A következő címkéjű bejegyzések mutatása: a városról. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: a városról. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. május 17., péntek

Charlottenburgi kastély

Több, mint fél évnyi berlini tartózkodás után jutottam el az egyik fontos turistalátványossághoz, a Charlottenburgi kastélyhoz. Az odaút alatt megértettem, hogy miért csak most jutok el ide: bár még az "A" zónában van, eléggé távol van a főbb csomópontoktól, ráadásul mindenkori lakhelyemhez képest a város másik végében. Ennek ellenére mondhatom, hogy megéri felkeresni, főleg tavasszal. A kastélyba végül nem jutottam be, ez a bejegyzés főleg a(z amúgy ingyenes) kastélyparkról szól.
Látványosan illeszkedik az épület a környezetébe, egy széles út vezet a kastélyhoz, amit két gladiátor őriz. Az előtérben áll Nagy Választófejedelem Emlékműve (Reiterdenkmal des Grossen Kurfürsten), ami állítólag a német barokk egyik remekműve. Ennél azért érdekesebb, hogy a Rákóczi-szabadságharc kitörésének évében felállított szobor a második világháború jelentős részét egy tó fenekén töltötte, és csak az ötvenes évek elején került újra szárazra.
A kastély bejárata
A kastélyparkot a szobor felállításával egy időben épült ki, a Napkirály kertépítésze, Le Notre tervei szerint, és azóta gyakorlatilag alig változott. A park önmagában is szép, két ojjektumot tekintettünk meg: a Belvedere-t, ami atomtámadás ellen nem véd, azonban a kastélyka alkalmas arra, hogy a későbbi II. Frigyes Vilmos itt tervezgesse a jövőt a Rózsakeresztes lovagokkal. A másik épület a Mauzóleum volt, amit a XIX. század elején építettek Lujza királynő temetkezési helyként, de később több Hohenzollern családtagot is itt temettek el.
Mauzóleum
Belvedere
A park szép, ezt azt hiszem, nem kell külön magyarázni. Futók, családok és futó családok rendszeresen megfordulnak itt. (Nem vicc, tényleg láttunk egy családot: a szülők futottak, és tolták a babkocsikat. Jó kis edzés...) Állítólag még róka is van a kertben. Azt hiszem, beépítem a helyet az ide látogatóknak megmutatandó dolgok közé.

2013. május 12., vasárnap

SA börtön, Papestrasse


Az egyik óra a német főváros náci örökségéről szól, és a tanár különféle helyszínekkel tűzdelte tele a tematikát. Ezen a hétfőn például a General-Pape-strasse-ba mentünk, ahol az egyik épület a nemzetiszocialistáké volt, és hatalomra kerülésüktől (1933) fogdának (detenction centre) használták. A nagyjából száz, hasonló funkciójú épületet ma korai koncentrációs táborokként ismerik. Ez azért szerintem egy kicsit túlzás, mert nem dolgoztatták őket és nem is a direkt megsemmisítésük volt itt a cél, de tényleg nem bántak kesztyűs kézzel a politikai, vagy faji, vallási alapon begyűjtött foglyokkal: a meglátogatott épületben nagyjából harmincan vesztették életüket az SA tevékenységének következtében.
Így néz ki a volt börtön kívülről 

 A kiállítást, vagy inkább emlékhelyet könnyen meg lehet közelíteni, pár perc sétára fekszik a Südkreuz-tól, ami fontos tömegközlekedési csomópont. Egy ipari terület közepén álló csinos téglaház alsó szintjét használták fogdának. Két idegenvezető mesélt nekünk, meglepetésre németül, de – őszinte meglepetésemre – összeállta a kép, nagyjából értettem, hogy miről beszél a srác.

A kiállítás igazából csak az az épületet, illetve a múltjának egy szeletét szeretné bemutatni, ahol van. Nem akar többet, de amit akar, azt profi szinten végzi. A valaha fehérre meszelt falakon még láthatóak falfirkák a náci időkből, ezeket üveglapokkal védik és mellette táblán magyarázzák, hogy mit lát a látogató. A nők és a férfiak külön cellában voltak, sokan összezsúfolva. Most néhány ott raboskodó embernek a képe és egy rövid tájékoztató szöveg állít nekik emléket. Néhány életutat és történetet ismerhetünk meg a fekete táblákról, néhány helyen pedig az SA-ról és a ház történetéről olvashatunk. A legnagyobb teremben egy nagy asztal és székek állnak, mutatva, hogy a múzeumpedagógiai célokat is szem előtt tartják a kiállítás készítői. A néhány bemutatott helység szinte ugyanolyan állapotban van, mint a harmincas évek elején. Ott állsz egy kép előtt, olvasod a szöveget, és látod magad előtt az összegyűjtött embereket, és az egyenruhásokat. Megfog a hely hangulata.
Nyolcvan éves falfirka: az FJK az SA utódja, aminek a III.B részlege volt felelős Berlinért. 


Abszolút kívül esik a mainstream kiállításokon, de mindenképpen ajánlom a hely felkeresését annak, aki Berlinben tölt néhány napot és fogékony az ilyen témákra! A ház amúgy idén márciusban nyílt meg, úgyhogy vadi új, és ingyenes, a honlapja ide kattintva érhető el.





2013. május 8., szerda

Május 1.

Május elsején délelőtt dolgoztam, aztán meg nagy tömeg volt, és nem láttam fantáziát abban, hogy a szorongató tömeget örökítsem meg, de aztán még egy szélsőbalos tüntetésbe is belebotlottunk. Egyperces hangulatjelentés. További képek a Nagyítás fotógalériában.

