Itt most indul a félév, nagy része még csak jövő héten. Átnézve és leírva ennek a szemeszternek az órarendjét rájöttem, hogy elég jó óráim lesznek - vagy legalábbis, cím és leírás alapján érdekesnek tűnnek. Nézzük hát, hogy milyen lehetőségek vannak pillanatnyilag! (Azért pillanatnyilag, mert ma este is többször változott a "heti program", és még fog változni, legalábbis, tartok tőle.)
Hétfőn délután van az első órám, ami Berlin 1933-2013: From Capital of the Third Reich to Germany's Centre of Remembrance Culture névre hallgat. Ez a héten még nem volt, úgyhogy a hétfőm szabad volt, jövő héttől pedig a német főváros náci múltjáról és örökségéről fogok tanulni. Ezt vettem fel várostörténeti órának. A hétfői napon van még egy órám: előző félévben a Hiphop alapjaival ismerkedtem meg, most pedig steptáncolni fogok.
Remélhetőleg kedden lesz németórám, úgy mint múltkor: négy óra egy szünettel. A különbség az lesz, hogy most már B 1.1 szinten vagyok elvileg, gyakorlatilag meg asszem elég kemény lesz ez az óra. Egészen ma estig úgy volt, hogy keddre sikerül betenni egy evezést is, de közben kiderült, hogy ez csak akkor működik, ha elvégeztem az alapozó kurzust - ami júliusban indul és augusztusig tart. Szóval attól tartok, hogy nem fognak engedni evezni, de egy próbát azért teszek majd.
A szerdai órám Identity and belonging névre hallgat, és főleg a német identitást járja körül. Mostanság az identitás témája foglalkoztat, ezért vettem fel. Ez kemény lesz, mert elméleti dolgokról angolul olvasni nem egyszerű történet, de majd megbirkózok vele.
Csütörtök szabadnap. Egyrészt kipihenem az előző nap fáradalmait, másrészt pedig készülök a következő napra. Pénteken ugyanis lesz egy Blockseminar, tehát tömbösített óra módszertani témában és egy Berlint és az identitást összekötő kurzus. Az előbbinek két különlegessége is van: egyrészt még nem tudom sem a helyét sem a pontos időpontját, másrészt a Középázsiai Tanulmányok kurzusai közé tartozik, tehát innen fognak érkezni a példák. Az utóbbi pedig minden második héten lesz, de akkor négy órán keresztül.
Így áll össze tehát a hetem. Folyamatos készülést igényel majd a dolog, izgalmas lesz, és remélem, működni fog. A hétvége sem a pihenés ideje lesz, ugyanis szombaton és vasárnap fogok dolgozni az autómosóban.
A lakáskeresés projekt lényegében lezárult, van biztosnak tűnő helyem a félévre. Az utóbbi kb. egy hónapban viszont sokat tapasztaltam e téren, a praktikus tudás mellett jól mesélhető történetek is születtek, ezekről szól ez a bejegyzés.
Hogy kezd neki az ember a lakáskeresésnek? Természetesen az internet a fő forrás, nézegeti az ember a lehetőségeket és levelek hadát küldi ismeretlen címekre, sőt, ha elég jól kommunikál az adott nyelven, akkor telefonálgat is. Ez az én esetemben csak akkor igaz, ha kiírták az infókat angolul is, a némettel nem állok, úgy, hogy érdemes legyen telefonálni.
Diákként természetesen főleg az olcsó helyek jöhetnek szóba, mondjuk 250 vagy 300 euróig. A nagyon olcsó helyekkel vigyázni kell, mert érdekes dolgokba ütközhet az ember. Például a leendő lakótársak furcsasága olcsóbbá teszi a lakhatást: gondolok itt például erre a példára: az anarcholeszbikus jelzőt azóta se sikerült megfejtenem, illetve belső ellentmondások is tarkítják a szöveget (pl. ha homofil pár, akkor hogy lehet, hogy különböző neműek?), mindenesetre erre a címre nem írtam.
