Május 1.

Május elsején délelőtt dolgoztam, aztán meg nagy tömeg volt, és nem láttam fantáziát abban, hogy a szorongató tömeget örökítsem meg, de aztán még egy szélsőbalos tüntetésbe is belebotlottunk. Egyperces hangulatjelentés. További képek a Nagyítás fotógalériában.

SBahnZene

Sajnos mostanra annyira megtelt a gépem, hogy nem bírja el a vágóprogramot. Február második felében leszek otthon, akkor elintézem, hogy legalább egy évig ne legyen ilyen probléma, de addig sajnos nem valószínű, hogy új videónaplóval jelentkezem - pedig bőven van lemaradásom. Az élet itt sem állt meg, csak elkezdett közeledni az évvége, és egyre több feladatom van, ami mellett a blogírás annyira nem megy. De azért most is történik valami majdnem minden nap. Ma például látogatók érkeznek otthonról, és szombatig maradnak. 

Na de a múlt ecsetelgetése helyett Berlinről is beszámolok egy kicsit. Bár pónit nem láttam, egy kis zenét sikerült elcsípnem. :) 

Gyorsjelentés, videóval

Tegnap este sikeresen megérkeztem Berlinbe: bár a cipő feltörte a lábamat, és hulla fáradt voltam, természetesen csak az internet (újbóli) hiánya szomorított el. Most pótolom a tegnap estére tervezett drezdai fényképes gyorsjelentést, és Prágát is megmutatom egy kicsit más oldaláról, mint ahogy szokás. Gyorsan összedobált videó, lesz még több is. :) 

Ezt a kastélyt nem is jegyzik külön, csak a parkot, amiben áll.  Amúgy gyanús, hogy láttam egy filmben.

A parkban vasút is jár jó időben. Kb. 25-30 cm-es a nyomtáva! 

Felszerelkezve

Ampelwoman! 

Arénakoncert

A Silbermond új lemezei az utóbbi években az egész német nyelvterületen felkerülnek az eladási listák élére. A legutóbbi, Himmel auf című is dobogós volt Németországban, Ausztriában és Svájcban is. Az idei évet ezzel a lemezzel turnézták végig, tegnap ide, Berlinbe is eljutottak. Én pedig gondoltam egyet, és megnéztem őket az O2 world-ben. A helyszín tehát ugyanaz, mint ahol a hokimeccs is volt: az aréna. 

Furán hangzik, de elsősorban nem a zene miatt mentem, hanem a koncert miatt. A kettő nem ugyanaz! Itteni viszonylatban korrekt, megfizethető áron kaptam egy arénakoncertet - teljes megelégedésemre, ugyanis ezek a tízezres koncertek profi mód meg vannak ám csinálva! Kezdjük az elején! 

Mikor megérkeztem, egy előzenekar játszott a nagyszínpadon. Na, gondoltam álldogálhatok, amíg lepakolnak, de kellemesen meglepődtem. A színpadnak ugyanis volt egy nyúlványa, amin ki lehetett jönni egészen távol a színpadtól, és mikor a színpadon lévő banda befejezte, megjelent itt egy csávó, és ő kezdett énekelni egy szál gitárral, amíg mögötte felkészültek a show-ra. 

A kép a zenekar fb oldaláról való.

Merthogy show az volt. A belépő profin ki volt találva (ebből láthattok részleteket a videónaplóban), aztán pedig folyamatosan fenntartották a figyelmet mindenféle ötlettel. Máig nem sikerült megfejtenem, hogy hogyan tudták összehangolni a a nyolc kivetítőt úgy, hogy nem előre elkészített animációkat láthattunk rajta, hanem élő felvételt, de animálva. A színpadtechnika nem lett volna elég: volt olyan szám, amihez mindenki a világított fényképezővel, telefonnal, ami éppen volt nála; volt, hogy az énekest kiugrott a közönségre, a visszatapsolásnál pedig a két gitáros a közönség soraiból játszott. 

