Magyarország Berlinből

(A bejegyzés írása alatt jelent meg ez a videó, ami az első részt megváltoztatná ugyan, de a lényeget nem.) 

Berlinből is követem az otthoni híreket, sőt, talán egy kicsit más fejjel nézem a dolgokat, mint otthon. Ezekre szeretnék egy kicsit reflektálni, kifejteni a véleményemet. Alapvetően a saját benyomásaimat, tapasztalataimat fogom leírni, és lehet, hogy több dologban tévedek. Szívesen várom a kommenteket, kiigazításokat! 

Az egyik, amiről írni szeretnék, az a felsőoktatásról szóló vita (nevezzük szelíden vitának). A felsőoktatás stratégiai terület, ahogy például a sport is: a mostani változások jelentős részének a következményét egy generáció múlva fogjuk érezni. Problémák mindig lesznek, mindig lehet jobb egy rendszer. Problémák most is vannak, amiknek egy részét szerintem a kormányzat helyesen ismerte fel: például azt, hogy több természettudományos képzés kéne, vagy hogy vannak lébecolók. 

A megoldás viszont szerintem határozottan rossz - mondom ezt úgy, hogy igazából nem vagyok feltétlen tandíjellenes. A mostani "képzési hozzájárulással" az a gond, hogy túl sok. Egyszerűen sokaknak megfizethetetlen, a társadalmi mobilitást gátolja. Elvileg a lébecolók motiválására lett kitalálva, gyakorlatilag azonban a kevésbé tehetős családokat táncotrítja el. A lébecolás pedig nem függ a szülők anyagi helyzetétől. Ha pedig valaki nem pármilliós adóssággal akar munkába állni, az teljes mértékben érthető (én sem vennék fel diákhitelt). 

E helyett több megoldás is létezne: ha jól emlékszem, 2008-ban volt a HOÖK-nak egy javaslata, mely ugyanezt a cél szolgálta. Ők az bukások után fizettettek volna sok pénzt a diákokkal - ez például elég közvetlen motiváció lenne, bár egész más egy szórótárgyon megbukni, mint egy tölteléktárgyon.

Nem feltétlen megoldási lehetőség, de ha már ezt a magas tandíjat vezetik be, akkor meg kéne nézni az USÁ-t. Ennek csak egy kis szeletét ismerem: egyik távoli rokonom, Jack. Azt hiszem szociológiát tanul. Természetesen kell fizetni tandíjat, de nem neki: sok alapítvány foglalkozik tehetséges fiatalok támogatásával, sőt, az állam is sok hallgató tandíját fizeti ki közvetve: Jack tandíját például a hadsereg állja. Ha bevezetik a tandíjat, akkor ki kell építeni egy ilyen rendszert.

Ami viszont az egész új rendszernek a hibája, az az, hogy pénzt akar spórolni a felsőoktatáson. Ez már eddig is megtette a kormány kevésbé látványosan. Csak néhány dolgot említek, amiről nem írt a sajtó, pedig megtörtént. 

• 2010 őszén az egyik intézetvezető mondta a hallgatóságnak, hogy ne csodálkozzunk, hogy nem lesznek új beszerzések: kiadásstop van, azok, akik kutatóként egy-egy speciálkollégium tartását vállalták a félévben, azok ingyen tartanak hetente órákat, és nem lesz új projektor, lámpa, szék asztal, bármi. 
• Korábban is rendszeres probléma volt, hogy nem volt pénz papírra vagy tintára: tehát a tanárok volt, hogy óra végén visszakérték a kiosztott anyagot, mert nem tudják még egyszer kinyomtatni (összehasonlításképp: itt, Berlinben a tanár beszkennelve feltölti az olvasnivalót a netre, és kinyomtatva magával hozza órára). 
• A tanárokat többször hallom panaszkodni a fizetésük miatt (amit az itteni egyetemi tanároknak csak az autóját látva is megértek), és köztudott, hogy mit ír a magyar kutató: pályázatot. A nemzetközi és egyéb konferenciákra való eljutást is sokszor maguknak kell fedezni, stb. 
• Tavaly nyáron az intézetben minden második tanszék titkárnőjét kirúgták, azóta egy titkárnő két tanszék teendőit látja el. 
• A doktoranduszok tavaly óta nem kapnak diákigazolványt, ezen is spórolnak.  

Na, ezen kéne javítani. 

A másik, amiről írni fogok az már egy korábbi eset: a zsidólista. Igazából nem is erről szeretnék írni, hanem a tegnapi órámról. A nemzetfogalomról volt szó, és a tanár beszélt arról, hogy a Magyarország lett a Magyar Köztársaság helyett, és Gyöngyösi felvetéséről. Én  ez utóbbi miatt próbáltam minél kisebbre összehúzni magamat, mintha ott se lennék... durva így leírva, de szégyelltem magam. (És most nem írok többet, mert akkor a tájékoztatásból átfolynék politizálásba). 

Meg kéne tanulni normálisan ennek a demokrácia nevű dolognak a játékszabályait. És nem csak a politikusokra gondolok, hanem elsősorban mindenki másra. 

Collegium Hungaicum, Berlin

Az a szóbeszéd járja, hogy a Magyar Intézetben ingyenes könyvtár van, és tök jó könyvek vannak benn. Ezt a hírt meg tudom erősíteni. 

A Collegium Hungaicum közvetlenül a Humboldt (röviden csak HU) főépülete mögött van, a központban, de egy viszonylag félreeső, kis forgalmú helyen. Nem is értem, hogy eddig hogy nem vettem észre. Az épület maga egy egyszerű doboz, némi hiányossággal (a képen a bal alsó sarok). A kedvencem az első emeleti ablakban lógó lámpa volt, amit egy ingára szereltek, úgyhogy folyamatosan lengett, ezáltal az ablakon lévő feliratnak mindig csak egy részét világította meg. A feliratot amúgy csak a végén vettem észre. 

A könyvtára pedig tényleg hasznos. Egy apró helységről van szó, ami nem nagyobb egy normális méretű, szépen kialakított iskolai könyvtárnál. Ami számomra a leghasznosabb volt, az az, hogy a kötetek többsége magyar szépirodalom. Tehát kedvemre válogathattam a magyar regényekből (Rejtőtől Esterházyn át Jókaiig), és verseskötetekből. Örömömre az otthoni látogatáskor kivett, Bán Mór féle Hunyadi-sorozat első kötete mellett megtaláltam a második kötet, úgyhogy újra elláttam magamat magyar olvasnivalóval. 

A magyar köteteken kívül még német fordításából is lehetett válogatni (magyarról és magyarra), valamint lexikonok, és irodalomtudományi dolgokat is gyűjt a könyvtár. 

Sokkal többet igazából nem tudok írni róla. Amit még tudnék, az az, ami fent van a honlapjukon. De az biztos, hogy érdemes felkeresni, főleg, hogy amúgy a letöltögetést nem igazán szeretik a németek (csekkekkel jutalmazzák állítólag), itt viszont van egy nagy adag DVD. Aki meg huzamosabb ideig él itt, és szeret olvasni, annak meg egyenesen kötelező! 

Arénakoncert

A Silbermond új lemezei az utóbbi években az egész német nyelvterületen felkerülnek az eladási listák élére. A legutóbbi, Himmel auf című is dobogós volt Németországban, Ausztriában és Svájcban is. Az idei évet ezzel a lemezzel turnézták végig, tegnap ide, Berlinbe is eljutottak. Én pedig gondoltam egyet, és megnéztem őket az O2 world-ben. A helyszín tehát ugyanaz, mint ahol a hokimeccs is volt: az aréna. 

Furán hangzik, de elsősorban nem a zene miatt mentem, hanem a koncert miatt. A kettő nem ugyanaz! Itteni viszonylatban korrekt, megfizethető áron kaptam egy arénakoncertet - teljes megelégedésemre, ugyanis ezek a tízezres koncertek profi mód meg vannak ám csinálva! Kezdjük az elején! 

Mikor megérkeztem, egy előzenekar játszott a nagyszínpadon. Na, gondoltam álldogálhatok, amíg lepakolnak, de kellemesen meglepődtem. A színpadnak ugyanis volt egy nyúlványa, amin ki lehetett jönni egészen távol a színpadtól, és mikor a színpadon lévő banda befejezte, megjelent itt egy csávó, és ő kezdett énekelni egy szál gitárral, amíg mögötte felkészültek a show-ra. 

A kép a zenekar fb oldaláról való.