2013. május 7., kedd

Tavaszodik

Régen nem jelentkeztem új bejegyzéssel, de lassan sikerül behoznom magamat, és talán a rend is helyreáll, így fogok tudni rendszeresebben posztolni, és a videókat sem felejtettem el, csak nincs időm az összevágásukra. Ennek ellenére most újra csak egy, menet közben egész kis rovattá (önálló címkévé) bővülő életképes sorozattal jelentkezem, de remélhetőleg még a héten írok egy náci börtönről vagy a május elsejéről.
Pózolj rendőrrel! Avagy: május elseje a német fővárosban. 

Apja-fia

Ehhez nem elég németül tudni: ez berliniül van. 

Kirándul az óvóda

2013. március 16., szombat

Életképek

Kiköltöztünk a koliból. A végén segítségünkre volt egy bevásárlókocsi. Környezettudatosak vagyunk, a szelekítvbe kerültek a nem visszaváltható üvegek. 
NDK utánérzés, egy kicsit másképp. 

Ez a kép csalás, mert igazából Rostockban készült. Közeleg a húsvét, boldog karácsonyt! 

Ez a térkép egy kávézó-pékség falán volt. Azt ábrázolja, hogy Németország egyes részein hogy hívják a zsömlét. 

Az egyik nagy áruházban ismerős szimbólumra akadtam. :) 

2013. március 3., vasárnap

Albérlet Berlinben

A lakáskeresés projekt lényegében lezárult, van biztosnak tűnő helyem a félévre. Az utóbbi kb. egy hónapban viszont sokat tapasztaltam e téren, a praktikus tudás mellett jól mesélhető történetek is születtek, ezekről szól ez a bejegyzés. 
Hogy kezd neki az ember a lakáskeresésnek? Természetesen az internet a fő forrás, nézegeti az ember a lehetőségeket és levelek hadát küldi ismeretlen címekre, sőt, ha elég jól kommunikál az adott nyelven, akkor telefonálgat is. Ez az én esetemben csak akkor igaz, ha kiírták az infókat angolul is, a némettel nem állok, úgy, hogy érdemes legyen telefonálni. 
Diákként természetesen főleg az olcsó helyek jöhetnek szóba, mondjuk 250 vagy 300 euróig. A nagyon olcsó helyekkel vigyázni kell, mert érdekes dolgokba ütközhet az ember. Például a leendő lakótársak furcsasága olcsóbbá teszi a lakhatást: gondolok itt például erre a példára: az anarcholeszbikus jelzőt azóta se sikerült megfejtenem, illetve belső ellentmondások is tarkítják a szöveget (pl. ha homofil pár, akkor hogy lehet, hogy különböző neműek?), mindenesetre erre a címre nem írtam. 
Írtam viszont egy másik címre, ahonnan egy fura levelet kaptam vissza, amit nem tudtam értelmezni, mert szerepelt benne a "meztelen" szó. Mivel nyilván olyan jelentéssel bír egy ilyen levélben, amit nem találok a szótárban, ezért megmutattam németül jól tudó ismerősnek, aki - fél óra nevetés után - lefordította a szöveget: azt akarta az amúgy rosszarcú, ötvenes főbérlő bácsi, hogy alkalmazkodjak hozzá abban a szokásában, hogy este pucéran mászkál a lakásban. Azt hiszem, érthető, hogy nem mondtam igent erre az ajánlatra. 
A keresgéléshez főleg ezt meg ezt az oldalt használtam. A rendszer a következőképpen működik: az ember egy csomó helyre, ahonnan pár visszajelez (szerintem 10% alatti az arány). Most jön a neheze: megbeszéltek egy időpontot, amikor elmész megnézni a lakást (vagy megadnak egy időpontot, amikor megnézheted), elmész, megmutatják, jobb helyen leültetnek egy kávéra, aztán szépen elbúcsúztok, és vársz. Ha elég szimpatikus voltál nekik a lakásnézésnél, akkor megkeresnek, hogy tied a szoba, várnak szeretettel, ellenkező esetben kereshetsz tovább. 
Van, hogy szóbeli megállapodás nyomán működik a dolog, de figyelni kell, mert vannak csalók is, szerintem én is belefutottam legalább egybe . Egy lány keresett az albérletbe maga mellé valakit, olcsón, jó helyen, szép lakással. Az érdeklődő levelemre válaszolva bemutatta magát: frissen végzett egyetemista, aki teljesen átlagos dolgokkal. Ami miatt különleges volt, az az, hogy nem volt fenn se facebookon, se skypeon a volt barátja miatt. Kérte, hogy én is mutassam be magam, ezt meg is tettem, és érdeklődtem, hogy mikor tudnám megnézni a lakást. 
Innentől egy komédiára hasonlított a levelezés. Leírta, hogy nagyon szimpatikus vagyok, meg hogy szeret mindent, amit írtam magamról, és biztosan nagyon jól ki fogunk jönni egymással, és jó lakótársak leszünk, csinálunk közös programokat... de most éppen nem tudom megnézni a lakást, mert Frankfurtban van. Viszont elküldi a szerződést, én küldjem vissza aláírva, és utaljam át a kauciót meg az első havi lakbért. 
Na, álljon meg a menet! A szerződéssel kapcsolatban vállalható, hogy a parkolóhelyre nem állok be csónakkal és az is, hogy nem kereskedem illegális szerekkel a lakásban, de mi a helyzet mondjuk a felmondási idővel? Addig pedig nem fizetek, amíg nem láttam a lakást és nem találkoztam vele, hiába küldi el a személyijét fotón. 
Addig-addig győzködött, hogy fizessek és írjak alá, hogy már kedvem se volt látni élőben, így más lakás után nézem. Végül elég izgalmas lett a helyzet, mert úgy utaztam haza, hogy nem volt lakásom, távolról pedig elég nehézkes szobát keresni: nem tud az ember se telefonálni, se lakást nézni, úgy meg nem egyszerű megszerezni valakinek a bizalmát. Végül egy ismerős segített, ezúton is köszönet érte. :) 