Eddig csak a parádé részéről írtam. A zenekar viszont azért tudott hiteles lenni, mert nem csak megcsinálták a koncertet, hanem odatették magukat. Az énekesnő talán néha elérzékenyült egy kicsit, merthogy nem minden este tapsol az embernek 12.000 rajongó. Amúgy nagyon közvetlen hangnemben szólt az emberekhez, talán egy kicsit sokat is beszélt, de valószínűleg jobban értékelem, hogyha tudok németül. :) 

A koncert végén rögtön megjelentek a melósok, és elkezdték leszedni a színpadot. (Megszokhatták, hogy gyorsan kell dolgozni: egy nappal korábban még Frankfurtban ment ugyanez a produkció.) Az egyetlen negatívum a ruhatárak kis száma volt: háromnegyed órán át állt a sor előttük a koncert után. 

A tegnap este megér egy videónapló bejegyzést. Olyan méretű produkcióval utazgat egy a banda, mint otthon Ákos. Aki nem ódzkodik a zenéjüktől, és szereti a koncerteket, az ha teheti, szánjon erre egy estét (és megfelelő mennyiségű pénzt). 

IKEA Berlinben

Új műfajt honosítok meg, mégpedig az egyperces videónaplót. Ebben olyan dolgokról lesz szó, ami nem csak az engem ismerőknek, hanem sokaknak érdekes lehet, főleg ha Németországba akarnak jönni. Az első epizódban az IKEÁ-t veszem górcső alá - szigorúan egy percben. A hangminőségen majd megpróbálok javítani a jövőben.

Evezés a Seddinsee-n

A sportok között lehetett választani evezést is, amit természetesen felvettem, és végül a várólistáról sikeresen be is kerültem. Egy egy alkalom volt, méghozzá most szombaton (érthető, az evezést nem télre találták ki). Az egyetem vizisport-telepére kellett menni, onnan indult a túra. Szerencsére tudott az oktató angolul  és a fontosabb dolgokat nekem angolul is elmondta, de ezekből kevesebb volt: mindenféle szabályt elmagyarázott hosszan és részletesen, megtanította az a kajakevezők használatát, azt is elmagyarázta, hogy mikor kinek van elsőbbsége a vízen, és minden eszköznek a használatát elmagyarázta negyed órában németül, két mondatban angolul. 

Végül majdnem kettő óra volt, mire vízre került az összes hajó. Kajakoztunk, és mivel páratlanul voltunk, nekem jutott egy saját, egyszemélyes hajó. Ez a tény sokat lendített a kedvemen, mert a magam ura lehettem. Én tettem először vízre a hajót, úgyhogy volt időm egy kicsit szórakozni is a stég mellett.

Újra rájöttem, hogy nagyon szeretek evezni, és ősszel sincs akadálya a vízre szállásnak. Nagy élmény volt, az oktató amikor látta, hogy volt már a kezemen evező, elhívott, hogy menjek velük máskor is, de sajnos idény végén vagyunk, úgyhogy nem valószínű, hogy evezőt veszek a kezembe az idén. 

A nap közepén megállapítottam, hogy az esemény alkalmas a videózásra, úgyhogy jó szórakozást hozzá! 

Eisbären a jégen

Gábor javasolta, hogy menjek el egy hokimeccsre. Én nem értek hozzá, de a Eisbären Berlin csapatában most két világklasszis játszik, őket érdemes megnézi: Calude Giroux és Daniel Brierre. Mivel itt volt egy köpésre a meccs az O2 world-ben, úgy döntöttem, megnézem őket.

A bal szélen a TV torony található, az arénához legközelebb látható panel pedig a kolim.

Jóval a meccs előtt odaértem, de már így is hatalmas tömeg volt az aréna előtt. Az volt a legfurább, hogy itt mindenki a hazai Jegesemedvéknek szurkolt, senki nem törődött a másik csapattal, az Iserlohn-nal. Aláírt mezekben, sálakkal, zászlókkal jelentek meg a szurkolók, és nem a B-közép hangulatát idézve: idősebbek és gyerekek is voltak, ők is mezben, és a nemek aránya is nagyjából kiegyenlített volt, szóval tényleg a fél város ott volt.

Egy részen nem tettek be székeket az lelátóra, ez volt a szurkolás központja. Én ide vettem jegyet, és óvatosan a szélére húzódtam, hogy ne a sűrűjében legyek. (Ki tudja, mire készülnek ezek a németek...) Szóval egy őszülő halántékú úr és egy 6-7 éves kisfiú mellett találtam meg a helyemet, rálátással a pályára és a szurkolókra is. A környékemen lévő emberekből látszik, hogy nem volt semmi durvulás. Ha tudnám a rigmusokat, és mennék máskor is, akkor lehet, hogy középre állnék, mert ott van a buli, és abszolút normálisak az emberek.