Merthogy show az volt. A belépő profin ki volt találva (ebből láthattok részleteket a videónaplóban), aztán pedig folyamatosan fenntartották a figyelmet mindenféle ötlettel. Máig nem sikerült megfejtenem, hogy hogyan tudták összehangolni a a nyolc kivetítőt úgy, hogy nem előre elkészített animációkat láthattunk rajta, hanem élő felvételt, de animálva. A színpadtechnika nem lett volna elég: volt olyan szám, amihez mindenki a világított fényképezővel, telefonnal, ami éppen volt nála; volt, hogy az énekest kiugrott a közönségre, a visszatapsolásnál pedig a két gitáros a közönség soraiból játszott. 

Eddig csak a parádé részéről írtam. A zenekar viszont azért tudott hiteles lenni, mert nem csak megcsinálták a koncertet, hanem odatették magukat. Az énekesnő talán néha elérzékenyült egy kicsit, merthogy nem minden este tapsol az embernek 12.000 rajongó. Amúgy nagyon közvetlen hangnemben szólt az emberekhez, talán egy kicsit sokat is beszélt, de valószínűleg jobban értékelem, hogyha tudok németül. :) 

A koncert végén rögtön megjelentek a melósok, és elkezdték leszedni a színpadot. (Megszokhatták, hogy gyorsan kell dolgozni: egy nappal korábban még Frankfurtban ment ugyanez a produkció.) Az egyetlen negatívum a ruhatárak kis száma volt: háromnegyed órán át állt a sor előttük a koncert után. 

A tegnap este megér egy videónapló bejegyzést. Olyan méretű produkcióval utazgat egy a banda, mint otthon Ákos. Aki nem ódzkodik a zenéjüktől, és szereti a koncerteket, az ha teheti, szánjon erre egy estét (és megfelelő mennyiségű pénzt). 

Magyarization

(Gondolatcsíra. Nincs kész, csak helyzetjelentés! Berlinhez és Barosshoz is kötődik, ezért mindenhol fellelhető.) 

A címben szereplő kifejezést nem én találtam ki, hanem egy angol nyelvű szakszövegben olvastam. A jelentése magyarosodás. Végül is sokkal egyszerűbb kimondani, mint azt, hogy "hungarianization." 

Két órám is van itt Berlinben, aminek nyomán a nemzet, identitás kérdéskörben igencsak sok gondolat fordul meg a fejemben. Az egyik a XX .századi Dél-kelet Európáról szól, a másik pedig Pop&nation címre hallgat, és a tanár saját állítása szerint a Nena egy számától vette (itt lehet meghallgatni). Most az órák során megfogalmazódott gondolatok egy részét írom le olyan állapotban, ahogy jelenleg a fejemben vannak. 

Ma két kiselőadást hallgattam meg a Pop&nation órán. Az egyiket egy dél-angliai srác tartotta, majdnem teljesen érthetetlen kiejtéssel, és a skót öntudatot boncolgatta: azt mondta, hogy konstruált identitás. A skótduda és skótszoknya például nem is skót találmány, főleg nem ősi skót jelkép. Természetesen sok szó esett az angolokról, britekről: a skótok például nem angolok, de kötődnek az Egyesült Királysághoz. A második előadást egy francia-belga-brüsszeli lány tartotta. Francia az anyanyelve, Belgiumból jött, és Brüsszelben él. Belgium déli felében francia anyanyelvűek élnek, északon meg flamandok, az amúgy északi Brüsszel pedig vegyes  lakosságú. Az órát tartó tanár amúgy Jugoszláviában született, és azt hiszem, a mai Szerbia területéhez kötődik, de Berlinben él. 

Rengetegen írtak a nacionalizmusról, nemzetről, nemzeti identitásról (Benedict Anderson, Michael Billig,  stb.). Ennek nyomán nyilván rengeteg meghatározás is született. A mai nemzetfogalmat amúgy általában a francia forradalomtól eredeztetik, mára pedig az államok többségét nemzetállamnak tartják. 

Itt jutottunk el addig a pontig, hogy feltegyük a kérdést: mi is a nemzet? Aki arra vár, hogy a bejegyzés végére előállok egy rendíthetetlen definícióval, az nyugodtan navigáljon vissza a facebook-ra. Egyszerűen csak fel fogok vetni néhány kérdést. 

"- I'm from Belgium here. But at home I'm from Brussels."
"-The Scottish people are British."
"-I'm from Yugoslavia. I'm Serb."
"Az a csehszlovák kislány..."  

Ha valaki nem európai, akkor valószínűleg a fenti mondatok után eléggé megkavarodik. Egy egyszerű kérdésre ("Where are you from?") sokszor bonyolult válaszok érkeznek. Az "öreg kontinens" etnikai sokszínűsége közismert tény, de vajon akkor hol vannak a nemzetek? 

A nemzet az identitás egy szintje - fogalmaztam meg pár hete. Az, hogy ez a szint melyik, az más kérdés. Mindenesetre elő lehet citálni a nemzeti nyelvet (Belgium, Írország, Ausztria és Németország, Svájc), a közös történelmet (Szlovákia, Montenegró  Lettország), vagy a nemzeti kultúrát (mi az a kultúra?), sőt, akár azt is lehet mondani, hogy a nemzet elképzelt közösség, de mindegyik sántít szerintem. (Ez nem tétel, csak feltevés.) 

Tegyük fel például, hogy egy osztály úgy dönt, hogy ők egy nemzet. Kialakíthatják közös jelképeiket, írhatnak himnuszt, lehet címerük, közös nyelvük, programjaik, kultúrájuk. Miért nemzet, és miért nem csak egy osztály? Mert ők azt mondják magukról. Sőt, tovább megyek, államot is létrehozhatnak. Ne tessék csodálkozni, van példa nagyon kicsi államokra! (Például Suwarrow vagy a Sealandi Hercegség). 

Tehát minden más szabályt és a nemzetről szóló elképzelést felrúgva olyan nemzetiségű vagyok, amihez tartozónak vallom magam - legyen az akár magyar, skót, olasz vagy piréz. Igen, ez közhely. 

De térjünk vissza az identitás szintjeihez! Mi is ez a nemzet dolog, amihez legtöbben tartozunk? Hogyan lehet az identitásnak azt a szintjét megfogni, ami a nemzetre vonatkozik? A skót, belga és jugoszláv helyzet bemutatásával kezdtem, ide is térek vissza a bejegyzés végén. Ugyanis ezeknél az eseteknél több szinten is van nemzet: skót vagyok és brit, külföldön belga és otthon francia. Ennél a pontnál jutottam oda, hogy ez a nemzetfogalom elég képlékeny. Mondhatni többemeletes. 

Ezt megfogalmaztam, aztán leromboltam az emeleteket. Az nemzethez tartozás érzését nem szintnek, hanem az identitás egy részének tekintem. Egy olyan része, amit nem érdemes elválasztani bármilyen más identitástól. Mondjuk főleg nem területitől. De vallásitól, iskolaitól, nemitől sem. 

Akkor miért kell külön beszélni róla? Egyszerűen azért, mert mások is beszélnek róla? 

Végül is igen. De inkább úgy mondanám, hogy azért, mert az emberek jelentős többsége erősen kötődik egy nemzethez. Azaz: a téma aktuális. 

Életképek

A hétvége tele volt olyan élményekkel, amit máig nem dolgoztam fel. No, itt nem lélektani feldolgozásról lenne szó, hanem a képek rendezéséről és arról, hogy összevágok valami videót az utóbbi napokban készült felvételekből. 

Addig is, amíg ezek elkészülnek, néhány tipikus (vagy csak simán vicces) berlini életképet osztok meg a Nagyérdeművel. 

Itt éppen nem kézben, hanem földön van az üveg. Rendszeresen söröznek a németek az S-Bahnon meg mindenhol máshol, korra és társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. Teljesen normális látvány, hogy reggel aktatáskával, öltönyben valaki sört iszogat munkába menet. 

Ez az angyalka a berlini "bulinegyed" közepén van, egy rock klub előtt, fák tövében megbújva. Ha arra járok, mindig megkeresem, és néha le is fényképezem - ez esetben díszkivilágításban. 

Ez a kakukktojás, ugyanis nem Berlinben, hanem Hamburg belvárosában készült. Amúgy Németországban az eddigi tapasztalataim igencsak liberálisak. Egyházi tekintetben csak statisztikailag tudom ezt többé-kevésbé alátámasztani (Hamburgnak több mint a fele ateistának vallja magát), szexuális téren viszont nem csak a mindenhol fellelhető sexshop-ok árulkodóak: októberben volt kint egy plakát, amin két srác feszített majdnem teljesen meztelenül egymás ölében. 

Csendélet a kollégiumban. 

Van egy utca Charlottenburgban, ahol a porták előtt kis táblák emlékeztetnek arra, hogy kiket vittek el abból a házból a nácik. A vaku miatt nem látszik annyira, de égtek a mécsesek - talán a háziak foglalkoznak a korábban ott élők emlékével. 

