényeg.) A tömeg üvöltött.
Maga a játék is jó volt, bár lehetett volna izgalmasabb meccs is: az első két harmadban nem született gól és nagyjából kiegyenlített volt a mérkőzés, a harmadik harmad elején viszont betalált a már említett Giroux. Pár percig keményen küzdött a két csapat, de hamarosan újra lőtt az Eisbaren két gólt (egy percen belül). Innetől alázás-hangulata volt a meccsnek, az utolsó tíz percben záporoztak a gólok, és a vendégek is betaláltak egyszer. A végeredmény: 7:1. Itt van az összefoglaló a meccsről.
A hangulat amúgy végig fantasztikus volt, meg volt szervezve a szuroklás, az egész aréna részt vett benne. A hullám, amit indítottunk, legalább kétszer végigment, és rengeteg rigmust hallottam (amiből nagyjából semmit nem értettem). Hatalmas zászlók, közös, szervezett gólöröm, 14.200 ember... szóval megértem azokat, akik ide járnak meccset nézni.
A Szimpla Berlinben a "bulinegyed"-ben található. Van egy kávézó, és tőle nem messze egy "Badehaus." Na, itt vannak a bulik, minden este élőzenével, egy lepukkant gyárnegyedből átalakított lepukkantnak tűnő szórakozókörnyéken. Ma este éppen a Magyarpalatkai banda játszott, így megtudhattam, hogy milyen egy táncház Berlinben.
Sokan voltak. Tényleg tömeg volt, általában nem szoktak ennyien lenni (helyi források alapján). Az emberek legalább fele magyar volt, de a német mellett angol szót is lehetett hallani. A végén azt fogalmaztam meg, hogy a már bemutatott két magyar kolónia mellett a harmadik pont, ami összetartja kis hazánk fiait Berlinben, az a Szimpla.
A magyarországi táncházakhoz képest az volt a különbség, hogy sokkal többen tanulták a táncot kis körben, aztán pedig szabadon, párban. Ahogy ment az idő, fogytak a tanulók, és egyre több táncos lett. Mint megtudtam, a táncosok közül is volt több német pár is. Tehát ha valaki úgy járja a mezőségit, mintha Palatkán született volna, attól még lehet, hogy csak németül beszél, és ki se tette a lábát Berlinből, viszont sokszor betette (ti. a lábát) a Szimplába.
Most pedig áttérek a meglepetés találkozásokra. Több ilyen is volt. Menjünk idő szerint!
Megérkeztem, szétnéztem, és egy ismerős arcra lettem figyelmes. Még a Eurojam-ről (2005) ismerem Bíbort, aki most fejez be egy jogi képzést, mellette meg a Szimplában dolgozik. Rajta keresztül egy rakás más embert megismertem ott helyben, többekkel még számot-drótpostacímet is cseréltem.
A másik meglepetéstalálkozáshoz egy kicsit korábbra kell utalnom. Andit mi költöztettük át Spandauba az állatkert környékéről, ahol egy lakásban élt többek közt egy Kornél nevű nyelvész (valójában ennél bonyolultabb a helyzet, de maradjunk ennél, hogy nyelvész) sráccal. Miközben Bíborral beszélgettem, egyszer csak bejött az ajtón Kornél. Tehát a kisszámú berlini ismerőseim közül az egyik pont ugyanott volt, mint én, mindenféle megbeszélés nélkül!
Mindenkit nem mutatok be, de azt hiszem, megdupláztam az itteni ismerőseim számát. Az üröm az örömben, hogy megint egy csomó magyarral sikerült felvenni a kapcsolatot, de valójában csak jövő héttől indul be az összes óra és lesz jó esély arra, hogy sok külföldivel is összeismerkedek. (Már amúgy az is alakul...)
A Szimpla meg egy újabb törzshelygyanús létesítmény.
Majd a hétvégéről majd lesz egy videónapló is, addig be kell érnetek a Szimpla hivatalos képeivel az épületről.
Ezt még otthon találtam, és meglepetésemre az egész négy fős társaság csatlakozott hozzám, bár végül - mivel az utolsó pillanatban jöttem rá, hogy egészen más helyre kell menni, mint amit a Google map mutatott, -csak hárman jutottunk el a domonkosok templomáig.