Pontban 17:45-kor kezdődött a meccs, ahogy az meg volt hirdetve. Előtte hatalmas show-t csapva vonult be  a hazai csapat: egy felfújható jegesmedve fejéből jöttek ki egyszerre, zene, konferálás, és lángcsóvák kíséretében. (Videó róla itt. Kb. 2.00-tól 4.00-ig van a lényeg.) A tömeg üvöltött.

Maga a játék is jó volt, bár lehetett volna izgalmasabb meccs is: az első két harmadban nem született gól és nagyjából kiegyenlített volt a mérkőzés, a harmadik harmad elején viszont betalált a már említett Giroux. Pár percig keményen küzdött a két csapat, de hamarosan újra lőtt az Eisbaren két gólt (egy percen belül). Innetől alázás-hangulata volt a meccsnek, az utolsó tíz percben záporoztak a gólok, és a vendégek is betaláltak egyszer. A végeredmény: 7:1. Itt van az összefoglaló a meccsről.

   

A hangulat amúgy végig fantasztikus volt, meg volt szervezve a szuroklás, az egész aréna részt vett benne. A hullám, amit indítottunk, legalább kétszer végigment, és rengeteg rigmust hallottam (amiből nagyjából semmit nem értettem). Hatalmas zászlók, közös, szervezett gólöröm, 14.200 ember... szóval megértem azokat, akik ide járnak meccset nézni. 

Táncház a Szimplában

A Szimpla Berlinben a "bulinegyed"-ben található. Van egy kávézó, és tőle nem messze egy "Badehaus." Na, itt vannak a bulik, minden este élőzenével, egy lepukkant gyárnegyedből átalakított lepukkantnak tűnő szórakozókörnyéken. Ma este éppen a Magyarpalatkai banda játszott, így megtudhattam, hogy milyen egy táncház Berlinben. 

Sokan voltak. Tényleg tömeg volt, általában nem szoktak ennyien lenni (helyi források alapján). Az emberek legalább fele magyar volt, de a német mellett angol szót is lehetett hallani. A végén azt fogalmaztam meg, hogy a már bemutatott két magyar kolónia mellett a harmadik pont, ami összetartja kis hazánk fiait Berlinben, az a Szimpla. 

A magyarországi táncházakhoz képest az volt a különbség, hogy sokkal többen tanulták a táncot kis körben, aztán pedig szabadon, párban. Ahogy ment az idő, fogytak a tanulók, és egyre több táncos lett.  Mint megtudtam, a táncosok közül is volt több német pár is. Tehát ha valaki úgy járja a mezőségit, mintha Palatkán született volna, attól még lehet, hogy csak németül beszél, és ki se tette a lábát Berlinből, viszont sokszor betette (ti. a lábát) a Szimplába. 

Most pedig áttérek a meglepetés találkozásokra. Több ilyen is volt. Menjünk idő szerint! 

Megérkeztem, szétnéztem, és egy ismerős arcra lettem figyelmes. Még a Eurojam-ről (2005) ismerem Bíbort, aki most fejez be egy jogi képzést, mellette meg a Szimplában dolgozik. Rajta keresztül egy rakás más embert megismertem ott helyben, többekkel még számot-drótpostacímet is cseréltem. 

A másik meglepetéstalálkozáshoz egy kicsit korábbra kell utalnom. Andit mi költöztettük át Spandauba az állatkert környékéről, ahol egy lakásban élt többek közt egy Kornél nevű nyelvész (valójában ennél bonyolultabb a helyzet, de maradjunk ennél, hogy nyelvész) sráccal. Miközben Bíborral beszélgettem, egyszer csak bejött az ajtón Kornél. Tehát a kisszámú berlini ismerőseim közül az egyik pont ugyanott volt, mint én, mindenféle megbeszélés nélkül! 