2013. január 23., szerda

SBahnZene

Sajnos mostanra annyira megtelt a gépem, hogy nem bírja el a vágóprogramot. Február második felében leszek otthon, akkor elintézem, hogy legalább egy évig ne legyen ilyen probléma, de addig sajnos nem valószínű, hogy új videónaplóval jelentkezem - pedig bőven van lemaradásom. Az élet itt sem állt meg, csak elkezdett közeledni az évvége, és egyre több feladatom van, ami mellett a blogírás annyira nem megy. De azért most is történik valami majdnem minden nap. Ma például látogatók érkeznek otthonról, és szombatig maradnak. 
Na de a múlt ecsetelgetése helyett Berlinről is beszámolok egy kicsit. Bár pónit nem láttam, egy kis zenét sikerült elcsípnem. :) 

2013. január 15., kedd

Terrorcsoki

Egy régi adósságomat törlesztem most: még december elején jártam a csokiboltban és a Topography of Terror múzeumban egy régi és egy új ismerőssel. A történethez hozzá tartozik, hogy ez egy improvizatív délután volt: a múzeum, amit meg akartunk nézni, zárva volt, és mellesleg még jól el is áztunk, ami még emlékezetesebbé tette a napot. 







A csokibolt a belváros szívében van, és nem csak akkor érdemes bemenni, ha vásárolni akar az ember, hanem egy nézelődést is megér. Megtekinthetjük a Bundestagot vagy a TV tornyot csokiból, mégohzzá hatalmas méretekben (a torony kb. 3 méter magas). Ezen kívül hatalmas választékból válogathatunk (természetesen megkérik az árát), a különfélébb édességeket pakolhatjuk a kis kosárkába. A képen látható repülő szintén csokiból van, és láttam csokigejzírt is. (Ez egy vulkán szerű csokiképződmény, aminek a közepében bugyog a csokoládé. Én neveztem el. :)) A csokis cég elődje még 1863-ban alakult, a mostani helyzetet az teremtette meg, hogy 1999-ban egyesült két cukrászcég. 
Az édes élvezetek után más vizekre eveztünk: a náci uralom szörnyűségeit néztük meg a Topographis des Terrors nevű - amúgy ingyenes - múzeumban. A kiállítás igényesen volt összerakva, csak a ruhatárat kellett keresni egy darabig (természetesen az orrunk előtt volt, csak nem ismertük fel). Megismerkedtünk az SS, a Gestapo és egyéb szervezetek kialakulásával, aztán működésükkel. Még Magyarországnak is jutott egy kis hely. A németeknél azt hiszem, többé-kevésbé tudatos a múlttal való szembenézés (van mivel szembenézni), ez is egy példája ennek: a múzeumhoz könyvtárat is fenntart és múzeumpedagógiai foglalkozásokat is szerveznek. 

Vannak még talomban események és képek, amikről nem számoltam be. Mindent szépen sorjában... 

2012. december 10., hétfő

Collegium Hungaicum, Berlin

Az a szóbeszéd járja, hogy a Magyar Intézetben ingyenes könyvtár van, és tök jó könyvek vannak benn. Ezt a hírt meg tudom erősíteni. 
A Collegium Hungaicum közvetlenül a Humboldt (röviden csak HU) főépülete mögött van, a központban, de egy viszonylag félreeső, kis forgalmú helyen. Nem is értem, hogy eddig hogy nem vettem észre. Az épület maga egy egyszerű doboz, némi hiányossággal (a képen a bal alsó sarok). A kedvencem az első emeleti ablakban lógó lámpa volt, amit egy ingára szereltek, úgyhogy folyamatosan lengett, ezáltal az ablakon lévő feliratnak mindig csak egy részét világította meg. A feliratot amúgy csak a végén vettem észre. 
A könyvtára pedig tényleg hasznos. Egy apró helységről van szó, ami nem nagyobb egy normális méretű, szépen kialakított iskolai könyvtárnál. Ami számomra a leghasznosabb volt, az az, hogy a kötetek többsége magyar szépirodalom. Tehát kedvemre válogathattam a magyar regényekből (Rejtőtől Esterházyn át Jókaiig), és verseskötetekből. Örömömre az otthoni látogatáskor kivett, Bán Mór féle Hunyadi-sorozat első kötete mellett megtaláltam a második kötet, úgyhogy újra elláttam magamat magyar olvasnivalóval. 
A magyar köteteken kívül még német fordításából is lehetett válogatni (magyarról és magyarra), valamint lexikonok, és irodalomtudományi dolgokat is gyűjt a könyvtár. 
Sokkal többet igazából nem tudok írni róla. Amit még tudnék, az az, ami fent van a honlapjukon. De az biztos, hogy érdemes felkeresni, főleg, hogy amúgy a letöltögetést nem igazán szeretik a németek (csekkekkel jutalmazzák állítólag), itt viszont van egy nagy adag DVD. Aki meg huzamosabb ideig él itt, és szeret olvasni, annak meg egyenesen kötelező! 