A helyi magyar közösség egy szép domonkos templomot talált meg magának, Moabit kerületben. A téglaépületet 1893-ben emelték, és két évvel később került a rend kezére. Ekkor Moabitban jelentős többségben voltak a munkások, akiknek az egyharmada lengyelül beszélt. Úgy tűnik, elég sikeres volt a domonkos atyák működése, mert 1910 körül harmincezer tagja volt az egyházközségnek. 1926-ra már három plébánia látta el ugyanezt a területet. Ma nagyjából ötezer tagja van a helyi egyházközségnek.
A templom és a hozzá épített kolostor nekem nagyon tetszett. Kisebb park van a templom előtt, majd az egész épületegyüttest a vörös tégla uralja kívül-belül. A neogót stílust nem töri meg belül az otromba hangosítás, hanem a hangszórókat is vörösre festették, hogy ne legyenek feltűnőek.
A misén a múlt heti istentisztelethez képest sokan voltak, nagyjából harmincan ülhettünk a padokban. A korosztály viszonylag vegyes volt, de messze lefelé húztuk. Alapvetően úgy láttam, hogy az ötven év körüliek voltak túlsúlyban, egy gyerek volt, aztán mi voltunk a fiatalok. Mindenesetre jobb a helyzet, mint sok otthoni plébánián.
Érdekes volt, hogy csak a jobb padsorba ültek. Nem tudom, miért van ez, Hajni azt mondta, hogy ez van a szószékkel szemben, és könnyen lehet, hogy igaza van. Úgy döntöttem, hogy nem veszek el ennek és az otthoni miséknek a liturgikus különbségeiben, akit érdekel, írjon. :)
A mise után épp azon kezdtünk tanakodni, hogy mihez kezdjünk, amikor egy néni elhívott minket a "szokásos" kávézásra. Erre nemigen lehetett nemet mondani: gyakorlatilag az egész templom átvonult egy hátsó terembe, előkerültek a csészék és a tányérok, majd a pogácsa, sütemény, üdítő, és természetesen a kávé.
Ez pont jókor jött, mióta kint vagyok, ma gondoltam először arra, hogy kávézni kéne. Hát, itt lehetett. Hárman egy kupacban ültünk le, de a körülöttünk levőkkel is szóba elegyedtünk egy-egy rövid beszélgetés erejéig. Kaptunk egy szórólapot is, ami a Magyar Kolónia őszi báljára invitált, de attól tartok, nem fog beleférni a költségvetésbe a harmincöt eurós belépő.
A tegnap esti erasmusos bulira
Hajnival összerántottunk egy kisebb társaságot: hívtuk Andit, akivel a
tájékoztatón találkoztunk össze, és friss szomszédomat, Marcellt.
A este
emlékezetesre sikerült, de sztorizgatás helyett egy„hungarikumot” szeretnék
megemlíteni.
Úgy négy óra tájékán lassan véget
ért a buli. A még a tánctéren lézengő emberek kérésének engedve a DJ betett pár
számot, levezetésnek. Meglepődtem, mert nem volt magyar a DJ, de úgy tűnik, a
magyar („nép”)zene exportképes.
Az utolsó két szám a Csillag vagy
fecske és a Most múlik pontosan volt, a Csík zenekar előadásában.
A tegnapi nap nagy ünnep volt a németek számára: az ország
újraegyesítését ünnepelték. Most nem megyek bele ennek a történeti hátterébe,
mert elég sok eseményben volt részem ezen a napon. Kezdjünk is bele!
Reggel elvileg elmentem megnézni, hogy nyitva van-e a
Berliner Sparkasse, hogy számlát tudjunk nyitni (ez a nethez és a kolihoz is
kell). Azért elvileg, mert végighallgattam az ébresztőt, és még talán a vége
előtt lenyomtam és visszaaludtam. (De amúgy általában jól jön, hogy lassú,
dallamos zenére ébred az ember.)
A nap végül tízkor indult, rohanással az Alexanderplatzra,
Balázs és Marci (lakótársak) nélkül, hogy Hajnival keressünk egy nyitva lévő Sparkassé-t.
Mikor konstatáltunk, hogy zárva van, szóltam a többieknek, hogy ne is
induljanak el, a bankokat is elérte a nemzeti ünnep, és azon voltunk, hogy
minket is elérjen.