Írtam viszont egy másik címre, ahonnan egy fura levelet kaptam vissza, amit nem tudtam értelmezni, mert szerepelt benne a "meztelen" szó. Mivel nyilván olyan jelentéssel bír egy ilyen levélben, amit nem találok a szótárban, ezért megmutattam németül jól tudó ismerősnek, aki - fél óra nevetés után - lefordította a szöveget: azt akarta az amúgy rosszarcú, ötvenes főbérlő bácsi, hogy alkalmazkodjak hozzá abban a szokásában, hogy este pucéran mászkál a lakásban. Azt hiszem, érthető, hogy nem mondtam igent erre az ajánlatra.
A keresgéléshez főleg ezt meg ezt az oldalt használtam. A rendszer a következőképpen működik: az ember egy csomó helyre, ahonnan pár visszajelez (szerintem 10% alatti az arány). Most jön a neheze: megbeszéltek egy időpontot, amikor elmész megnézni a lakást (vagy megadnak egy időpontot, amikor megnézheted), elmész, megmutatják, jobb helyen leültetnek egy kávéra, aztán szépen elbúcsúztok, és vársz. Ha elég szimpatikus voltál nekik a lakásnézésnél, akkor megkeresnek, hogy tied a szoba, várnak szeretettel, ellenkező esetben kereshetsz tovább.
Van, hogy szóbeli megállapodás nyomán működik a dolog, de figyelni kell, mert vannak csalók is, szerintem én is belefutottam legalább egybe . Egy lány keresett az albérletbe maga mellé valakit, olcsón, jó helyen, szép lakással. Az érdeklődő levelemre válaszolva bemutatta magát: frissen végzett egyetemista, aki teljesen átlagos dolgokkal. Ami miatt különleges volt, az az, hogy nem volt fenn se facebookon, se skypeon a volt barátja miatt. Kérte, hogy én is mutassam be magam, ezt meg is tettem, és érdeklődtem, hogy mikor tudnám megnézni a lakást.
Innentől egy komédiára hasonlított a levelezés. Leírta, hogy nagyon szimpatikus vagyok, meg hogy szeret mindent, amit írtam magamról, és biztosan nagyon jól ki fogunk jönni egymással, és jó lakótársak leszünk, csinálunk közös programokat... de most éppen nem tudom megnézni a lakást, mert Frankfurtban van. Viszont elküldi a szerződést, én küldjem vissza aláírva, és utaljam át a kauciót meg az első havi lakbért.
Na, álljon meg a menet! A szerződéssel kapcsolatban vállalható, hogy a parkolóhelyre nem állok be csónakkal és az is, hogy nem kereskedem illegális szerekkel a lakásban, de mi a helyzet mondjuk a felmondási idővel? Addig pedig nem fizetek, amíg nem láttam a lakást és nem találkoztam vele, hiába küldi el a személyijét fotón.
Addig-addig győzködött, hogy fizessek és írjak alá, hogy már kedvem se volt látni élőben, így más lakás után nézem. Végül elég izgalmas lett a helyzet, mert úgy utaztam haza, hogy nem volt lakásom, távolról pedig elég nehézkes szobát keresni: nem tud az ember se telefonálni, se lakást nézni, úgy meg nem egyszerű megszerezni valakinek a bizalmát. Végül egy ismerős segített, ezúton is köszönet érte. :)
Az utóbbi időben úgy tűnhetett, mintha eltűntem volna. Nem állítom azt, hogy az utóbbi időpen nem történtek velem érdekes dolgok (sőt!), csak egyszerűen a félév végéhez közeledve egyre több dolgom van, és nem jut idő arra, hogy a blogra írjak.
Most először is egy jó hírrel szeretnék szolgálni. A blognak nem szakad vége a félév végével, hanem ugyanebben a formában (és remélhetőleg még több bejegyzéssel) folytatódnak berlini kalandjaim, ugyanis még egy félévet itt fogok tölteni. A következő félév egészen más lesz, mint az első, és nem csak a félév alatt megszerzett ismerősök vagy a lényegesebb helyek ismerete miatt. A lényegi változást egyrészt az hozza, hogy a következő félévben nem kapok ösztöndíjat az egyetemtől, másrészt pedig az, hogy a kollégiumi szerződést nem lehet meghosszabbítani. Ez azt jelenti, hogy dolgozni fogok, és új helyre, albérletbe költözök, új emberekkel.