Mindenkit nem mutatok be, de azt hiszem, megdupláztam az itteni ismerőseim számát. Az üröm az örömben, hogy megint egy csomó magyarral sikerült felvenni a kapcsolatot, de valójában csak jövő héttől indul be az összes óra és lesz jó esély arra, hogy sok külföldivel is összeismerkedek. (Már amúgy az is alakul...) 

A Szimpla meg egy újabb törzshelygyanús létesítmény. 

Majd a hétvégéről majd lesz egy videónapló is, addig be kell érnetek a Szimpla hivatalos képeivel az épületről. 

Festival of lights

Erre a programra már a kezdete óta el akartam jutni: jó ötletnek tartottam, és a programok jelentős többsége ingyenes. (Azon kevés szolgáltatások egyike, amiért nem kell fizetni.) Videókat már korábban is láttam, de tegnap este - mivel nyolcig órám volt - bent voltam a városban, és élőben is megnézhettem a fényfesztivált. Hatalmas élmény volt, mindenkinek csak ajánlani tudom!

Miről is szól ez az egész? Lényegében a fényekkel szórakoznak a szervezők, méghozzá profi szinten. Van, hogy állóképként vetítenek egy épületre valamilyen ábrát, de előfordul (mint például a Hotel de Rome esetében), hogy zenével és "fényanimáció" is készül. A város látványosságait világítják meg, amit kiegészít sok-sok - spontán vagy spontánnak tűnő és szervezett, ingyenes vagy fizetős - program, mint például művészi installációk bemutatása az Olimpiai Stadionban, a Nyitott Ajtók Éjszakája, vagy az idén elmaradó futóverseny.

Az eseményre természetesen a helyiek is rárepülnek: utcazenészek lepik el az utcát, minden második ember fényképezőállvánnyal jár-kel, turisták és szerelmespárok ameddig a szem ellát. (Na, ne túlozzunk, de tényleg elég sokan voltak az utcán.) A távolkeleti gitáros a dóm előtt és a tűzforgatók valószínűleg többé-kevésbé spontán érkeztek, de a Konzerthaus előtti két operaénekes szerintem szervezetten kezdett el énekelgetni az utca közepén.

A Brandenburgi Kaput kellett volna még megnézni, de talán valamelyik este lesz még időm oda is eljutni. Az első videót én készítettem, az többit a fesztivál facebook-oldalán osztották meg. (Az egyiket fel is használtam az én videómhoz.)

Könyvtárak Berlinben

A félév szempontjából az egyik legfontosabb intézmény a könyvtár. Kedden, az eddigi egyetlen óralátogatás alkalmával a tanár elmondta: a Grimm Zentrum elég jó. De a Staatsbibliotek maga a paradicsom! Erről a két könyvtárról fogok beszámolni - először képpel és hanggal.

Az Staatsbibliotek valószínűleg nagyon szép az állványok mögött, de az olvasótermek tényleg az OSZK kicsit szocreál stílusát idézik, a közterekről pedig az Egyetemi Könyvtár jut eszembe (ehhez a kihaltság is passzol). Ha nem találkozunk egy sráccal, akkor valószínűleg még most is a beiratkozás helyét keressük. Amúgy igen drága mulatság az ilyesmi: 25 eurót fizettünk, remélem, cserébe a Párkányi könyv is meglesz. :)

A Grimm Zentrum az egyetemhez tartozik, így ezt ingyen használhatjuk. Az egyetemi menzán is használt kártyával tudunk szekrényt szerezni, vagy vihetünk kis lakatot a szekrényekhez. Az öt emeletnyi tér közepén egy hatalmas olvasóterem van, ahol szinte egy pisszenés nélkül tanulnak a diákok. Az épületet úgy tudom, hogy 2009-ben adták át, és süt róla, hogy könyvtárnak készült. Ennek ellenére itt is vannak használhatatlan és lassú gépek, a lift pedig mintha csak a személyzetnek működne - ami öt emelet magasságban elég nagy veszteség. Nagyjából sikerrel igazodtam el a katalógusban, amihez az is hozzájárul, hogy ugyanúgy az OPAC-ot használják, mint az ELTE. Remélem, a kölcsönzéssel sem lesz gond, bár ezek a németek szeretik túlbonyolítani az életüket.