Hát ez annyira nem sikerült. Arra számítottunk, hogy
mindenhol ünnepségek lesznek, és felvonulások és koncertek, mint Budapesten
augusztus 20-án, de sehol nem volt semmi. Megnéztük a berlini fal helyét, ahol
elég jó kis útvonalat alakítottak ki: egy szakaszon áll egy jelképes fal, aminek a történetét különböző
állomásokon ismerhettük meg, beszédekkel, képekkel fűszerezve. Valószínűleg az
ünnep miatt elég sok ember ismerkedett ezzel a kiállítással. A legmeghatározóbb a
Kirche Versoehnung (Megbékélés Temploma) volt. Ez a templom a fal mentén állt, és zömmel nyugatiak jártak ide, de 1961 októberétől csak az
NDK-s katonaság használhatta. (A fal augusztus 13-án épült.) Végül 1985-ben
lerobbantották, ahogy a régi gyárakat szokás. Most egy emlékhely-kápolna áll a
helyén. Nem csoda, hogy már korábban is szimbólum volt, nem csak a neve miatt.
Ez után a kulturálódás után visszaindultunk a kollégiumunkba
(külön-külön). Mikor leszálltam az Ostbahnhof-nál, gondoltam, levegyülök a
tömegben és megnézem a reggelre odakerült régiségvásárt. Rengeteg ember
nézegette az antik dolgokat, alig lehetett elférni. Sikerült lőni néhány
érdekességet is, például a gyöngykoponyát, vagy a „vörös” sátrat. Itt
előkerültek a világháború előtti időkből származó dolgok is, de a kommunizmus
mögött messze elmaradtak a nácizmus emlékei.
Találtam egy állandó pékséget, ahol hatvan centért méretes
és finom péksütiket osztottak. Ki is próbáltam, és úgy döntöttem, visszatérő
vendég leszek. Egy másik beruházást is kötődik a bolhapiachoz: vettem egy
igazi, német könyvet. Gefahr für den Kaiser címre hallgat, és egy gyerekeknek
szóló középkori kalandregény. Elkezdtem olvasni az első fejezetet, de a sok
szótárazás miatt elég lassan haladok vele.
Délután újra a netvadászat kötötte le az időmet, és találtam
is egy újabb, hangulatos kávézót, ahol az internet mellett egy finom epertortát
fogyasztottam. Még Apával is sikerült kapcsolatba kerülni, de nem akartam
hosszan a számítógéphez beszélni, így nem kommunikáltunk sokáig.
Fizetéskor megkérdeztem az eladó srácot, hogy van-e
valamilyen fesztivál a városban, vagy tűzijáték vagy ilyesmi, de semmi
ilyesmiről nem tudott. No, gondoltam, ez is otthonülős este lesz. Nem lett igazam.
Hét óra magasságában hangfoszlányok szűrődtek fel a
szobámba, úgyhogy elindultam megkeresni a koncertet. Természetesen amit a
hetedik emeleten hallottam, azt a földszinten már egyáltalán nem. De azért
felszálltam a metróra, és bementem a belvárosba, ahol szintén semmit nem
hallottam néhány utcazenészen kívül, akik meg is kavartak rendesen. Elsétáltam
az egyetem előtt, és az Unter den Linden túlsó végét vettem célba, mert ott még nem jártam.
Sós lángos: 3,5 €, nutellás: 4 €
Néha határozott dallamrészek jutottak el hozzám, és ahogy
közeledtem a Brandenburgi kapuhoz, egyre határozottabb koncertrészleteket sikerült elcsípni. Szimbolikus a helyszín, a volt határátkelőnél
szerveztek bulit. A díszítés alapját a német zászló és Berlin jelképe, a medve
adta, de ezzel nagyjából megszűnt minden, ami a nemzeti ünnepre emlékeztetne,
még csak nem is német énekes állt a színpadon! Maradt a fesztivál-hangulat, az
„ingyenkoncert” szokásos elemivel. Amiben az otthonitól különbözött, az talán a
rengeteg féle etető és itató hely: volt limonádés, mézeskalácsos, mindenféle
édességet lehetett venni, sőt, nagy betűkkel hirdették a magyar specialitást
is: a lángost. Berlinben 3 eurótól kezdődik egy lángos, és lehet édesen is
kérni, például almalekvárral vagy nutellával. Egyszer talán majd megkóstolom.