A lakás és a munkakeresés gőzerővel folyik, egyenlőre részeredményekkel. A hónap második felét viszont otthon töltöm, így a ittlét első fele már csak alig egy hétig tart a számomra, utána közel két hét otthonlét után remélhetőleg már dolgozni térek vissza.
Addig is néhány életképpel készültem, valamint egy cikkel, ami megmagyarázza a blog címét. A cikkhez klikk ide!
Van olyan templom, ahol már kártyával is lehet adományt adni.
Jópofa bolt, Dali- és bakelitórával Anonymus-maszkkal.
Az eddigi bejegyzésekből annyira nem derül ki, de iskolába is járok, sőt, ezért (is) jöttem ki. Méghozzá a Humboldt Unversität falai között okosodok, angol nyelven, főleg a Berlin Studies programban (ez röviden azt jelenti, hogy Berlinről szóló óráim vannak).
Hogyan is oktatnak Berlinben?
Először is: az órák nem akkor kezdődnek, amikor, hanem negyed órával később. Tehát ha azt látja valaki, hogy 12-14 óráig tart az óra, akkor 12.15-kor kezdődik, és 13.45-kor véget is ér a kurzus. Az órákra pedig olvasni kell. Ez nem lenne meglepő, de mindegyik kurzuson minden órára el kell olvasni átlag 20-30 oldalt. És most jön a java: az emberek el is olvassák. Sőt, nem csak hogy elolvassák, de kinyomtatják, és beviszik órára majdnem minden esetben.
Erről a kinyomtatásról érdemes pár szóban szólni. Hogyan tudják kinyomtatni? Egyrészt ott van a moodle felület, ahova a tanár feltölti az összes (!) olvasmányt pdf-ben, így úgy tudsz készülni az órákra, hogy ki se kell nyitni a könyveket (annak előnyeivel és hátrányaival). Másrészt van a Grimm Zentrum előtt egy fénymásolószalon, ahova a tanárok leadják a "reader"-t, tehát minden olvasmányt, amire szükség lesz a félév során. Ezek sorszámot kapnak, és kiválaszthatod a listából, hogy melyiket szeretnéd kinyomtattatni. Leadod a rendelést, és másnap - miután kifizetted a megfelelő összeget - megkapod az olvasnivalókat.
Ez a rendszer abszolút működőképes, nem kell könyvtárba rohangálni és könyvekre vadászni. Szerintem hátránya is van, méghozzá az, hogy a kézbe vett könyvről van emléked, főleg, ha beírtad párszor a keresőbe, a fénymásolat szerzőjéről, vagy a könyvről, amiből kifénymásolták, nem tudsz semmit.
Itt nem kreditek vannak, és alapjáraton nem feltétlenül kapsz jegyet a kurzus végén. ECTS pontokat lehet gyűjteni, és modulokat felvenni. Ezekbe nem mennék nagyon bele, mert igazából nem értek hozzá, azt viszont elmondom, hogy hogyan néz ki a követelményrendszer.
Általában 3 vagy 4 ECTS pontot lehet szerezni az óráimon. Ha elég 3 ECTS pont, akkor kb. 2-3 pároldalas beadandót kell írni a félév folyamán ("response paper"), amit kiegészít egy kiselőadás, általában valamelyik olvasmányról. Ha viszont valaki 4 pontot szeretne, akkor szemináriumi dolgozatot is kell írni. Van olyan óra is, ahol a 3 ECTS ponthoz is kell a dolgozat.