Tanügyek

Az eddigi bejegyzésekből annyira nem derül ki, de iskolába is járok, sőt, ezért (is) jöttem ki. Méghozzá a Humboldt Unversität falai között okosodok, angol nyelven, főleg a Berlin Studies programban (ez röviden azt jelenti, hogy Berlinről szóló óráim vannak). 

Hogyan is oktatnak Berlinben? 

Először is: az órák nem akkor kezdődnek, amikor, hanem negyed órával később. Tehát ha azt látja valaki, hogy 12-14 óráig tart az óra, akkor 12.15-kor kezdődik, és 13.45-kor véget is ér a kurzus. Az órákra pedig olvasni kell. Ez nem lenne meglepő, de mindegyik kurzuson minden órára el kell olvasni átlag 20-30 oldalt. És most jön a java: az emberek el is olvassák. Sőt, nem csak hogy elolvassák, de kinyomtatják, és beviszik órára majdnem minden esetben. 

Erről a kinyomtatásról érdemes pár szóban szólni. Hogyan tudják kinyomtatni? Egyrészt ott van a moodle felület, ahova a tanár feltölti az összes (!) olvasmányt pdf-ben, így úgy tudsz készülni az órákra, hogy ki se kell nyitni a könyveket (annak előnyeivel és hátrányaival). Másrészt van a Grimm Zentrum előtt egy fénymásolószalon, ahova a tanárok leadják a "reader"-t, tehát minden olvasmányt, amire szükség lesz a félév során. Ezek sorszámot kapnak, és kiválaszthatod a listából, hogy melyiket szeretnéd kinyomtattatni. Leadod a rendelést, és másnap - miután kifizetted a megfelelő összeget - megkapod az olvasnivalókat. 

Ez a rendszer abszolút működőképes, nem kell könyvtárba rohangálni és könyvekre vadászni. Szerintem hátránya is van, méghozzá az, hogy a kézbe vett könyvről van emléked, főleg, ha beírtad párszor a keresőbe, a fénymásolat szerzőjéről, vagy a könyvről, amiből kifénymásolták, nem tudsz semmit. 

Itt nem kreditek vannak, és alapjáraton nem feltétlenül kapsz jegyet a kurzus végén. ECTS pontokat lehet gyűjteni, és modulokat felvenni. Ezekbe nem mennék nagyon bele, mert igazából nem értek hozzá, azt viszont elmondom, hogy hogyan néz ki a követelményrendszer. 

Általában 3 vagy 4 ECTS pontot lehet szerezni az óráimon. Ha elég 3 ECTS pont, akkor kb. 2-3 pároldalas beadandót kell írni a félév folyamán ("response paper"), amit kiegészít egy kiselőadás, általában valamelyik olvasmányról. Ha viszont valaki 4 pontot szeretne, akkor szemináriumi dolgozatot is kell írni. Van olyan óra is, ahol a 3 ECTS ponthoz is kell a dolgozat. 

Nekem csak gyakorlataim vannak, amiken 20-30 között van a hallgatói létszám (az ittenieknek szóló órán kevesebben vagyunk). A nagy létszám ellenére nem olyan nagy az aktivitás, R. Várkonyi tanárnő például szerintem  sokkal jobban megmozgatott minket. A kommunikációt az is nehezíti, hogy a legtöbb embernek az angol tanult nyelv, az pedig még jobban, hogy sokaknak nem: megfigyelhető, hogy azok szólnak többet hozzá az órához, akik anyanyelviek, a mi meg sokszor nehezen értjük meg például az egyik Dél-Angliából érkezett srácot, de a távol-keletiek kiejtése sem a legérthetőbb. 

Ha figyelek arra, hogy milyen szófordulatokat használok magyarul, rájövök, hogy érthető a probléma: az anyanyelvi beszélők nem tudják, hanem érzik a nyelvet. Vegyünk például egy egyszerű, interneten megtalálható cikket, és próbáljuk meg visszaadni ugyanezt angolul. Avagy: mit kezdene valaki, aki tankönyvből tanult magyarul, ezzel a cikkel? 

A relatív inaktivitás nem jelenti azt, hogy csend lenne az órán (bár ez is előfordul), sőt, van, hogy az egész óra elmegy kérdésekkel, de ritkán bontakozik ki olyan igazi jóféle szakmai vita. 

A tanárok hozzáállása nagyon tetszik: érződik, hogy nem elsősorban kutatók, hanem ugyanannyira kutatók, mint tanárok (mint ahogy az ELTÉ-n is sok ilyen van). Ennek hatására nincsenek kamuórák (vagy legalábbis,  én nem találkoztam velük). A termek többsége elég jól felszerelt, és - bár nincs olyan jó campus, mint a Bölcsészkaron - közel vannak egymáshoz az épületek, a belváros közepén. Jó ide járni. 

Comet Club

Tegnap este koncertre mentem. Ez egy másik olyan dolog, ami hiányzott, mivel mindig "tuc-tuc" bulikba mentünk, "normális" zenét csak egyedül hallgattam. Hozzáértő ismerőseimet kikérdeztem, hogy mire érdemes elmenni (én főleg a magyar határokon belül mozgok zeneileg), és végül ki is választottam a Metal Attack Over Europe névre hallgató turnét, majd úgy döntöttem, megveszem a jegyet. Jól időzítettem, mert pont ez előtt egy órával mondta le a turnét a Dark Tranquillity nevű zenekar, úgyhogy kezdettem újból a keresést. Most már a lényeg az volt, hogy minél olcsóbban minél hamarabb jussak koncertre, így találtam meg a tegnap esti bulit. 

A Comet Club a kolitól egy megállóra van, természetesen ez is a Friedrichshain környéki bulihelyekhez tartozik. Egy kis ajtón kell bemenni, amit meg is tettem úgy fél kilenckor abban a hitben, hogy már nyolckor elkezdődött a koncert. Az amúgy hangulatos klub (vagy kocsma) részben alig voltak, a koncertteremben pedig ez a kép fogadott: 

A koncert kilenckor kezdődött, ekkorra már azért voltak emberek a teremben. Először az Frames állt színpadra, akik instrumentális zenét csináltak, méghozzá nagyon jól (bár a szintetizátor néha zavaró volt). Játszottak a tempóváltásokkal, és láthatóan nagyon élvezték azt, amit csinálnak. Tényleg értenek hozzá! 

A fő zenekar a The Intersphere volt. Mire elkezdték, már határozott tömeg (kb. 100 ember legalább) gyűlt össze a koncertteremben, és az emberek előrehúzódtak egészen a színpad elejéig. Az angol nevű német zenekar amúgy angolul énekel, és komoly technikát pakoltak be a koncertre, ami főleg abban nyilvánult meg, hogy mindegyik gitáros előtt asztalnyi felületen voltak pedálok, gombok, tekerenytűk és csavarantyúk. 

Az este legmeglepőbb élménye nem a zene volt (azzal nem volt baj), hanem a közönség. Ezek a germánok szerintem nem tudnak bulizni. Vagy a magyarok tudnak nagyon. A közönség nagy része ugyanis ha székeket hozunk be, kényelemesen elhelyezkedtek volna benne, és tovább hallgatták volna a zenét. Annyira látszott rajtuk, hogy jól érzik magukat, mintha ülnének. Én végig visszafogtam magam, nem ismertem a szövegeket és a többiek nem nagyon voltak vevők a bulizásra, így lettem az egyike annak a három embernek, aki a fejingatáson kívül más is csinált. Mikor Magyarországon egymásba kapaszkodva ugráltak volna az emberek, itt ketten is elkezdtek tapsolni. 

Szóval a vágyott "folyik rólam a víz és valaki beletérdelt a vállamba, de nem baj, mert megismertem pár új embert" hangulat elmaradt. Ettől függetlenül egy elég jó koncerten vettem részt, és a germán mentalitás egy újabb szegmensét ismertem meg.

És a végére egy kis zene: 

A dicsőséges felszabadító Vörös Hadsereg

Pár napja sétálni indultam, egyrészt azért, hogy kimozduljak egy kicsit, másrészt azért, mert már kellettek a fák meg a zöld (jelen esetben inkább sárga meg barna). El is mentem egy parkba, ami nem volt messze, és jól meglepődtem, mert egy hatalmas szovjet emlékmű állt a park közepén. Most erről az emlékműről fogok írni, mert szerintem érdemes, és néhány gondolatot is hozzácsapok. 