2012. december 3., hétfő

Életképek

A hétvége tele volt olyan élményekkel, amit máig nem dolgoztam fel. No, itt nem lélektani feldolgozásról lenne szó, hanem a képek rendezéséről és arról, hogy összevágok valami videót az utóbbi napokban készült felvételekből. 
Addig is, amíg ezek elkészülnek, néhány tipikus (vagy csak simán vicces) berlini életképet osztok meg a Nagyérdeművel. 
Itt éppen nem kézben, hanem földön van az üveg. Rendszeresen söröznek a németek az S-Bahnon meg mindenhol máshol, korra és társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. Teljesen normális látvány, hogy reggel aktatáskával, öltönyben valaki sört iszogat munkába menet. 

Ez az angyalka a berlini "bulinegyed" közepén van, egy rock klub előtt, fák tövében megbújva. Ha arra járok, mindig megkeresem, és néha le is fényképezem - ez esetben díszkivilágításban. 

Ez a kakukktojás, ugyanis nem Berlinben, hanem Hamburg belvárosában készült. Amúgy Németországban az eddigi tapasztalataim igencsak liberálisak. Egyházi tekintetben csak statisztikailag tudom ezt többé-kevésbé alátámasztani (Hamburgnak több mint a fele ateistának vallja magát), szexuális téren viszont nem csak a mindenhol fellelhető sexshop-ok árulkodóak: októberben volt kint egy plakát, amin két srác feszített majdnem teljesen meztelenül egymás ölében. 

Csendélet a kollégiumban. 

Van egy utca Charlottenburgban, ahol a porták előtt kis táblák emlékeztetnek arra, hogy kiket vittek el abból a házból a nácik. A vaku miatt nem látszik annyira, de égtek a mécsesek - talán a háziak foglalkoznak a korábban ott élők emlékével. 

2012. november 27., kedd

Comet Club

Tegnap este koncertre mentem. Ez egy másik olyan dolog, ami hiányzott, mivel mindig "tuc-tuc" bulikba mentünk, "normális" zenét csak egyedül hallgattam. Hozzáértő ismerőseimet kikérdeztem, hogy mire érdemes elmenni (én főleg a magyar határokon belül mozgok zeneileg), és végül ki is választottam a Metal Attack Over Europe névre hallgató turnét, majd úgy döntöttem, megveszem a jegyet. Jól időzítettem, mert pont ez előtt egy órával mondta le a turnét a Dark Tranquillity nevű zenekar, úgyhogy kezdettem újból a keresést. Most már a lényeg az volt, hogy minél olcsóbban minél hamarabb jussak koncertre, így találtam meg a tegnap esti bulit. 
A Comet Club a kolitól egy megállóra van, természetesen ez is a Friedrichshain környéki bulihelyekhez tartozik. Egy kis ajtón kell bemenni, amit meg is tettem úgy fél kilenckor abban a hitben, hogy már nyolckor elkezdődött a koncert. Az amúgy hangulatos klub (vagy kocsma) részben alig voltak, a koncertteremben pedig ez a kép fogadott: 
A koncert kilenckor kezdődött, ekkorra már azért voltak emberek a teremben. Először az Frames állt színpadra, akik instrumentális zenét csináltak, méghozzá nagyon jól (bár a szintetizátor néha zavaró volt). Játszottak a tempóváltásokkal, és láthatóan nagyon élvezték azt, amit csinálnak. Tényleg értenek hozzá! 
A fő zenekar a The Intersphere volt. Mire elkezdték, már határozott tömeg (kb. 100 ember legalább) gyűlt össze a koncertteremben, és az emberek előrehúzódtak egészen a színpad elejéig. Az angol nevű német zenekar amúgy angolul énekel, és komoly technikát pakoltak be a koncertre, ami főleg abban nyilvánult meg, hogy mindegyik gitáros előtt asztalnyi felületen voltak pedálok, gombok, tekerenytűk és csavarantyúk. 
Az este legmeglepőbb élménye nem a zene volt (azzal nem volt baj), hanem a közönség. Ezek a germánok szerintem nem tudnak bulizni. Vagy a magyarok tudnak nagyon. A közönség nagy része ugyanis ha székeket hozunk be, kényelemesen elhelyezkedtek volna benne, és tovább hallgatták volna a zenét. Annyira látszott rajtuk, hogy jól érzik magukat, mintha ülnének. Én végig visszafogtam magam, nem ismertem a szövegeket és a többiek nem nagyon voltak vevők a bulizásra, így lettem az egyike annak a három embernek, aki a fejingatáson kívül más is csinált. Mikor Magyarországon egymásba kapaszkodva ugráltak volna az emberek, itt ketten is elkezdtek tapsolni. 
Szóval a vágyott "folyik rólam a víz és valaki beletérdelt a vállamba, de nem baj, mert megismertem pár új embert" hangulat elmaradt. Ettől függetlenül egy elég jó koncerten vettem részt, és a germán mentalitás egy újabb szegmensét ismertem meg.