A nagyszínpadon egy Joe Cocker nyomában járó bácsi énekelt.
A „német precíziós szervezés” kifejezést itt nem igazán használhatjuk, ugyanis
a mikrofon recsegett, az egyik vokalista mikrofonjával valami baj történt, és a
kivetítő egy része elromlott. Ennek ellenére jó ki buli volt, jó volt hallgatni
a zenéjét, bár a hangulat nem volt igazán pezsgő: általában az emberek csak
álldogáltak, érzésem szerint lassan apadó létszámban.
A másik nagy szám az egy óriáskerék volt, ami mellett (a
színpadtól 100-200m-re) egy kivetítőn követni lehetett a koncertet, pár
másodperc késéssel (csak a kép késett). E mögött már szinte semmi nem volt, egy
kisebb színpadot leszámítva, ahol egy ránézésre fiatal(os) anyukákból és egy
dobos fiúból álló rockbanda szórakoztatta a közönséget. Érkezésem után nem sokkal húsz perc szünet következett, úgyhogy visszatértem a nagyszínpadhoz.
Érdekes látni, hogy mennyire működik a régiek zenéje. Gitár
alapú, bluesos hangzású dalok hangzottak el, bár a három negyvenes vokalista
néni nő egy kicsit limonádévá tették. Ma már nem ettől a zenétől pörögnek fel
az emberek, de erre nem is táncolni kell, hanem csak
hallgatni. A zene korához képest a korosztály igencsak vegyes volt: a csininek
kiöltözött ráncos nénitől kezdődően a szülőkkel érkező gyerekekig minden
korosztály képviseltette magát, rengeteg fiatallal. Meg kell jegyezni, hogy egy
ingyenes cirkuszról volt szó (a kenyeret a sör jelentette), és valószínűleg nem
az előadó, hanem maga a program miatt jelentek meg az emberek.
Mivel még nem ismerem az éjszakai közlekedést, inkább
hazajöttem fél tíz felé. A hazaútnak is volt két felfedezése: egyrészt a
Brandenburgi kapu mellett megtalálható Magyar Nagykövetség, másrészt
a Tomi által említett három megállós U-Bahn jelentett új élményt.
Biztosan volt nagy politikai beszéd és talán zászlófelvonás
is, de erről lemaradtam. Egy szeletet mégis bemutattam abból, hogy hogyan
ünnepelnek a németek egy nemzeti ünnepet.
Koncerteken természetesen hangfelvételt is próbál csinálni az
ember, a használhatóbbakból összedobtam egy rövid hangulatjelentést. Mivel a net igencsak gyenge, sajnos nem sikerül feltölteni sem a filmet, sem a fényképeket, de holnapra frissítem a bejegyzést!
Más: facebookon megtaláljátok a skype címemet, aki gondolja, vegyen fel.
Ez csak a kajaosztó hely, az amúgy emeletes épület kajaidőben teljesen megtelik
Kedden kipróbáltuk az egyetemi menzát. Ez egy hatalmas, félig ideiglenes épület az egyetem udvara közepén, tele kajáltatóhelyekkel. Először venni kb. másfél euróért egy menzakártyát, és fel kell tölteni. Után veszel egy tálcát és odamész a pulthoz, veszel magadnak, amit akarsz, aztán fizetsz. A fizetésnél csak megnézik, hogy mi van a tálcádon, mondanak egy árat (diákoknak olcsóbb), és odatartod egy leolvasóhoz a kártyádat, ami megmutatja, hogy mennyi pénzed maradt.
Mikor megláttam, hogy van gulyás, már tudtam, hogy el lesz a nyerő. Érdekes volt, mert lehetett hozzá köretet választani: krumplit, brokkolit, karfiolt vagy valami nudli szerűséget. Én ez utóbbit választottam, Hajni pedig krumplit, és erre kaptunk rá egy nagy adag ragu és pörkölt közötti valamit, amit így együtt gulyásnak neveztek. Több, mint három eurót fizettem érte, de elég nagy adag volt.
Szóval ez a gulyás itt a germánoknál. Azt leszámítva, hogy semmi köze az otthonihoz, nagyon finom volt a tömérdek mennyiségű sót leszámítva. Az egy tál étel elfogyasztása után mindketten teli gyomorral konstatáltunk, hogy nem olyan rossz dolog ez az egyetemi kajálás.