Weekend

Tegnap Hajnival közösen főztünk lecsót. Azaz majdnem közösen, mert amíg Hajni a szüleivel skype-olt, míg én a konyhában próbálkoztam. Végül ehetőre sikerült a nagy mű, teljesen jóllaktunk vele. Megérkezett Andi is, és az én szobámat neveztük ki buliszobának: próbáltunk olyan zenét találni, ami mindenkinek tetszik (nem igazán sikerült), és beszélgettünk. Egy közeli szórakozóhelyet kerestünk, és meg is néztük, de zárva volt. Végül egy Weekend nevű valamibe mentünk el, a belvárosba. A belépő elég borsos volt, de a többiek meggyőztek, hogy megéri. A tánctér egy hatalmas épület tetején, a 15. emeleten volt.

Érdekes élmény volt, de asszem a sznobnak tűnő, tuc-tuc zenét játszó, drága éjszakai bulihelyek kategóriába többet nem akarok menni, főleg amíg Berliben vagyok. Amúgy nem volt rossz a buli, de veszettül nem az én világom. A fények viszont tetszettek, csináltam is egy kis hangulatjelentést. A videókat visszanézve jutott eszembe a második szám, ami megy a videó alatt - egy kis kritikának is felfogható.

Valamikor az éjszakában végül hazajöttünk, és nagyot aludtam.

 

Deutschen Einheit

A fal helyét ezek a rudak jelzik

A tegnapi nap nagy ünnep volt a németek számára: az ország újraegyesítését ünnepelték. Most nem megyek bele ennek a történeti hátterébe, mert elég sok eseményben volt részem ezen a napon. Kezdjünk is bele! Reggel elvileg elmentem megnézni, hogy nyitva van-e a Berliner Sparkasse, hogy számlát tudjunk nyitni (ez a nethez és a kolihoz is kell). Azért elvileg, mert végighallgattam az ébresztőt, és még talán a vége előtt lenyomtam és visszaaludtam. (De amúgy általában jól jön, hogy lassú, dallamos zenére ébred az ember.)

A nap végül tízkor indult, rohanással az Alexanderplatzra, Balázs és Marci (lakótársak) nélkül, hogy Hajnival keressünk egy nyitva lévő Sparkassé-t. Mikor konstatáltunk, hogy zárva van, szóltam a többieknek, hogy ne is induljanak el, a bankokat is elérte a nemzeti ünnep, és azon voltunk, hogy minket is elérjen.

Hát ez annyira nem sikerült. Arra számítottunk, hogy mindenhol ünnepségek lesznek, és felvonulások és koncertek, mint Budapesten augusztus 20-án, de sehol nem volt semmi. Megnéztük a berlini fal helyét, ahol elég jó kis útvonalat alakítottak ki: egy szakaszon áll egy jelképes fal, aminek a történetét különböző állomásokon ismerhettük meg, beszédekkel, képekkel fűszerezve. Valószínűleg az ünnep miatt elég sok ember ismerkedett ezzel a kiállítással. A legmeghatározóbb a Kirche Versoehnung (Megbékélés Temploma) volt. Ez a templom a fal mentén állt, és zömmel nyugatiak jártak ide, de 1961 októberétől csak az NDK-s katonaság használhatta. (A fal augusztus 13-án épült.) Végül 1985-ben lerobbantották, ahogy a régi gyárakat szokás. Most egy emlékhely-kápolna áll a helyén. Nem csoda, hogy már korábban is szimbólum volt, nem csak a neve miatt. 

Ez után a kulturálódás után visszaindultunk a kollégiumunkba (külön-külön). Mikor leszálltam az Ostbahnhof-nál, gondoltam, levegyülök a tömegben és megnézem a reggelre odakerült régiségvásárt. Rengeteg ember nézegette az antik dolgokat, alig lehetett elférni. Sikerült lőni néhány érdekességet is, például a gyöngykoponyát, vagy a „vörös” sátrat. Itt előkerültek a világháború előtti időkből származó dolgok is, de a kommunizmus mögött messze elmaradtak a nácizmus emlékei.

Találtam egy állandó pékséget, ahol hatvan centért méretes és finom péksütiket osztottak. Ki is próbáltam, és úgy döntöttem, visszatérő vendég leszek. Egy másik beruházást is kötődik a bolhapiachoz: vettem egy igazi, német könyvet. Gefahr für den Kaiser címre hallgat, és egy gyerekeknek szóló középkori kalandregény. Elkezdtem olvasni az első fejezetet, de a sok szótárazás miatt elég lassan haladok vele.