És a végére egy kis zene: 

2012. november 26., hétfő

A dicsőséges felszabadító Vörös Hadsereg

Pár napja sétálni indultam, egyrészt azért, hogy kimozduljak egy kicsit, másrészt azért, mert már kellettek a fák meg a zöld (jelen esetben inkább sárga meg barna). El is mentem egy parkba, ami nem volt messze, és jól meglepődtem, mert egy hatalmas szovjet emlékmű állt a park közepén. Most erről az emlékműről fogok írni, mert szerintem érdemes, és néhány gondolatot is hozzácsapok. 
A Treptower Parkban található komplexumon több, mint ezer munkás dolgozott, és 1949. május 8-án, a világháború lezárásának 4. évfordulóján avatták fel. A szocializmusban nagy állami ünnepségeket tartottak itt, többek közt a május 8-án és november 4-én is itt emlékeztek meg a kommunizmus dicső pillanatairól. A történetben a rendszerváltás után jön a csavar, legalábbis, számunkra. Ugyanis a már rossz állapotban lévő együttest a német szövetségi állam az ezredforduló után felújíttatta, és - többek közt - Putyin részvételével tartottak itt nagyszabású megemlékezéseket az orosz-német barátság jegyében. A Szovjet felszabadítási emlékmű nincs kordonnal körbevéve, nem fújták rá, hogy "Ruszkik haza!" és rendőrök sem vigyázzák folyamatosan a helyet (bár egy rendőrautó begurult a területre, mikor ott voltam, és diszkréten megállt oldalt). 
A németeknél elmaradtak az átnevezések. Továbbra is van Karl Marx alle és strasse, a belvárosban áll még Marx és Engels szobra, és magam is egy marxista gondolkodóról elnevezett téren lakom. Nem akarják kitörölni és semmissé tenni az NDK negyven évét, hanem együtt élnek vele. Azt hiszem, ez követendő magatartás lenne Magyarországon is, nem tűzzel-vassal irtani kéne a szocialista emlékeket, hanem tudatosítani, hogy ilyen is volt. De! 
De nálunk azért más a helyzet, mint Németország esetében. Ugyanis a szovjetek Hitler rendszerét söpörték el, ami még jobban démonizálva van, mint a kommunizmus. A kommunizmus tehát tapasz volt egy nem túl dicsőnek beállított korszakon. Nem a sztálini és a hitleri út között kellett választania Németországnak 1945-ben: legyőzött volt, és nem volt túl sok beleszólása a események alakulásába, ma meg a kommunizmust legalább másra lehet fogni.
A lényeg, hogy a németek egészen máshogy állnak a XX. száz második feléhez, mint mi. (Apropó: a berlini orosz követség tetején lengő zászló csúcsán most is ott látható az ötágú csillag.) 
Térjünk vissza az emlékműhöz! Az emlékhelyre két diadalkapun lehet bemenni, amin orosz és német feliratok olvashatóak, természetesen sok-sok kommunista jelképpel díszítve.  Hatalmas területen elterülő, fás, parkos, szobrokkal, domborművekkel teletűzdelt, szimmetrikusan felépített parkról van szó. Az első szobor, amivel találkozunk, "Mother Homeland" névre hallgat, alatta pedig orosz és ukrán színekben pompázó szalaggal átkötött, friss koszorúk kaptak helyet. Egy jó séta, amíg innen elérünk a fő alakhoz, de közben nem unatkozunk, mert menet közben megtekinthetjük a hős szovjet katonáknak Berlin (és a német nép) felszabadítása érdekében végzett  tettit, amit domborművek sora mutat be. A fő alak egy orosz katona, aki egyik kezében hatalmas kardot tart, másik kezében egy kisgyermeket fog, és egy összetört horogkereszten tapos. Alatt kis kápolnaszerű helység, az ismeretlen katonák síremléke, amit belülről mozaikok díszítenek. 




Egy november végi vasárnap is folyamatosan jöttek a látogatók, volt, aki csak futni és lépcsőzni jött ide, de a legtöbben turistáskodtak. A park szép és rendezett, és tényleg monumentális az emlékhely. A tájékoztatásól is gondoskodtak, a táblákon a német mellett angolul és oroszul is olvasható a hely története, természetesen fényképekkel illusztrálva. A következő projekt az lesz, hogy este nézem meg, hogy ki van-e világítva az emlékhely. Mindenesetre érdemes megnézni, mert gondolatébresztő helyről van szó. 

2012. november 24., szombat

Mátrix és Lasermann

Még október elején Andival szereztünk egy kedvezményekre jogosító kártyát, amivel - többek közt - ingyen be lehet menni a Mátrix nevű klubba. Gondoltuk, élünk is a lehetőséggel, és múlt szerdán meglátogattuk a szórakozóhelyet. Mint kiderült, csak éjfélig ingyenes a belépés, belül pedig többféle teremben sok-sok zene szól, rengeteg emberrel és eldugott ruhatárral. Külön élmény volt a nagy, nyitott szájat formázó pisszuár a  mosdóban. 
Az este legérdekesebb pontja - a videóban itt-ott feltűnő ketrecen kívül - a lézeremberek voltak: úgy nézek ki, mint ha a Star Warsból szakadtak volna ide, és hatalmas bulit csaptak. Az emberek fényképezkedtek velük, és tomboltak. Szóval jó élmény volt, én is szívesen kipróbáltam volna ezt a szerelést. 