A Treptower Parkban található komplexumon több, mint ezer munkás dolgozott, és 1949. május 8-án, a világháború lezárásának 4. évfordulóján avatták fel. A szocializmusban nagy állami ünnepségeket tartottak itt, többek közt a május 8-án és november 4-én is itt emlékeztek meg a kommunizmus dicső pillanatairól. A történetben a rendszerváltás után jön a csavar, legalábbis, számunkra. Ugyanis a már rossz állapotban lévő együttest a német szövetségi állam az ezredforduló után felújíttatta, és - többek közt - Putyin részvételével tartottak itt nagyszabású megemlékezéseket az orosz-német barátság jegyében. A Szovjet felszabadítási emlékmű nincs kordonnal körbevéve, nem fújták rá, hogy "Ruszkik haza!" és rendőrök sem vigyázzák folyamatosan a helyet (bár egy rendőrautó begurult a területre, mikor ott voltam, és diszkréten megállt oldalt). 

A németeknél elmaradtak az átnevezések. Továbbra is van Karl Marx alle és strasse, a belvárosban áll még Marx és Engels szobra, és magam is egy marxista gondolkodóról elnevezett téren lakom. Nem akarják kitörölni és semmissé tenni az NDK negyven évét, hanem együtt élnek vele. Azt hiszem, ez követendő magatartás lenne Magyarországon is, nem tűzzel-vassal irtani kéne a szocialista emlékeket, hanem tudatosítani, hogy ilyen is volt. De! 

De nálunk azért más a helyzet, mint Németország esetében. Ugyanis a szovjetek Hitler rendszerét söpörték el, ami még jobban démonizálva van, mint a kommunizmus. A kommunizmus tehát tapasz volt egy nem túl dicsőnek beállított korszakon. Nem a sztálini és a hitleri út között kellett választania Németországnak 1945-ben: legyőzött volt, és nem volt túl sok beleszólása a események alakulásába, ma meg a kommunizmust legalább másra lehet fogni.

A lényeg, hogy a németek egészen máshogy állnak a XX. száz második feléhez, mint mi. (Apropó: a berlini orosz követség tetején lengő zászló csúcsán most is ott látható az ötágú csillag.) 

Térjünk vissza az emlékműhöz! Az emlékhelyre két diadalkapun lehet bemenni, amin orosz és német feliratok olvashatóak, természetesen sok-sok kommunista jelképpel díszítve.  Hatalmas területen elterülő, fás, parkos, szobrokkal, domborművekkel teletűzdelt, szimmetrikusan felépített parkról van szó. Az első szobor, amivel találkozunk, "Mother Homeland" névre hallgat, alatta pedig orosz és ukrán színekben pompázó szalaggal átkötött, friss koszorúk kaptak helyet. Egy jó séta, amíg innen elérünk a fő alakhoz, de közben nem unatkozunk, mert menet közben megtekinthetjük a hős szovjet katonáknak Berlin (és a német nép) felszabadítása érdekében végzett  tettit, amit domborművek sora mutat be. A fő alak egy orosz katona, aki egyik kezében hatalmas kardot tart, másik kezében egy kisgyermeket fog, és egy összetört horogkereszten tapos. Alatt kis kápolnaszerű helység, az ismeretlen katonák síremléke, amit belülről mozaikok díszítenek. 

Egy november végi vasárnap is folyamatosan jöttek a látogatók, volt, aki csak futni és lépcsőzni jött ide, de a legtöbben turistáskodtak. A park szép és rendezett, és tényleg monumentális az emlékhely. A tájékoztatásól is gondoskodtak, a táblákon a német mellett angolul és oroszul is olvasható a hely története, természetesen fényképekkel illusztrálva. A következő projekt az lesz, hogy este nézem meg, hogy ki van-e világítva az emlékhely. Mindenesetre érdemes megnézni, mert gondolatébresztő helyről van szó. 

Mátrix és Lasermann

Még október elején Andival szereztünk egy kedvezményekre jogosító kártyát, amivel - többek közt - ingyen be lehet menni a Mátrix nevű klubba. Gondoltuk, élünk is a lehetőséggel, és múlt szerdán meglátogattuk a szórakozóhelyet. Mint kiderült, csak éjfélig ingyenes a belépés, belül pedig többféle teremben sok-sok zene szól, rengeteg emberrel és eldugott ruhatárral. Külön élmény volt a nagy, nyitott szájat formázó pisszuár a  mosdóban. 

Az este legérdekesebb pontja - a videóban itt-ott feltűnő ketrecen kívül - a lézeremberek voltak: úgy nézek ki, mint ha a Star Warsból szakadtak volna ide, és hatalmas bulit csaptak. Az emberek fényképezkedtek velük, és tomboltak. Szóval jó élmény volt, én is szívesen kipróbáltam volna ezt a szerelést. 

Életjel

Nem haltam meg, élek, csak dolgozatot írtam az utóbbi héten, és nem igazán fért bele a blogolás. Nemsokára indulok haza egy rövid látogatásra, de ha lesz időm, akkor otthon megcsinálom a videónaplót a 

berlini kínairól és a lézeremberekről, és írok a Topography of terror-ról, az érseki (?) templomról meg a csokiboltról.  Addig is nézzetek filmet, vagy találkozunk élőben. 

Gyorsjelentés a cédulahalom mögül

Élek, vagy legalábbis vegetálok. A TÖP-öt most péntekig kell leadni, ez a harmadik nap, hogy gyakorlatilag csak ezzel foglalkozom. Viszonylag sokat írtam, de hát nem pár hónap, hanem közel másfél év céduláit kell összefoglalnom kb. 20 oldalban, ami azt jelenti, hogy az eredetileg tervezettnek a töredékénél járok.

Újraterveztem. Megvan az új cím, a szűkített téma, folytatom az írást, és így van esély arra, hogy kész leszek. Talán holnap már kész dolgozattal megyek hiphopra.

Ja, és ajánlok egy néha irreális, de szerintem elég jó kis magyar sorozatot. Én ezzel a résszel kezdtem.

"Nem én fütyülök, a gyilkos fütyül."

A héten a filmes órámon az "M" című filmet néztük meg. A film 1931-ben készült, a rendező első hangosfilmje, és szerintem zseniális. Amúgy egy őrült sorozatgyilkosról szól, aki gyerekeket öl, a város pánikban van, a rendőrség tehetetlen, és egy csapat bűnöző is az útjába ered, megelégelve, hogy minden második sarkon rendőrök vannak, és nem tudják végezni a "munkájukat". (Akit érdekel, megnézheti németül angol felirattal itt.) A filmről beadandót is kellett írnom, ezért utánajártam néhány dolognak, és kiderült, hogy ez az egyik első alkalom, hogy "leitmotif"-ot, azaz zenei motívumot alkalmaznak a filmben: amikor a gyilkos lecsapni készül, mindig ugyanazt a dallamot fütyüli (az előbb belinkelt filmben 5:25-től, 52:08-tól, 56:03-tól).

Tehát a motívum, amiről szó van a következő: a gyilkos gyilkolni készül, és fütyül. Nem biztos, hogy a továbbiakban valós összefüggés lesz a filmek között, de amit az előbb leírtam, az több helyen visszaköszön. Nézzük csak az alábbi, igencsak ismert jelenetet! 

És akkor most egészen közel hozom a motívumot, méghozzá a Kerepesi temetőbe. Tegnap este a szomszéd szobában filmet nézek, és átmentem egy időre. Pont ahhoz a jelenethez érkeztem, amikor elhangzott egy párbeszéd, amiből a bejegyzés címét vettem. A következő beágyazott videóban 4:46-hoz kell tekerni.

Mostantól máshogy tekintek a fütyörésző emberekre. :) Aki még tud ilyen motívumról, ne féljen megosztani kommentben!

IKEA Berlinben

Új műfajt honosítok meg, mégpedig az egyperces videónaplót. Ebben olyan dolgokról lesz szó, ami nem csak az engem ismerőknek, hanem sokaknak érdekes lehet, főleg ha Németországba akarnak jönni. Az első epizódban az IKEÁ-t veszem górcső alá - szigorúan egy percben. A hangminőségen majd megpróbálok javítani a jövőben.

Berlin calling

Az emlékezetes Weekend-es buli után többen javasolták a Berlin calling című filmet. Ezeket a sorokat közvetlenül a film vége után írom, tehát még friss az élmény.

DJ Ickarus (Paul Kalkbenner, aki tényleg lemezlovas) szerte a világban szervez bulikat, ám egy éjjel valamilyen erős drog hatására egy elvonóban találja magát. Innentől a film egy kicsit a Száll a kakukk fészkére diliházjelenetei és a Requiem egy álomért-hoz hasonló drogos-filmek alapján működik: szurkolunk a főhősnek, hogy letegye a drogokat, aki egy kicsit próbálkozik, egy kicsit meg visszaesik. Alapvetően néhány karakter körül forog Icka (Ickarus beceneve) sorsa. Az intézetet vezető doktornő motivációit nem mindig értettem, a barátnője (Lengyel Rita, akinek a filmben is van kapcsolata Magyarországgal) elég jól kidolgozott karakter, a családi szál viszont szerintem sablonos (anyja fiatalon meghalt a rendszerváltáskor, apja lelkész, a bátyja pedig önkénteskedik). A zene világ – ami számomra teljesen idegen – természetesen a „művész megmentőjeként” van beállítva, bár sokkal kevesebb benne a zavaró zenei betét, mint sejtettem.