Nekem csak gyakorlataim vannak, amiken 20-30 között van a hallgatói létszám (az ittenieknek szóló órán kevesebben vagyunk). A nagy létszám ellenére nem olyan nagy az aktivitás, R. Várkonyi tanárnő például szerintem sokkal jobban megmozgatott minket. A kommunikációt az is nehezíti, hogy a legtöbb embernek az angol tanult nyelv, az pedig még jobban, hogy sokaknak nem: megfigyelhető, hogy azok szólnak többet hozzá az órához, akik anyanyelviek, a mi meg sokszor nehezen értjük meg például az egyik Dél-Angliából érkezett srácot, de a távol-keletiek kiejtése sem a legérthetőbb.
Ha figyelek arra, hogy milyen szófordulatokat használok magyarul, rájövök, hogy érthető a probléma: az anyanyelvi beszélők nem tudják, hanem érzik a nyelvet. Vegyünk például egy egyszerű, interneten megtalálható cikket, és próbáljuk meg visszaadni ugyanezt angolul. Avagy: mit kezdene valaki, aki tankönyvből tanult magyarul, ezzel a cikkel?
A relatív inaktivitás nem jelenti azt, hogy csend lenne az órán (bár ez is előfordul), sőt, van, hogy az egész óra elmegy kérdésekkel, de ritkán bontakozik ki olyan igazi jóféle szakmai vita.
A tanárok hozzáállása nagyon tetszik: érződik, hogy nem elsősorban kutatók, hanem ugyanannyira kutatók, mint tanárok (mint ahogy az ELTÉ-n is sok ilyen van). Ennek hatására nincsenek kamuórák (vagy legalábbis, én nem találkoztam velük). A termek többsége elég jól felszerelt, és - bár nincs olyan jó campus, mint a Bölcsészkaron - közel vannak egymáshoz az épületek, a belváros közepén. Jó ide járni.
A fent látható tudományos-fantasztikus jellegű kérdés akkor fogant meg a fejemben, amikor meghallottam, hogy "Jaaa, az ösztöndíjból úgysem lehet kijönni." Innentől kedve viszont komoly fejtörést okozott, hogy akkor mit fogok enni Berlinben? Nem, ennivalót lehet találni, és lehet rajta spórolni is. Az izgatott, hogy miből fogok utazni, bulizni, szórakozni. Az első hónap után most mérleget vonok az utóbbi 4 és fél hét anyagi hátteréről.
Pár nap után (konkréten október 5-étől) elkezdtem vezetni, hogy melyik nap mennyit adok ki. Hét végén összesítem, és még tart a lendület, úgyhogy egészen pontosan minden leírok. Majd január-február környékén megnézem, hogy hogy állok.
A második héten kereken hatvan eurót költöttem. Ez alá a csodás szám alá azóta sem sikerült lesüllyedni, bár ezen a héten jó eséllyel rekordot döntök. A harmadik hét volt a csúcs, ezen a héten közel 100 euró került ki a kezemből, de közel a fele hosszútávú kiadás volt: beiratkoztam a Staatsbibliotek-ba, és befizettem a sportot (például az evezést). Ezek alapján úgy tűnik - de nem akarom elkiabálni, hogy nagyjából tartható az eddigi életszínvonal, főleg beleszámítva azt, hogy egyetemre járás mellett kevesebbet bulizunk, és sok olyan kiadásom volt, amit egyszer kellett megejteni egész félévre.
Na de mire megy el a pénz? A tapasztalat az, hogy nem kajára. Nem azért, mert nem eszem, hanem mert nem drága: átlag 20 euróból ki lehet jönni egy hétre, ami azt jelenti, hogy olyan, mint otthon: kb. egy ezresből kijövök egy napra úgy, hogy nagyrészt magamra főzök (erről is lesz majd videónapló is). A sör szintén kardinális kérdés, bár elég sokat boroztunk is (meg is bántam, nem volt olyan jók). E téren sem rosszabb a helyzet az otthoninál: pár euróért lehet venni bort, fél euró fölött valamivel elfogadható sört (Beck's!).
Akkor mi drágább, mint otthon? Hát a szolgáltatás. Például nincs olyan szórakozóhely, ahova ne kéne fizetni pár eurót. Három euró alatt kevés helyre mész be, de van, ahol tízet, sőt, többet is elkérnek (ilyen helyekre nem megyek). Ha nem boltban vásárolsz, akkor a sör is sokkal drágább: egy kocsmában három euró körül van egy korsó, de szórakozóhelyen ennyiért csak egy pohárral kapsz. Ha nem magára főz az ember (és nem a menzán eszik), akkor is elég jó árakat lehet fizetni a kajáért.