Délután újra a netvadászat kötötte le az időmet, és találtam is egy újabb, hangulatos kávézót, ahol az internet mellett egy finom epertortát fogyasztottam. Még Apával is sikerült kapcsolatba kerülni, de nem akartam hosszan a számítógéphez beszélni, így nem kommunikáltunk sokáig. 

Fizetéskor megkérdeztem az eladó srácot, hogy van-e valamilyen fesztivál a városban, vagy tűzijáték vagy ilyesmi, de semmi ilyesmiről nem tudott. No, gondoltam, ez is otthonülős este lesz. Nem lett igazam. 

Hét óra magasságában hangfoszlányok szűrődtek fel a szobámba, úgyhogy elindultam megkeresni a koncertet. Természetesen amit a hetedik emeleten hallottam, azt a földszinten már egyáltalán nem. De azért felszálltam a metróra, és bementem a belvárosba, ahol szintén semmit nem hallottam néhány utcazenészen kívül, akik meg is kavartak rendesen. Elsétáltam az egyetem előtt, és az Unter den Linden túlsó végét vettem célba, mert ott még nem jártam.

Sós lángos: 3,5 €, nutellás: 4 €

Néha határozott dallamrészek jutottak el hozzám, és ahogy közeledtem a Brandenburgi kapuhoz, egyre határozottabb koncertrészleteket sikerült elcsípni. Szimbolikus a helyszín, a volt határátkelőnél szerveztek bulit. A díszítés alapját a német zászló és Berlin jelképe, a medve adta, de ezzel nagyjából megszűnt minden, ami a nemzeti ünnepre emlékeztetne, még csak nem is német énekes állt a színpadon! Maradt a fesztivál-hangulat, az „ingyenkoncert” szokásos elemivel. Amiben az otthonitól különbözött, az talán a rengeteg féle etető és itató hely: volt limonádés, mézeskalácsos, mindenféle édességet lehetett venni, sőt, nagy betűkkel hirdették a magyar specialitást is: a lángost. Berlinben 3 eurótól kezdődik egy lángos, és lehet édesen is kérni, például almalekvárral vagy nutellával. Egyszer talán majd megkóstolom.

A nagyszínpadon egy Joe Cocker nyomában járó bácsi énekelt. A „német precíziós szervezés” kifejezést itt nem igazán használhatjuk, ugyanis a mikrofon recsegett, az egyik vokalista mikrofonjával valami baj történt, és a kivetítő egy része elromlott. Ennek ellenére jó ki buli volt, jó volt hallgatni a zenéjét, bár a hangulat nem volt igazán pezsgő: általában az emberek csak álldogáltak, érzésem szerint lassan apadó létszámban.

A másik nagy szám az egy óriáskerék volt, ami mellett (a színpadtól 100-200m-re) egy kivetítőn követni lehetett a koncertet, pár másodperc késéssel (csak a kép késett). E mögött már szinte semmi nem volt, egy kisebb színpadot leszámítva, ahol egy ránézésre fiatal(os) anyukákból és egy dobos fiúból álló rockbanda szórakoztatta a közönséget. Érkezésem után nem sokkal húsz perc szünet következett, úgyhogy visszatértem a nagyszínpadhoz.

Érdekes látni, hogy mennyire működik a régiek zenéje. Gitár alapú, bluesos hangzású dalok hangzottak el, bár a három negyvenes vokalista néni nő egy kicsit limonádévá tették. Ma már nem ettől a zenétől pörögnek fel az emberek, de erre nem is táncolni kell, hanem csak hallgatni. A zene korához képest a korosztály igencsak vegyes volt: a csininek kiöltözött ráncos nénitől kezdődően a szülőkkel érkező gyerekekig minden korosztály képviseltette magát, rengeteg fiatallal. Meg kell jegyezni, hogy egy ingyenes cirkuszról volt szó (a kenyeret a sör jelentette), és valószínűleg nem az előadó, hanem maga a program miatt jelentek meg az emberek.