2012. november 5., hétfő

Berlin calling

Az emlékezetes Weekend-es buli után többen javasolták a Berlin calling című filmet. Ezeket a sorokat közvetlenül a film vége után írom, tehát még friss az élmény.
DJ Ickarus (Paul Kalkbenner, aki tényleg lemezlovas) szerte a világban szervez bulikat, ám egy éjjel valamilyen erős drog hatására egy elvonóban találja magát. Innentől a film egy kicsit a Száll a kakukk fészkére diliházjelenetei és a Requiem egy álomért-hoz hasonló drogos-filmek alapján működik: szurkolunk a főhősnek, hogy letegye a drogokat, aki egy kicsit próbálkozik, egy kicsit meg visszaesik. Alapvetően néhány karakter körül forog Icka (Ickarus beceneve) sorsa. Az intézetet vezető doktornő motivációit nem mindig értettem, a barátnője (Lengyel Rita, akinek a filmben is van kapcsolata Magyarországgal) elég jól kidolgozott karakter, a családi szál viszont szerintem sablonos (anyja fiatalon meghalt a rendszerváltáskor, apja lelkész, a bátyja pedig önkénteskedik). A zene világ – ami számomra teljesen idegen – természetesen a „művész megmentőjeként” van beállítva, bár sokkal kevesebb benne a zavaró zenei betét, mint sejtettem.
Nincsenek benne látványos effektusok, alig bűvészkednek vizuális trükkökkel, a filmet életközelivé próbálták tenni az alkotók. A kamera teljesen illeszkedett a helyzethez: a bulizós részeken pörgősre vágták a filmet, de amikor a helyzet azt követelte, akkor egészen hosszú, bonyolultabb kameramozgások is helyet kaptak. Alapvetően a drogos filmek hangulatát idézi, nyomott hangulattal, néhány mosolyognivaló jelenettel.
Berlin calling. A filmet – amennyire meg tudom állapítani – tényleg itt forgatták: kiemelt szerepet kap a képsorokban a tévétorony (ahogy majdnem minden Berlinnel foglalkozó promóciós anyagban), valamint sokszor megjelennek az U- és S-Bahnok is. 1:32:30 körül látható az Alexanderplatz metrómegállója, ami az első napokban találkahelyül szolgált.
Összességében azt hiszem, főleg Berlinből volt érdekes a film, ismerve a felbukkanó helyszínek hangulatát. Amúgy megérne egy mélyebb elemzést is, bár a forgatókönyvben éreztem következetlenségeket itt-ott. Akit érdekel, az a youtube-on megnézheti a teljesfilmet magyar felirattal, akit kevésbé, az érezze a hangulatát az előzetesből.



A hétvégén meglátogatott a családom nagy része, ezért nem volt időm blogot vezetni, de nemsokára beszámolok az elmúlt napokról. Időhúzásnak itt egy filmélmény. 

2012. október 28., vasárnap

Evezés a Seddinsee-n

A sportok között lehetett választani evezést is, amit természetesen felvettem, és végül a várólistáról sikeresen be is kerültem. Egy egy alkalom volt, méghozzá most szombaton (érthető, az evezést nem télre találták ki). Az egyetem vizisport-telepére kellett menni, onnan indult a túra. Szerencsére tudott az oktató angolul  és a fontosabb dolgokat nekem angolul is elmondta, de ezekből kevesebb volt: mindenféle szabályt elmagyarázott hosszan és részletesen, megtanította az a kajakevezők használatát, azt is elmagyarázta, hogy mikor kinek van elsőbbsége a vízen, és minden eszköznek a használatát elmagyarázta negyed órában németül, két mondatban angolul. 
Végül majdnem kettő óra volt, mire vízre került az összes hajó. Kajakoztunk, és mivel páratlanul voltunk, nekem jutott egy saját, egyszemélyes hajó. Ez a tény sokat lendített a kedvemen, mert a magam ura lehettem. Én tettem először vízre a hajót, úgyhogy volt időm egy kicsit szórakozni is a stég mellett.
Újra rájöttem, hogy nagyon szeretek evezni, és ősszel sincs akadálya a vízre szállásnak. Nagy élmény volt, az oktató amikor látta, hogy volt már a kezemen evező, elhívott, hogy menjek velük máskor is, de sajnos idény végén vagyunk, úgyhogy nem valószínű, hogy evezőt veszek a kezembe az idén. 
A nap közepén megállapítottam, hogy az esemény alkalmas a videózásra, úgyhogy jó szórakozást hozzá! 

2012. október 22., hétfő

Eisbären a jégen

Gábor javasolta, hogy menjek el egy hokimeccsre. Én nem értek hozzá, de a Eisbären Berlin csapatában most két világklasszis játszik, őket érdemes megnézi: Calude Giroux és Daniel Brierre. Mivel itt volt egy köpésre a meccs az O2 world-ben, úgy döntöttem, megnézem őket.
A bal szélen a TV torony található, az arénához legközelebb látható panel pedig a kolim.

Jóval a meccs előtt odaértem, de már így is hatalmas tömeg volt az aréna előtt. Az volt a legfurább, hogy itt mindenki a hazai Jegesemedvéknek szurkolt, senki nem törődött a másik csapattal, az Iserlohn-nal. Aláírt mezekben, sálakkal, zászlókkal jelentek meg a szurkolók, és nem a B-közép hangulatát idézve: idősebbek és gyerekek is voltak, ők is mezben, és a nemek aránya is nagyjából kiegyenlített volt, szóval tényleg a fél város ott volt.
Egy részen nem tettek be székeket az lelátóra, ez volt a szurkolás központja. Én ide vettem jegyet, és óvatosan a szélére húzódtam, hogy ne a sűrűjében legyek. (Ki tudja, mire készülnek ezek a németek...) Szóval egy őszülő halántékú úr és egy 6-7 éves kisfiú mellett találtam meg a helyemet, rálátással a pályára és a szurkolókra is. A környékemen lévő emberekből látszik, hogy nem volt semmi durvulás. Ha tudnám a rigmusokat, és mennék máskor is, akkor lehet, hogy középre állnék, mert ott van a buli, és abszolút normálisak az emberek.
Pontban 17:45-kor kezdődött a meccs, ahogy az meg volt hirdetve. Előtte hatalmas show-t csapva vonult be  a hazai csapat: egy felfújható jegesmedve fejéből jöttek ki egyszerre, zene, konferálás, és lángcsóvák kíséretében. (Videó róla itt. Kb. 2.00-tól 4.00-ig van a lényeg.) A tömeg üvöltött.
Maga a játék is jó volt, bár lehetett volna izgalmasabb meccs is: az első két harmadban nem született gól és nagyjából kiegyenlített volt a mérkőzés, a harmadik harmad elején viszont betalált a már említett Giroux. Pár percig keményen küzdött a két csapat, de hamarosan újra lőtt az Eisbaren két gólt (egy percen belül). Innetől alázás-hangulata volt a meccsnek, az utolsó tíz percben záporoztak a gólok, és a vendégek is betaláltak egyszer. A végeredmény: 7:1. Itt van az összefoglaló a meccsről.
   