Szerencsére a családom az előzetes költségeket gyakorlatilag teljes egészében kifizette, beleértve az első havi lakbért. Ha ez nem lenne, akkor esélyem sem lenne kijönni ennyi pénzből, de így nem lehetetlen feladat. És olyan "luxuskiadások" is belefértek, mint a hokimeccs, vagy táncház.
Először is: szemfülesnek és precíznek kell lenni, nem árt, ha "több szem többet lát" alapon működik a rendszer. A beiratkozáskor már feltűnik az a jelenség, hogy a németek szeretnek az egyszerű(nek tűnő) dolgokon még csavarni egyet (vagy kettőt). Például kérnek egy német bankszámlát, amit ha megcsinálsz akkor be kell jelenteni a koliban, és aláírni egy papírt, hogy levehetik róla a pénzt. Én is lementem, és minden rendben ment, még egy papírt is kaptam, hogy hogyan regisztráljak be a koli rendszerébe. A lakótársaim segítségét kértem, mert a papíron jelzett honlap azóta igencsak átalakult, és közölték, hogy szerintük nincs semmi, ha nem csinálom meg. Elvileg még egy semesterticketet kaptam volna, amire nincs szükségem, úgyhogy azóta is itt hever a papír az asztalomon.
Az egyetem felé is jelezni kell, hogy megérkeztünk. Egyrészt alá kell íratni a Tanulmányi Szerződést (Learning Agreement) egy fazonnal, aki a helyi ügyintéző. Volt a beiratkozás után egy campus-tour, amire Hajni elment, és ott elmondták, hogy melyik ajtó mögött lakik az illető (más haszna amúgy nem igazán volt). Ebből kifolyólag én csak odaadtam a papírkámat Hajninak, ezúton is köszönet érte.
Ugyanitt kellett aláíratni a Certificate of registration feliratú papírt, és mindezt elvileg az érkezéstől számított két héten belül. Ezeket az otthoni KARI ügyintézőnek kell elküldeni, aki aztán mindenfelé továbbítja, és reménykedünk, hogy egyszer csak megérkezik a második részlete az ösztöndíjnak.
Remélem, hogy ezzel lefutott az ideérkezéshez kapcsolódó ügyintézés, és legközelebb a félév végén kell majd papírokkal aláírásokért rohangálnunk.
Még mielőtt bárki is úgy érezné, hogy az Erasmusos félév csak a világlátásról és a bulizásról szól, röviden beszámolok arról, hogy egyetemre is járunk. De csak nappal, nem szokás fényképezni, és nem is olyan mozgalmas, mint egy jégkorongmeccs vagy egy táncház. Mostanra úgy tűnik, végleges az órarend, úgyhogy van értelme nyilatkozni a témában. Na, haladjunk csak szépen sorban, hétfőtől péntekig!
Hétfőn lett volna egy órám. De leadtam, mert nincs rá időm. Na, ez nyilvánvalóan nem teljesen igaz, maradjunk annyiban, hogy van jobb dolgom is.
Szóval akkor kedd. Hajnali tízkor van egy órám, ami Dél-kelet Európa XX. századi történetével foglalkozik. Egy angol fazon tartja, de egész érthetően beszél. Marha jó órákat tart, azt érzem (amit minden itteni tanáron), hogy nem csak bejött órát tartani, hanem tényleg át akar adni nekünk tudást, gondolatokat, és ehhez meg is követel egy csomó mindent. Előző órán a nacionalizmusról volt szó, amihez két szöveget kellett elolvasni.