Mivel még nem ismerem az éjszakai közlekedést, inkább hazajöttem fél tíz felé. A hazaútnak is volt két felfedezése: egyrészt a Brandenburgi kapu mellett megtalálható Magyar Nagykövetség, másrészt a Tomi által említett három megállós U-Bahn jelentett új élményt.

Biztosan volt nagy politikai beszéd és talán zászlófelvonás is, de erről lemaradtam. Egy szeletet mégis bemutattam abból, hogy hogyan ünnepelnek a németek egy nemzeti ünnepet.

Koncerteken természetesen hangfelvételt is próbál csinálni az ember, a használhatóbbakból összedobtam egy rövid hangulatjelentést. Mivel a net igencsak gyenge, sajnos nem sikerül feltölteni sem a filmet, sem a fényképeket, de holnapra frissítem a bejegyzést!
Más: facebookon megtaláljátok a skype címemet, aki gondolja, vegyen fel.

FRISSÍTÉS! ITT VANNAK A KÉPEK ÉS A VIDEÓ. 

...Berlinbe

Az első 24 óráról csináltam egy videót. Nem ígérem, hogy a továbbiakban nem fordul elő hasonló eset.

Igazából minden simán ment: az ügyintézés gördülékeny, bár sok időt kell rá szánni. A város egyes részeit már ismerem, lassan időt kerítek arra is, hogy utánanézzek annak, hogy mit látok pontosan és mit érdemes még megnézni. A belváros olyan, mintha itt is a négyes metró épülne: rengeteg az építkezés, ami ront az összképen, de így is szeretető a város. Mindenhol keveredik a modern és a régi, ami a „nagy múlttal rendelkező modern nagyváros” hangulatot erősíti.

Itt lakom

Eddig három helyen kellett ügyet intézni: a koliban átvettem a szobámat, szereztem ideiglenes tartózkodási engedélyt és beiratkoztam. Az első nem volt nagy ördöngösség: megmondtam a nevem, aláírtam pár papírt, és kaptam egy kulcsot meg egy mosókártyát. A „lakásban” négy szoba van, és most már háromban lakunk: Gergő és Marci a jogi karról jöttek.

Egy kicsit tartottam attól, hogy milyen lesz a helyi hivatalban, de nem volt ez se nehéz. Különböző emeleteken voltak a szobák, ahova egy nagyobb teremből hívtak. Megkérdezték az is, hogy házas vagyok-e, de a vallásomra nem mert rákérdezni a bácsi, pedig azt is kellett volna.

A beiratkozás kedd reggel történt, ez már nem került be a videóba. Egy kicsit rendezetlen volt, de végül is túlestünk rajta, kaptunk semesterticketet a helyi BKV-ra, és ezzel mehetünk be az egyetemi könyvtárba is. Az egyetem 50 euróval megajándékozott minket, mivel ide jöttünk tanulni – szimpatikus hozzáállás.

Az egyetem egyik ablaka

A nap további részének fő attrakciója az internetkeresés volt. A köztereken nem volt olyan hálózat, amire fel tudtunk volna csatlakozni, mindegyik le volt védve. Az egyetemi hálózat is jelszót kért, amit nem tudtunk, és a kávézókban sem találtunk Wi-Fi-t, még a McDonalds-ban sem. Végül a nap végén, a kolimtól kb. negyed órára sikerült találni egy kávézót, ahol volt internet. Elsőre egy keleti étteremben ettem egy curry-s virslit hasábburgonyával, de csak a rendelés után derült ki, hogy az „internet” felirat a helység végében megbújó számítógépekre vonatkozik, saját gépemmel nem tudok csatlakozni a világhálóra. Második próbálkozásra végül találtam egy kellemes helyet, ahol sokáig egyedül üldögéltema kávémmal kettesben, majd hat körül elkezdett pakolni a pultos. Én vettem a lapot: nem produkálok elég forgalmat neki ahhoz, hogy nyitva maradjon záróra után, így gyorsan befejeztem a dolgaimat, és visszajöttem a kollégiumba, ahol még mindig nincsen net.

Még több intéznivaló vár rám, de remélhetőleg hamarosan Berlinnek az izgalmasabb oldalát is megismerem.

A videóról még annyit, hogy nem direkt találtam meg a Szimplát, bár tudtam, hogy azon a környéken kell keresni.