Nincsenek benne látványos effektusok, alig bűvészkednek vizuális trükkökkel, a filmet életközelivé próbálták tenni az alkotók. A kamera teljesen illeszkedett a helyzethez: a bulizós részeken pörgősre vágták a filmet, de amikor a helyzet azt követelte, akkor egészen hosszú, bonyolultabb kameramozgások is helyet kaptak. Alapvetően a drogos filmek hangulatát idézi, nyomott hangulattal, néhány mosolyognivaló jelenettel.

Berlin calling. A filmet – amennyire meg tudom állapítani – tényleg itt forgatták: kiemelt szerepet kap a képsorokban a tévétorony (ahogy majdnem minden Berlinnel foglalkozó promóciós anyagban), valamint sokszor megjelennek az U- és S-Bahnok is. 1:32:30 körül látható az Alexanderplatz metrómegállója, ami az első napokban találkahelyül szolgált.

Összességében azt hiszem, főleg Berlinből volt érdekes a film, ismerve a felbukkanó helyszínek hangulatát. Amúgy megérne egy mélyebb elemzést is, bár a forgatókönyvben éreztem következetlenségeket itt-ott. Akit érdekel, az a youtube-on megnézheti a teljesfilmet magyar felirattal, akit kevésbé, az érezze a hangulatát az előzetesből.

A hétvégén meglátogatott a családom nagy része, ezért nem volt időm blogot vezetni, de nemsokára beszámolok az elmúlt napokról. Időhúzásnak itt egy filmélmény. 

Mennyire lehet megélni Berlinben az Erasmus ösztöndíjból?

A fent látható tudományos-fantasztikus jellegű kérdés akkor fogant meg a fejemben, amikor meghallottam, hogy "Jaaa, az ösztöndíjból úgysem lehet kijönni." Innentől kedve viszont komoly fejtörést okozott, hogy akkor mit fogok enni Berlinben? Nem, ennivalót lehet találni, és lehet rajta spórolni is. Az izgatott, hogy miből fogok utazni, bulizni, szórakozni. Az első hónap után most mérleget vonok az utóbbi 4 és fél hét anyagi hátteréről. 

Pár nap után (konkréten október 5-étől) elkezdtem vezetni, hogy melyik nap mennyit adok ki. Hét végén összesítem, és még tart a lendület, úgyhogy egészen pontosan minden leírok. Majd január-február környékén megnézem, hogy hogy állok. 

A második héten kereken hatvan eurót költöttem. Ez alá a csodás szám alá azóta sem sikerült lesüllyedni, bár ezen a héten jó eséllyel rekordot döntök. A harmadik hét volt a csúcs, ezen a héten közel 100 euró került ki a kezemből, de közel a fele hosszútávú kiadás volt: beiratkoztam a Staatsbibliotek-ba, és befizettem a sportot (például az evezést). Ezek alapján úgy tűnik - de nem akarom elkiabálni, hogy nagyjából tartható az eddigi életszínvonal, főleg beleszámítva azt, hogy egyetemre járás mellett kevesebbet bulizunk, és sok olyan kiadásom volt, amit egyszer kellett megejteni egész félévre. 

Na de mire megy el a pénz? A tapasztalat az, hogy nem kajára. Nem azért, mert nem eszem, hanem mert nem drága: átlag 20 euróból ki lehet jönni egy hétre, ami azt jelenti, hogy olyan, mint otthon: kb. egy ezresből kijövök egy napra úgy, hogy nagyrészt magamra főzök (erről is lesz majd videónapló is). A sör szintén kardinális kérdés, bár elég sokat boroztunk is (meg is bántam, nem volt olyan jók). E téren sem rosszabb a helyzet az otthoninál: pár euróért lehet venni bort, fél euró fölött valamivel elfogadható sört (Beck's!). 

Akkor mi drágább, mint otthon? Hát a szolgáltatás. Például nincs olyan szórakozóhely, ahova ne kéne fizetni pár eurót. Három euró alatt kevés helyre mész be, de van, ahol tízet, sőt, többet is elkérnek (ilyen helyekre nem megyek). Ha nem boltban vásárolsz, akkor a sör is sokkal drágább: egy kocsmában három euró körül van egy korsó, de szórakozóhelyen ennyiért csak egy pohárral kapsz. Ha nem magára főz az ember (és nem a menzán eszik), akkor is elég jó árakat lehet fizetni a kajáért. 

Szerencsére a családom az előzetes költségeket gyakorlatilag teljes egészében kifizette, beleértve az első havi lakbért. Ha ez nem lenne, akkor esélyem sem lenne kijönni ennyi pénzből, de így nem lehetetlen feladat. És olyan "luxuskiadások" is belefértek, mint a hokimeccs, vagy táncház. 

Blogajánló

Elindult a tanév, lassult a tempó. Bár nincs sok órám, rendesen elhalmoznak olvasnivalóval, a hétvégék pedig szerencsére könnyen megtelnek programmal. Nincs mindennap blogbejegyzés, mivel nincs minden nap fontos esemény. Aki mégis olvasna, annak most ajánlok néhány blogot. 

Hagy legyen az első a reklám helye! Amikor éppen nem az itteni teendőimet intézam, akkor Baross Gábor teleppel foglalkozom. Ez most a kutatási témám, amiből TDK-zni is fogok. Ennek kapcsán vezetek egy blogot, ami BarosssBlog névre hallgat (sőt, facebook oldala is van).

Aztán haladjunk mondjuk keletről nyugatra! A legkeletebbi blog a Mennyei Átjáró. A blogot egy szaktársam vezeti, aki Tiencsin városában tölt hat hónapot, velem párhuzamosan. Néha elég abszurd történetekről számol be, de az Osztrák-magyar zónáról írt rész is emlékezetes. 

Nem kell nagyot ugranunk, ha jövünk Kelet felé. A következő állomás ugyanis Mongólia, ahol Dóri múltja az időt a fővárosban, Ulánbátorban. Nemrég az [origo]-ra is kikerült videó a Lenin-szobor ledöntéséről - bár erről nem írt Dóri, de ő is ott volt. (További szocialista emlékművek itt.) Aki Mongóliába készül, olvassa el, aki nem, az is! 

Most pedig ugrunk egy nagyot, és megérkezünk Franciaországba, ahol Julcsi tölti mindennapjait, és me gis örökíti őket a blogjában. A távolkeleti blogokhoz képest egész más témákról ír, teljesen személyes hangnemben. Ami meginkább megragadott, az ez a kép, amit az ő blogjáról nyúltam: 

Végül pedig térjünk vissza Budapestre! Jó ötletnek tartom, és pár dolgot át is vettem abból, amit az Egy nap a városban blog csinál. Budapestet mutatja be a szerethető oldaláról, és hogy erre mennyire van igény, azt mutatja, hogy több, mint 22.000 ember követi őket facebookon! 

Ha valaki még tud valami jó blogról, akkor ne habozzon megosztani! 

Erasmusos tennivalók érkezéskor

Ez a bejegyzés egy kicsit szárazabb lesz, de úgy gondolom nem árt megörökíteni, már ha a jövőben is lesz még Erasmus vagy nem omlik össze az ELTE. A első nap intéznivalóiról már írtam, úgyhogy most a későbbiekről lesz szó. 

Először is: szemfülesnek és precíznek kell lenni, nem árt, ha "több szem többet lát" alapon működik a rendszer. A beiratkozáskor már feltűnik az a jelenség, hogy a németek szeretnek az egyszerű(nek tűnő) dolgokon még csavarni egyet (vagy kettőt). Például kérnek egy német bankszámlát, amit ha megcsinálsz akkor be kell jelenteni a koliban, és aláírni egy papírt, hogy levehetik róla a pénzt. Én is lementem, és minden rendben ment, még egy papírt is kaptam, hogy hogyan regisztráljak be a koli rendszerébe. A lakótársaim segítségét kértem, mert a papíron jelzett honlap azóta igencsak átalakult, és közölték, hogy szerintük nincs semmi, ha nem csinálom meg. Elvileg még egy semesterticketet kaptam volna, amire nincs szükségem, úgyhogy azóta is itt hever a papír az asztalomon. 

Az egyetem felé is jelezni kell, hogy megérkeztünk. Egyrészt alá kell íratni a Tanulmányi Szerződést (Learning Agreement) egy fazonnal, aki a helyi ügyintéző. Volt a beiratkozás után egy campus-tour, amire Hajni elment, és ott elmondták, hogy melyik ajtó mögött lakik az illető (más haszna amúgy nem igazán volt). Ebből kifolyólag én csak odaadtam a papírkámat Hajninak, ezúton is köszönet érte. 