A keddhez tartozik még (most tessék megkapaszkodni) a Hiphop. Ez így valószínűleg elég erős volt elsőre, úgyhogy elmagyarázom. Tudtam magamról, hogy valami sport kell, úgyhogy megpróbáltam röplabdát vagy evezést felvenni. Mivel ezek a jelentkezés megnyitása után pár perccel beteltek, gondolkoztam, hogy most mi legyen? Nézegettem azokat az órákat, amire fél órával későbbtől lehetett jelentkezni, és arra jutottam, hogy ez jó választás lesz: a néptánchoz képest technikailag sokat segít, hiszen az egész testet mozgatja, és biztos, hogy megmozgat. A héten volt az első óra és marha jó volt. Még van mit dolgozni ahhoz, hogy úgy menjen ez a típusú mozgás, ahogy szeretném...
Szerdán este van csak programom: elmegyek filmet nézni. Ez a program valójában a másnapi kurzushoz tartozik, ami Berlin in fim, film in Berlin címre hallgat. Szerdán megnézzük a filmet, csütrtökön pedig megbeszéljük (valamint természetesen erre az órára is van olvasnivaló, minden hétre legalább egy fejezet vagy tanulmány). A kurzus (és innentől az összes) a Berlin Studies programhoz tartozik, ami a német fővárost mutatja be sokféle szemszögből. Ez azt is jelenti, hogy nagyjából ugyanazokkal az emberekkel találkozom ezeken az órákon, így lassan kialakul valami ismertségféle.
Maradjunk is a csütörtöknél. Ezen a napon két órám is van, a filmes mellett a The Berlin Wall. Ez elég népszerű, és egy doktorandusz tartja. Egy kicsit olyan is az óra: még nincs rutinja, nem vezette az első óra történéseit túl magabiztosan. Itt is vannak olvasnivalók, többek közt egy olyan feladatot is kaptunk, hogy csináljunk interjút a fal leomlásáról. Nekem majd egy máltai doktorandusz lánnyal a korabeli, rendszerellenes rockzenéről kell majd referálnom - elég jó témát sikerült választani.
Bölcsészként, erasmusosként pénteken óraütközést csináltam! Végül sikerült átrendezni az órákat, így alakult ki a végső, most leírt felállás. Pénteken végül két kurzuson vesz részt: az egyik a németóra, amiről még nem tudok nyilatkozni, mert ezen a héten lesz az első. Ez tart reggel nyolctól délig (igen, négy óra). A nehézséget nem csak az adja, hogy szeptember eleje óta tanulok igazából németül, hanem az is, hogy kb. kettővel magasabb szintű csoportba kerültem, mint kellett volna.
Délután van a Pop & nation névre hallgató kurzus, ami helyi identitással, a berlini kultúra lenyomatival foglalkozik. Az első óra alapján nem igazán állt össze a kép, hogy mi lesz majd a lényeg, de érdekes kérdések merültek fel. Következő órára fényképezni kell Berlinben, és a kulturális örökség nyomait keresni. A kurzus ötlete a tanárban a Made in Germany című szám alapján merült fel (szöveg itt). (Nem, nem a Rammstein válogatáslemezről van szó.)
Úgy tűnik, minden péntekre szerveznek nekünk valamilyen "erasmus-bulit" a helyiek, amiken persze nem csak az erasmusosok vesznek részt: nyilvánvalóan az összes más ösztöndíjast is meghívják, másrészt rendszeresen találkozni magyarokkal (gondolom, más nemzet fiaival-leányaival is), akik csak úgy jönnek, mert megneszelik ezeket az alkalmakat, harmadrészt helyiekkel, akik betévednek ilyen helyekre. A kör még nyilván bővíthető, ezek a személyes tapasztalatok.
Úgy tűnik, ennek az időszaknak a bulizási formája ez. Tegnap este több teremben többféle zene szólt, talán nem is volt technó-terem (nem hiányzott). Volt viszont goa-, pop-terem, és balkáni zene. Na, ez utóbbi lett a törzshelyem. (Ez azon különleges alkalmak egyik, amikor reméltem, hogy Magyarországot egy kicsit a Balkánhoz sorolják, de itt nem találkoztam hazai zenével.)