A hangulat amúgy végig fantasztikus volt, meg volt szervezve a szuroklás, az egész aréna részt vett benne. A hullám, amit indítottunk, legalább kétszer végigment, és rengeteg rigmust hallottam (amiből nagyjából semmit nem értettem). Hatalmas zászlók, közös, szervezett gólöröm, 14.200 ember... szóval megértem azokat, akik ide járnak meccset nézni. 

2012. október 21., vasárnap

Táncház a Szimplában

A Szimpla Berlinben a "bulinegyed"-ben található. Van egy kávézó, és tőle nem messze egy "Badehaus." Na, itt vannak a bulik, minden este élőzenével, egy lepukkant gyárnegyedből átalakított lepukkantnak tűnő szórakozókörnyéken. Ma este éppen a Magyarpalatkai banda játszott, így megtudhattam, hogy milyen egy táncház Berlinben. 

Sokan voltak. Tényleg tömeg volt, általában nem szoktak ennyien lenni (helyi források alapján). Az emberek legalább fele magyar volt, de a német mellett angol szót is lehetett hallani. A végén azt fogalmaztam meg, hogy a már bemutatott két magyar kolónia mellett a harmadik pont, ami összetartja kis hazánk fiait Berlinben, az a Szimpla. 
A magyarországi táncházakhoz képest az volt a különbség, hogy sokkal többen tanulták a táncot kis körben, aztán pedig szabadon, párban. Ahogy ment az idő, fogytak a tanulók, és egyre több táncos lett.  Mint megtudtam, a táncosok közül is volt több német pár is. Tehát ha valaki úgy járja a mezőségit, mintha Palatkán született volna, attól még lehet, hogy csak németül beszél, és ki se tette a lábát Berlinből, viszont sokszor betette (ti. a lábát) a Szimplába. 
Most pedig áttérek a meglepetés találkozásokra. Több ilyen is volt. Menjünk idő szerint! 
Megérkeztem, szétnéztem, és egy ismerős arcra lettem figyelmes. Még a Eurojam-ről (2005) ismerem Bíbort, aki most fejez be egy jogi képzést, mellette meg a Szimplában dolgozik. Rajta keresztül egy rakás más embert megismertem ott helyben, többekkel még számot-drótpostacímet is cseréltem. 
A másik meglepetéstalálkozáshoz egy kicsit korábbra kell utalnom. Andit mi költöztettük át Spandauba az állatkert környékéről, ahol egy lakásban élt többek közt egy Kornél nevű nyelvész (valójában ennél bonyolultabb a helyzet, de maradjunk ennél, hogy nyelvész) sráccal. Miközben Bíborral beszélgettem, egyszer csak bejött az ajtón Kornél. Tehát a kisszámú berlini ismerőseim közül az egyik pont ugyanott volt, mint én, mindenféle megbeszélés nélkül! 
Mindenkit nem mutatok be, de azt hiszem, megdupláztam az itteni ismerőseim számát. Az üröm az örömben, hogy megint egy csomó magyarral sikerült felvenni a kapcsolatot, de valójában csak jövő héttől indul be az összes óra és lesz jó esély arra, hogy sok külföldivel is összeismerkedek. (Már amúgy az is alakul...) 
A Szimpla meg egy újabb törzshelygyanús létesítmény. 
Majd a hétvégéről majd lesz egy videónapló is, addig be kell érnetek a Szimpla hivatalos képeivel az épületről. 

2012. október 19., péntek

Festival of lights

Erre a programra már a kezdete óta el akartam jutni: jó ötletnek tartottam, és a programok jelentős többsége ingyenes. (Azon kevés szolgáltatások egyike, amiért nem kell fizetni.) Videókat már korábban is láttam, de tegnap este - mivel nyolcig órám volt - bent voltam a városban, és élőben is megnézhettem a fényfesztivált. Hatalmas élmény volt, mindenkinek csak ajánlani tudom!
Miről is szól ez az egész? Lényegében a fényekkel szórakoznak a szervezők, méghozzá profi szinten. Van, hogy állóképként vetítenek egy épületre valamilyen ábrát, de előfordul (mint például a Hotel de Rome esetében), hogy zenével és "fényanimáció" is készül. A város látványosságait világítják meg, amit kiegészít sok-sok - spontán vagy spontánnak tűnő és szervezett, ingyenes vagy fizetős - program, mint például művészi installációk bemutatása az Olimpiai Stadionban, a Nyitott Ajtók Éjszakája, vagy az idén elmaradó futóverseny.
Az eseményre természetesen a helyiek is rárepülnek: utcazenészek lepik el az utcát, minden második ember fényképezőállvánnyal jár-kel, turisták és szerelmespárok ameddig a szem ellát. (Na, ne túlozzunk, de tényleg elég sokan voltak az utcán.) A távolkeleti gitáros a dóm előtt és a tűzforgatók valószínűleg többé-kevésbé spontán érkeztek, de a Konzerthaus előtti két operaénekes szerintem szervezetten kezdett el énekelgetni az utca közepén.
A Brandenburgi Kaput kellett volna még megnézni, de talán valamelyik este lesz még időm oda is eljutni. Az első videót én készítettem, az többit a fesztivál facebook-oldalán osztották meg. (Az egyiket fel is használtam az én videómhoz.)