Ugyanitt kellett aláíratni a Certificate of registration feliratú papírt, és mindezt elvileg az érkezéstől számított két héten belül. Ezeket az otthoni KARI ügyintézőnek kell elküldeni, aki aztán mindenfelé továbbítja, és reménykedünk, hogy egyszer csak megérkezik a második részlete az ösztöndíjnak. 

Remélem, hogy ezzel lefutott az ideérkezéshez kapcsolódó ügyintézés, és legközelebb a félév végén kell majd papírokkal aláírásokért rohangálnunk.  

Evezés a Seddinsee-n

A sportok között lehetett választani evezést is, amit természetesen felvettem, és végül a várólistáról sikeresen be is kerültem. Egy egy alkalom volt, méghozzá most szombaton (érthető, az evezést nem télre találták ki). Az egyetem vizisport-telepére kellett menni, onnan indult a túra. Szerencsére tudott az oktató angolul  és a fontosabb dolgokat nekem angolul is elmondta, de ezekből kevesebb volt: mindenféle szabályt elmagyarázott hosszan és részletesen, megtanította az a kajakevezők használatát, azt is elmagyarázta, hogy mikor kinek van elsőbbsége a vízen, és minden eszköznek a használatát elmagyarázta negyed órában németül, két mondatban angolul. 

Végül majdnem kettő óra volt, mire vízre került az összes hajó. Kajakoztunk, és mivel páratlanul voltunk, nekem jutott egy saját, egyszemélyes hajó. Ez a tény sokat lendített a kedvemen, mert a magam ura lehettem. Én tettem először vízre a hajót, úgyhogy volt időm egy kicsit szórakozni is a stég mellett.

Újra rájöttem, hogy nagyon szeretek evezni, és ősszel sincs akadálya a vízre szállásnak. Nagy élmény volt, az oktató amikor látta, hogy volt már a kezemen evező, elhívott, hogy menjek velük máskor is, de sajnos idény végén vagyunk, úgyhogy nem valószínű, hogy evezőt veszek a kezembe az idén. 

A nap közepén megállapítottam, hogy az esemény alkalmas a videózásra, úgyhogy jó szórakozást hozzá! 

A bornyitás rejtelmei

Ne ess pánikba! Mindig legyen nálad törülköző, ha az Galaxisban akarsz stoppolni! Ha viszont egy Vasaló (vagy valami hasonló) nevű olasz borból akarod a dugót kihúzni dugóhúzó nélkül, akkor inkább ess pánikba. És ha Berlinbe jössz, mindenképpen hozzál magaddal dugóhúzót! 

Tegnap este Hajnival úgy döntöttünk, hogy megiszunk egy bort és megkeressük választ az életre nagy kérdésére, meg a világmindenségre... meg mindenre. Megválaszoljuk a kérdések kérdését, na. Vettem is egy üveg bort. 

Itt vannak csavaros tetejű borok, amihez nem is kell dugóhúzó. Na, ez nem ilyen volt. Először naivan egy kiskanállal próbáltam benyomni a dugót, de meg se mozdult. Gondoltam nem baj, majd a kulcsommal. A kulcs sikeresen bele is fúródott a dugóba, de se befele, se kifele nem történt elmozdulás. Ekkor már messze meghaladtuk a borkibontás átlagos időtartamát, meg már tikkadtunk a szomjúságtól, úgyhogy egy kicsit megmozgattam a kulcsot, hátha megmozdul a dugó (már ennem is örültem volna). Történt is változás, de nem   a dugó, hanem a kulcs mozdult, ami nem is lett volna baj, de csak az egyik fele. Magyarán elgörbült. Innentől Hajni próbálkozott a bor kibontásával, én pedig a kulcs kiegyenesítésével, mindketten ugyanakkora (semmi) sikerrel. 

Mikor a kulcsügyet feladtam, közös erővel, az eszközhasználat tekintetében csimpánzokat megszégyenítő  kreativitással láttunk neki a dugóhelyzet megoldásának lakattal, késsel, ollóval, szempillaspirállal. Némi szenvedés után sikerült is elérni, hogy a kés átütötte a dugót, ami be volt betonozva az üvegbe. Ekkor jött Hajni egy őrült ötlettel: egy pumpával (vagy mivel) hozzájutunk a borhoz. Nagy nehezen sikerült is akkorára tágítania a lyukat, hogy átférjen a kicsi műanyag cső (és nem is tört bele, pedig ez a körülményekhez képest igen nagy teljesítmény), úgyhogy elkezdtem a bor pumpálását. 

Most mindenki képzelje el, amint a röhögéstől ki se látok a fejemből, és közben egy műanyag pohárba próbálom fecskendezni a bort, ami szépen jön is, porlasztva, majdnem légneműként. Az, hogy nagyjából milliliterenként kell kitölteni a bort, nem tántorított volna minket, viszont egy pumpaszerűség minden harmadik nyomás után szétesett először kettő, majd három, majd egyre több darabra. Szóval ez a módszer sem működött. 

Tágítsuk csak tovább azt a lyukat, és töltsük át a dugón a bort! Újabb zseniális ötlet. Egy késsel a kezemben meg is próbáltam kivitelezni, és ekkor - csodák csodája - a dugó lecsúszott az üveg belsejébe! Kísérőnek a kispriccelő bor válltól fölfelé teljesen beborított, de ez a győzelem jele volt. Az egyetlen zavaró tényezőnek az bizonyult, hogy továbbra is benne állt a kés, amit ha kihúzunk, akkor jön a dugó is. De hozzájutottunk a borhoz! Győzelem! 

Végül egy kiskanál és legalább három kéz segítségével a kést is sikerült épségben megmenteni. Az utolsó izgalom a hazaérkezés volt, ugyanis ez A kulcsom: a postaládához, a kapuhoz, a lakásajtóhoz és a szobámhoz is ez való, így ha elveszítem, akkor fel kell törni a szobámat (ha sikerül bejutnom a lakásba). A zárból félig kilógó kulcsot végül sikerült visszagörbíteni, így sikeresen hazajutottam.

Ez az este is jól sikerült. 

Tanulás a Humboldton

Még mielőtt bárki is úgy érezné, hogy az Erasmusos félév csak a világlátásról és a bulizásról szól, röviden beszámolok arról, hogy egyetemre is járunk. De csak nappal, nem szokás fényképezni, és nem is olyan mozgalmas, mint egy jégkorongmeccs vagy egy táncház. Mostanra úgy tűnik, végleges az órarend, úgyhogy van értelme nyilatkozni a témában. Na, haladjunk csak szépen sorban, hétfőtől péntekig! 

Hétfőn lett volna egy órám. De leadtam, mert nincs rá időm. Na, ez nyilvánvalóan nem teljesen igaz, maradjunk annyiban, hogy van jobb dolgom is. 

Szóval akkor kedd. Hajnali tízkor van egy órám, ami Dél-kelet Európa XX. századi történetével foglalkozik. Egy angol fazon tartja, de egész érthetően beszél. Marha jó órákat tart, azt érzem (amit minden itteni tanáron), hogy nem csak bejött órát tartani, hanem tényleg át akar adni nekünk tudást, gondolatokat, és ehhez meg is követel egy csomó mindent. Előző órán a nacionalizmusról volt szó, amihez két szöveget kellett elolvasni. 

A keddhez tartozik még (most tessék megkapaszkodni) a Hiphop. Ez így valószínűleg elég erős volt elsőre, úgyhogy elmagyarázom. Tudtam magamról, hogy valami sport kell, úgyhogy megpróbáltam röplabdát vagy evezést felvenni. Mivel ezek a jelentkezés megnyitása után pár perccel beteltek, gondolkoztam, hogy most mi legyen? Nézegettem azokat az órákat, amire fél órával későbbtől lehetett jelentkezni, és arra jutottam, hogy ez jó választás lesz: a néptánchoz képest technikailag sokat segít, hiszen az egész testet mozgatja, és biztos, hogy megmozgat. A héten volt az első óra és marha jó volt. Még van mit dolgozni ahhoz, hogy úgy menjen ez a típusú mozgás, ahogy szeretném... 

Szerdán este van csak programom: elmegyek filmet nézni. Ez a program valójában a másnapi kurzushoz tartozik, ami Berlin in fim, film in Berlin címre hallgat. Szerdán megnézzük a filmet, csütrtökön pedig megbeszéljük (valamint természetesen erre az órára is van olvasnivaló, minden hétre legalább egy fejezet vagy tanulmány). A kurzus (és innentől az összes) a Berlin Studies programhoz tartozik, ami a német fővárost mutatja be sokféle szemszögből. Ez azt is jelenti, hogy nagyjából ugyanazokkal az emberekkel találkozom ezeken az órákon, így lassan kialakul valami ismertségféle. 