Begyűjtöttem néhány e-mail címet, kötöttem néhány ismertséget Európa több tájáról (természetesen újra találkoztunk magyarokkal is), de nem tudom, hogy mennyire maradnak meg ezek a kapcsolatok. (Van például egy e-mail címem, akinek a gazdája csak németül tud. Elég nehézkesen kommunikáltunk, de megoldottunk buliszinten, "civilben" viszont nem tudom, hogy működne a dolog.)
Ez a bulizási forma nekem mostanra (ezt már a tegnapi buli előtt is éreztem) némiképp kifulladt. Nem mintha nem érezném jól magam, de ez kevésbé alkalmas a valódi kommunikációra. Ami talán leginkább hiányzik, az a kocsmázás (táncház ma este lesz a Magyarpalatkai bandával, és koncertre is kéne majd menni). A kocsmázással az a baj, hogy itt 2-3 euró egy sör mindenhol, a boltban pedig kb. fél euró volt egy Beck's. Meglehet venni a sör a boltban is, de egyre hűl az idő, úgyhogy zárt helyet kell találni - ez pedig már házibuli, ami gyakorlatilag minden kicsiben minden buli előtt volt.
Na, de nem akarok panaszkodni, nincs rossz dolgom. Sőt!
A félév szempontjából az egyik legfontosabb intézmény a könyvtár. Kedden, az eddigi egyetlen óralátogatás alkalmával a tanár elmondta: a Grimm Zentrum elég jó. De a Staatsbibliotek maga a paradicsom! Erről a két könyvtárról fogok beszámolni - először képpel és hanggal.
Az Staatsbibliotek valószínűleg nagyon szép az állványok mögött, de az olvasótermek tényleg az OSZK kicsit szocreál stílusát idézik, a közterekről pedig az Egyetemi Könyvtár jut eszembe (ehhez a kihaltság is passzol). Ha nem találkozunk egy sráccal, akkor valószínűleg még most is a beiratkozás helyét keressük. Amúgy igen drága mulatság az ilyesmi: 25 eurót fizettünk, remélem, cserébe a Párkányi könyv is meglesz. :)
A Grimm Zentrum az egyetemhez tartozik, így ezt ingyen használhatjuk. Az egyetemi menzán is használt kártyával tudunk szekrényt szerezni, vagy vihetünk kis lakatot a szekrényekhez. Az öt emeletnyi tér közepén egy hatalmas olvasóterem van, ahol szinte egy pisszenés nélkül tanulnak a diákok. Az épületet úgy tudom, hogy 2009-ben adták át, és süt róla, hogy könyvtárnak készült. Ennek ellenére itt is vannak használhatatlan és lassú gépek, a lift pedig mintha csak a személyzetnek működne - ami öt emelet magasságban elég nagy veszteség. Nagyjából sikerrel igazodtam el a katalógusban, amihez az is hozzájárul, hogy ugyanúgy az OPAC-ot használják, mint az ELTE. Remélem, a kölcsönzéssel sem lesz gond, bár ezek a németek szeretik túlbonyolítani az életüket.
Az egyszerű erasmusos diák amint egy kicsit is megmelegedett új otthonában, beleszagol a levegőbe: vajon van itt wifi? Ha ez a történet Berlinben esik meg, akkor egyértelmű a válasz: hálózatok ugyan vannak, de mindegyik szépen le van védve. Ilyenkor az ember felkapja a bejelentkezéshez mellékelt szórólapot, és megpróbál eligazodni rajta: hogyan lehet minél hamarabb internethez jutni? Aztán elkeseredik.
A kívánt hatás eléréséhez kell egy német bankszámla. Nekünk végül jól sült el a történet, mert egy kávé mellett kötöttünk szerződést, de ekkor már a harmadik bankban jártunk és a sok órája dolgoztunk azon, hogy aláírhassunk pár papírt. (Német mentalitás: amikor kiderült, hogy nekünk nincs megfelelő szolgáltatás a bankban, az ember kijött a fűtött irodából, és az esőben elsétált velünk a sarokig, hogy megmutassa, hogy merre van egy másik bank, ahol valószínűleg tudnak nekünk segíteni.)