2012. október 18., csütörtök

Könyvtárak Berlinben

A félév szempontjából az egyik legfontosabb intézmény a könyvtár. Kedden, az eddigi egyetlen óralátogatás alkalmával a tanár elmondta: a Grimm Zentrum elég jó. De a Staatsbibliotek maga a paradicsom! Erről a két könyvtárról fogok beszámolni - először képpel és hanggal.



Az Staatsbibliotek valószínűleg nagyon szép az állványok mögött, de az olvasótermek tényleg az OSZK kicsit szocreál stílusát idézik, a közterekről pedig az Egyetemi Könyvtár jut eszembe (ehhez a kihaltság is passzol). Ha nem találkozunk egy sráccal, akkor valószínűleg még most is a beiratkozás helyét keressük. Amúgy igen drága mulatság az ilyesmi: 25 eurót fizettünk, remélem, cserébe a Párkányi könyv is meglesz. :)
A Grimm Zentrum az egyetemhez tartozik, így ezt ingyen használhatjuk. Az egyetemi menzán is használt kártyával tudunk szekrényt szerezni, vagy vihetünk kis lakatot a szekrényekhez. Az öt emeletnyi tér közepén egy hatalmas olvasóterem van, ahol szinte egy pisszenés nélkül tanulnak a diákok. Az épületet úgy tudom, hogy 2009-ben adták át, és süt róla, hogy könyvtárnak készült. Ennek ellenére itt is vannak használhatatlan és lassú gépek, a lift pedig mintha csak a személyzetnek működne - ami öt emelet magasságban elég nagy veszteség. Nagyjából sikerrel igazodtam el a katalógusban, amihez az is hozzájárul, hogy ugyanúgy az OPAC-ot használják, mint az ELTE. Remélem, a kölcsönzéssel sem lesz gond, bár ezek a németek szeretik túlbonyolítani az életüket.

2012. október 12., péntek

Postdam parkjai

Tegnap egy olyan helyre mentünk, ahova még vissza fogunk térni. Postdamról van szó, pontosabban a városka környékén lévő parkokról. A négyes kis csoport ezúttal nappali, és olcsó programot választott magának, ami egy hosszabb S-Bahnozásba került. Berlin közlekedése ilyen: felszálltunk a kolitól pár percre, aztán több, mint fél óra és több, mint 30 múlva, de a semesterticket mellé egy fillért sem ráfizetve leszálltunk Postdam belvárosában. 
A megállóhoz legközelebbi parkot vettük célba. Már a bejáratnál egy hangulatos házikó fogadott minket, ahonnan továbbsétálva egy csodálatos park tárult a szemünk elé. A fák most kezdenek sárgulni, úgyhogy ebben az időszakban valószínűleg minden héten más arcát mutatja ez a terület. Szerencsénkre az idő is jó volt, úgyhogy minden adott volt egy kellemes sétához a természetben. 
Hajni egyszer csak letért az útról, lefényképezni egy fát. Aztán egyre határozottabban ment más irányba, mint mi, folyton a távolba révedve. Úgy tűnt, lát valamit, úgyhogy a nyomába eredtünk, és ezt láttuk: 

Innentől kezdve várak, és kis kastélyok mentén vezetett az utunk, és nagyokat csodálkoztunk az épületekre, vagy a tájra. Igazából minden adott volt itt egy nyári rezidenciához: közel Berlinhez, és a csodálatos kert és épületek mellett egy nagy tó tette idillivé a környezetet. A kiépülés akkor kezdődött, amikor III. Frigyes Vilmos nyári rezidenciát épített fiának, a későbbi I. Vilmosnak és feleségének, Augustának, akik több, mint 50 évig használták ezt a nyári lakot. Az ő nevük ma is látható az amúgy éppen felújítás alatt álló kastély egyes részein. Az előtérben a környezetbe olvadva pedig én állok. 

A park kiépítésén 1833-ban kezdett dolgozni Peter Joseph Lenné, majd 1842 és 1868 között Pückler Muskau herceg vette át a feladatot, aki főnemes létére kertépítéssel foglalkozott, és nem Moszkvában született, hanem a mai német-lengyel határon fekvő Bad Muskuról kapta a nevét. A parkban több, mint 20 kilátópont van, külön kis-kastély és kápolna, leginkább neogót stílusban. A parkba beköltözött a postdami egyetem is, méghozzá csinosnak nem mondható kockaházakba. De most beszéljenek a képek! 

  
Vajon szellemkastély? :) 

 Lényegében az egész délutánt rászántuk erre a kirándulásra, de messze nem végeztük, csak egy szeletét láttuk a megnézendő dolgoknak. Valószínűleg visszatérünk még ide, lehetőleg még ősszel, de akár télen is, sőt, megbeszéltük, hogy júliusban kipróbáljuk a helyi strandot. 
 Végezetül ezek vagyunk mi.