Maradjunk is a csütörtöknél. Ezen a napon két órám is van, a filmes mellett a The Berlin Wall. Ez elég népszerű, és egy doktorandusz tartja. Egy kicsit olyan is az óra: még nincs rutinja, nem vezette az első óra történéseit túl magabiztosan. Itt is vannak olvasnivalók, többek közt egy olyan feladatot is kaptunk, hogy csináljunk interjút a fal leomlásáról. Nekem majd egy máltai doktorandusz lánnyal a korabeli, rendszerellenes rockzenéről kell majd referálnom - elég jó témát sikerült választani. 

Bölcsészként, erasmusosként pénteken óraütközést csináltam! Végül sikerült átrendezni az órákat, így alakult ki a végső, most leírt felállás. Pénteken végül két kurzuson vesz részt: az egyik a németóra, amiről még nem tudok nyilatkozni, mert ezen a héten lesz az első. Ez tart reggel nyolctól délig (igen, négy óra). A nehézséget nem csak az adja, hogy szeptember eleje óta tanulok igazából németül, hanem az is, hogy kb. kettővel magasabb szintű csoportba kerültem, mint kellett volna. 

Délután van a Pop & nation névre hallgató kurzus, ami helyi identitással, a berlini kultúra lenyomatival foglalkozik. Az első óra alapján nem igazán állt össze a kép, hogy mi lesz majd a lényeg, de érdekes kérdések merültek fel. Következő órára fényképezni kell Berlinben, és a kulturális örökség nyomait keresni. A kurzus ötlete a tanárban a Made in Germany című szám alapján merült fel (szöveg itt). (Nem, nem a Rammstein válogatáslemezről van szó.) 

...és már vége is a hétnek! 

A berlini gyros

Gondoltam, hogy írok egy felvezetőt arról, hogy a gyros (döner, kebab, itt kebap) mennyire berlini specialitás és hogyan kötődik a városhoz, de megelőztek. Szóval a hosszú bevezető megtalálható ide kattintva, vagy egy kicsit más szemmel itt. Lappangó démonnak a gulyáshoz való hozzászólása kapcsán megígérem, hogy kínait is fogok enni. És akkor jöhet a német főváros gyrosa! 

Egy este "vidékről" hazafelé tartva éheztem meg, és gondoltam kipróbálom az Ostbahnhof-nál a környék legolcsóbb, zwei euro-s  gyrosát. Ezt egy utcai bódészerűségben árusítják: a helysíég igényessége egyenes arányban van a drágasággal. (Tehát igénytelen és olcsó. De várjuk ki a végét!) 

Ez a bodega. Tanulság: gyrossal a kézben nem lehet jó képet csinálni. Lelóg a C. 

Gondoltam, megcsillogtatom némettudásomat, és közöltem, hogy "Ein gyros, bitte." Az eladó visszakérdezett, hogy minden jöhet-e bele? Mondtam, hogy "ja, alles." Aztán másodszorra is megkérdezte, már mutogatva, hogy milyen szaftot kérek hozzá, és én kiválasztottam a három közül azt, amit értettem: chiliset. Otthon is van benne csípős, úgyhogy legyen itt is! 

Előkerült egy háromszög alakú "pita," ami tartást adott az egésznek, meg jó kemény volt, de harapni jól lehetett. (Tehát: nem kellett attól félned, hogy átázik.) Ennek a belsejét kenték meg (tehát nem beleöntötték, mint nálunk) a szósszal, majd jött a hús, a zöldségek (lilakáposzta, hagyma, uborka, káposzta... nagyjából ennyi), és végül újra a hús. 

A két euró még egy otthoni gyrosnál is jó ár. (Kb. 560 Ft) Itt se sokkal drágább, de nagyobb: teljesen elverte az éhségemet. Más íze van, mint otthon, de nekem nagyon bejött. Gondolkoztam, hogy hogyan lehet egy ízt megfogalmazni. Talán egy kicsit édeskésebb volt a pita? Vagy a hús volt más ízű? Nem tudom. De azt hiszem, visszatérő vendég leszek. 

Eisbären a jégen

Gábor javasolta, hogy menjek el egy hokimeccsre. Én nem értek hozzá, de a Eisbären Berlin csapatában most két világklasszis játszik, őket érdemes megnézi: Calude Giroux és Daniel Brierre. Mivel itt volt egy köpésre a meccs az O2 world-ben, úgy döntöttem, megnézem őket.

A bal szélen a TV torony található, az arénához legközelebb látható panel pedig a kolim.

Jóval a meccs előtt odaértem, de már így is hatalmas tömeg volt az aréna előtt. Az volt a legfurább, hogy itt mindenki a hazai Jegesemedvéknek szurkolt, senki nem törődött a másik csapattal, az Iserlohn-nal. Aláírt mezekben, sálakkal, zászlókkal jelentek meg a szurkolók, és nem a B-közép hangulatát idézve: idősebbek és gyerekek is voltak, ők is mezben, és a nemek aránya is nagyjából kiegyenlített volt, szóval tényleg a fél város ott volt.

Egy részen nem tettek be székeket az lelátóra, ez volt a szurkolás központja. Én ide vettem jegyet, és óvatosan a szélére húzódtam, hogy ne a sűrűjében legyek. (Ki tudja, mire készülnek ezek a németek...) Szóval egy őszülő halántékú úr és egy 6-7 éves kisfiú mellett találtam meg a helyemet, rálátással a pályára és a szurkolókra is. A környékemen lévő emberekből látszik, hogy nem volt semmi durvulás. Ha tudnám a rigmusokat, és mennék máskor is, akkor lehet, hogy középre állnék, mert ott van a buli, és abszolút normálisak az emberek.

Pontban 17:45-kor kezdődött a meccs, ahogy az meg volt hirdetve. Előtte hatalmas show-t csapva vonult be  a hazai csapat: egy felfújható jegesmedve fejéből jöttek ki egyszerre, zene, konferálás, és lángcsóvák kíséretében. (Videó róla itt. Kb. 2.00-tól 4.00-ig van a lényeg.) A tömeg üvöltött.

Maga a játék is jó volt, bár lehetett volna izgalmasabb meccs is: az első két harmadban nem született gól és nagyjából kiegyenlített volt a mérkőzés, a harmadik harmad elején viszont betalált a már említett Giroux. Pár percig keményen küzdött a két csapat, de hamarosan újra lőtt az Eisbaren két gólt (egy percen belül). Innetől alázás-hangulata volt a meccsnek, az utolsó tíz percben záporoztak a gólok, és a vendégek is betaláltak egyszer. A végeredmény: 7:1. Itt van az összefoglaló a meccsről.

   

A hangulat amúgy végig fantasztikus volt, meg volt szervezve a szuroklás, az egész aréna részt vett benne. A hullám, amit indítottunk, legalább kétszer végigment, és rengeteg rigmust hallottam (amiből nagyjából semmit nem értettem). Hatalmas zászlók, közös, szervezett gólöröm, 14.200 ember... szóval megértem azokat, akik ide járnak meccset nézni. 

Táncház a Szimplában

A Szimpla Berlinben a "bulinegyed"-ben található. Van egy kávézó, és tőle nem messze egy "Badehaus." Na, itt vannak a bulik, minden este élőzenével, egy lepukkant gyárnegyedből átalakított lepukkantnak tűnő szórakozókörnyéken. Ma este éppen a Magyarpalatkai banda játszott, így megtudhattam, hogy milyen egy táncház Berlinben. 

Sokan voltak. Tényleg tömeg volt, általában nem szoktak ennyien lenni (helyi források alapján). Az emberek legalább fele magyar volt, de a német mellett angol szót is lehetett hallani. A végén azt fogalmaztam meg, hogy a már bemutatott két magyar kolónia mellett a harmadik pont, ami összetartja kis hazánk fiait Berlinben, az a Szimpla. 

A magyarországi táncházakhoz képest az volt a különbség, hogy sokkal többen tanulták a táncot kis körben, aztán pedig szabadon, párban. Ahogy ment az idő, fogytak a tanulók, és egyre több táncos lett.  Mint megtudtam, a táncosok közül is volt több német pár is. Tehát ha valaki úgy járja a mezőségit, mintha Palatkán született volna, attól még lehet, hogy csak németül beszél, és ki se tette a lábát Berlinből, viszont sokszor betette (ti. a lábát) a Szimplába. 

Most pedig áttérek a meglepetés találkozásokra. Több ilyen is volt. Menjünk idő szerint! 

Megérkeztem, szétnéztem, és egy ismerős arcra lettem figyelmes. Még a Eurojam-ről (2005) ismerem Bíbort, aki most fejez be egy jogi képzést, mellette meg a Szimplában dolgozik. Rajta keresztül egy rakás más embert megismertem ott helyben, többekkel még számot-drótpostacímet is cseréltem. 

A másik meglepetéstalálkozáshoz egy kicsit korábbra kell utalnom. Andit mi költöztettük át Spandauba az állatkert környékéről, ahol egy lakásban élt többek közt egy Kornél nevű nyelvész (valójában ennél bonyolultabb a helyzet, de maradjunk ennél, hogy nyelvész) sráccal. Miközben Bíborral beszélgettem, egyszer csak bejött az ajtón Kornél. Tehát a kisszámú berlini ismerőseim közül az egyik pont ugyanott volt, mint én, mindenféle megbeszélés nélkül! 

Mindenkit nem mutatok be, de azt hiszem, megdupláztam az itteni ismerőseim számát. Az üröm az örömben, hogy megint egy csomó magyarral sikerült felvenni a kapcsolatot, de valójában csak jövő héttől indul be az összes óra és lesz jó esély arra, hogy sok külföldivel is összeismerkedek. (Már amúgy az is alakul...) 

A Szimpla meg egy újabb törzshelygyanús létesítmény. 

Majd a hétvégéről majd lesz egy videónapló is, addig be kell érnetek a Szimpla hivatalos képeivel az épületről. 

Az erasmusos buli és ami mögötte van

Úgy tűnik, minden péntekre szerveznek nekünk valamilyen "erasmus-bulit" a helyiek, amiken persze nem csak az erasmusosok vesznek részt: nyilvánvalóan az összes más ösztöndíjast is meghívják, másrészt rendszeresen találkozni magyarokkal (gondolom, más nemzet fiaival-leányaival is), akik csak úgy jönnek, mert megneszelik ezeket az alkalmakat, harmadrészt helyiekkel, akik betévednek ilyen helyekre. A kör még nyilván bővíthető, ezek a személyes tapasztalatok. 

Úgy tűnik, ennek az időszaknak a bulizási formája ez. Tegnap este több teremben többféle zene szólt, talán nem is volt technó-terem (nem hiányzott). Volt viszont goa-, pop-terem, és balkáni zene. Na, ez utóbbi lett a törzshelyem. (Ez azon különleges alkalmak egyik, amikor reméltem, hogy Magyarországot egy kicsit a Balkánhoz sorolják, de itt nem találkoztam hazai zenével.)

Begyűjtöttem néhány e-mail címet, kötöttem néhány ismertséget Európa több tájáról (természetesen újra találkoztunk magyarokkal is),  de nem tudom, hogy mennyire maradnak meg ezek a kapcsolatok. (Van például egy e-mail címem, akinek a gazdája csak németül tud. Elég nehézkesen kommunikáltunk, de megoldottunk buliszinten, "civilben" viszont nem tudom, hogy működne a dolog.)

Ez a bulizási forma nekem mostanra (ezt már a tegnapi buli előtt is éreztem) némiképp kifulladt. Nem mintha nem érezném jól magam, de ez kevésbé alkalmas a valódi kommunikációra. Ami talán leginkább hiányzik, az a kocsmázás (táncház ma este lesz a Magyarpalatkai bandával, és koncertre is kéne majd menni). A kocsmázással az a baj, hogy itt 2-3 euró egy sör mindenhol, a boltban pedig kb. fél euró volt egy Beck's. Meglehet venni a sör a boltban is, de egyre hűl az idő, úgyhogy zárt helyet kell találni - ez pedig már házibuli, ami gyakorlatilag minden kicsiben minden buli előtt volt. 

Na, de nem akarok panaszkodni, nincs rossz dolgom. Sőt! 

Festival of lights

Erre a programra már a kezdete óta el akartam jutni: jó ötletnek tartottam, és a programok jelentős többsége ingyenes. (Azon kevés szolgáltatások egyike, amiért nem kell fizetni.) Videókat már korábban is láttam, de tegnap este - mivel nyolcig órám volt - bent voltam a városban, és élőben is megnézhettem a fényfesztivált. Hatalmas élmény volt, mindenkinek csak ajánlani tudom!

Miről is szól ez az egész? Lényegében a fényekkel szórakoznak a szervezők, méghozzá profi szinten. Van, hogy állóképként vetítenek egy épületre valamilyen ábrát, de előfordul (mint például a Hotel de Rome esetében), hogy zenével és "fényanimáció" is készül. A város látványosságait világítják meg, amit kiegészít sok-sok - spontán vagy spontánnak tűnő és szervezett, ingyenes vagy fizetős - program, mint például művészi installációk bemutatása az Olimpiai Stadionban, a Nyitott Ajtók Éjszakája, vagy az idén elmaradó futóverseny.

Az eseményre természetesen a helyiek is rárepülnek: utcazenészek lepik el az utcát, minden második ember fényképezőállvánnyal jár-kel, turisták és szerelmespárok ameddig a szem ellát. (Na, ne túlozzunk, de tényleg elég sokan voltak az utcán.) A távolkeleti gitáros a dóm előtt és a tűzforgatók valószínűleg többé-kevésbé spontán érkeztek, de a Konzerthaus előtti két operaénekes szerintem szervezetten kezdett el énekelgetni az utca közepén.

A Brandenburgi Kaput kellett volna még megnézni, de talán valamelyik este lesz még időm oda is eljutni. Az első videót én készítettem, az többit a fesztivál facebook-oldalán osztották meg. (Az egyiket fel is használtam az én videómhoz.)

Könyvtárak Berlinben

A félév szempontjából az egyik legfontosabb intézmény a könyvtár. Kedden, az eddigi egyetlen óralátogatás alkalmával a tanár elmondta: a Grimm Zentrum elég jó. De a Staatsbibliotek maga a paradicsom! Erről a két könyvtárról fogok beszámolni - először képpel és hanggal.

Az Staatsbibliotek valószínűleg nagyon szép az állványok mögött, de az olvasótermek tényleg az OSZK kicsit szocreál stílusát idézik, a közterekről pedig az Egyetemi Könyvtár jut eszembe (ehhez a kihaltság is passzol). Ha nem találkozunk egy sráccal, akkor valószínűleg még most is a beiratkozás helyét keressük. Amúgy igen drága mulatság az ilyesmi: 25 eurót fizettünk, remélem, cserébe a Párkányi könyv is meglesz. :)

A Grimm Zentrum az egyetemhez tartozik, így ezt ingyen használhatjuk. Az egyetemi menzán is használt kártyával tudunk szekrényt szerezni, vagy vihetünk kis lakatot a szekrényekhez. Az öt emeletnyi tér közepén egy hatalmas olvasóterem van, ahol szinte egy pisszenés nélkül tanulnak a diákok. Az épületet úgy tudom, hogy 2009-ben adták át, és süt róla, hogy könyvtárnak készült. Ennek ellenére itt is vannak használhatatlan és lassú gépek, a lift pedig mintha csak a személyzetnek működne - ami öt emelet magasságban elég nagy veszteség. Nagyjából sikerrel igazodtam el a katalógusban, amihez az is hozzájárul, hogy ugyanúgy az OPAC-ot használják, mint az ELTE. Remélem, a kölcsönzéssel sem lesz gond, bár ezek a németek szeretik túlbonyolítani az életüket.

Hajni szülinap

Vasárnap este Andival rájöttünk, hogy hétfőn lesz Hajni születésnapja. Így hát gyorsan kitaláltunk valamit. 

Az ünnepelt semmit nem sejtett. Ez volt a kulcsmomentum. Estére elhívtam, hogy nézzük meg Berlin fényeit, mert világítós fesztivál van, előtte pedig nézzük meg nálunk, hogy hova kell menni. Mitagadás, hideg volt a sétához, de Hajni szerencsére jött, mi pedig addigra szépen összekészültünk: vettünk pezsgőt, tortát, és illatos gyertyákat. Egy kiló kenyérrel a kezemben kisétáltam az Ostbahnhofohz, hogy Hajni elhiggye, hogy vásárlásból jövök. Mikor elindultunk, megcsörgettem a koliban lévőket, hogy tudják: az akció pár perc múlva indul. 

A többit sejtitek: Halász Judit, torta, meglepődés, gyertyaelfújás, pezsgőbontás... Hajni rendelt zenét, és elmondhatom, hogy fejlődünk: most már van olyan szám, amit végig tudunk hallgatni, anélkül, hogy valaki sírva menekülne a "zaj" elől. Az este érdekessége volt, hogy "Käsekuchen" mirelit kiadásban túrótortát jelent, amit vágódeszkáról, mélytányérból, meg más talált eszközökből fogyasztottunk el. Az itthonülős bulizás is jól sikerült, a másnap bánta: öt hónap után (!) először ültem egyetemi órán. 

Az egyetemi dolgokról pedig majd holnap írok.