Valójában ez után jött a neheze. Lementünk a helyi technikusokhoz, hogy csiholjanak valamit a gépünkből, de csak odáig jutottunk, hogy segített megtalálni a gépek MAC címét és megengedte, hogy nála beregisztráljunk a szolgáltatásra. Nem, kedves Olvasó, nem tévedés: ahhoz, hogy legyen interneted, a neten kell regisztrálnod. Ez egy ördögi kör.
A regisztráció után pár nappal még egy közeli hostelbe jártunk netezni. Figyelni kellett, hogy ne legyen két oldalnál több megnyitva, mert akkor percekig kellett várni egy levél elküldésére.
Egyszer csak érkezett pár levél a HotZone-tól (ő a szolgáltató). Ebben kérdéseket tettek fel, felvetették, hogy rossz MAC címet adtunk meg, küldtek egy kicsomagolandó tanúsítványt (ilyen számítógépes tanúsítványról van szó), és egy pár leírást, hogy hogyan lehet csatlakozni a hálózatukra. Természetesen többnyelvű megfejtésekkel próbálkozunk, mentettünk mappákat, írtunk be kódokat, de nem történt semmi, leszámítva az eggyel több felugró ablakot, ami megjelent.
A következő napon levelet kaptunk. Pontosabban egy CD-t borítékban. A CD-n már két tanúsítvány volt, amit öt lépésben kellett telepíteni, két A4-es oldal alapján. (Elég durvának hangzik, de érthető volt - ha nem rontottad el valahol). Végül beírtunk a levélben megkapott felhasználónevet és a jelszót.
Átrágtuk magunkat…
Balázzsal ugyanabban a percben sóhajtottunk fel a lakás két végében: Végre! A gép csatlakozott a hálózathoz, és a böngésző megnyitotta a gúglit.
Eközben Magyarországon, a poros, zsúfolt koliban a beiratkozáskor lehozod a laptopodat, és öt perc múlva már az origo-t olvasod vagy wow-ozol. Magyarország, én így szeretlek! :)
A tegnapi nap nagy ünnep volt a németek számára: az ország
újraegyesítését ünnepelték. Most nem megyek bele ennek a történeti hátterébe,
mert elég sok eseményben volt részem ezen a napon. Kezdjünk is bele!
Reggel elvileg elmentem megnézni, hogy nyitva van-e a
Berliner Sparkasse, hogy számlát tudjunk nyitni (ez a nethez és a kolihoz is
kell). Azért elvileg, mert végighallgattam az ébresztőt, és még talán a vége
előtt lenyomtam és visszaaludtam. (De amúgy általában jól jön, hogy lassú,
dallamos zenére ébred az ember.)
A nap végül tízkor indult, rohanással az Alexanderplatzra,
Balázs és Marci (lakótársak) nélkül, hogy Hajnival keressünk egy nyitva lévő Sparkassé-t.
Mikor konstatáltunk, hogy zárva van, szóltam a többieknek, hogy ne is
induljanak el, a bankokat is elérte a nemzeti ünnep, és azon voltunk, hogy
minket is elérjen.
Hát ez annyira nem sikerült. Arra számítottunk, hogy
mindenhol ünnepségek lesznek, és felvonulások és koncertek, mint Budapesten
augusztus 20-án, de sehol nem volt semmi. Megnéztük a berlini fal helyét, ahol
elég jó kis útvonalat alakítottak ki: egy szakaszon áll egy jelképes fal, aminek a történetét különböző
állomásokon ismerhettük meg, beszédekkel, képekkel fűszerezve. Valószínűleg az
ünnep miatt elég sok ember ismerkedett ezzel a kiállítással. A legmeghatározóbb a
Kirche Versoehnung (Megbékélés Temploma) volt. Ez a templom a fal mentén állt, és zömmel nyugatiak jártak ide, de 1961 októberétől csak az
NDK-s katonaság használhatta. (A fal augusztus 13-án épült.) Végül 1985-ben
lerobbantották, ahogy a régi gyárakat szokás. Most egy emlékhely-kápolna áll a
helyén. Nem csoda, hogy már korábban is szimbólum volt, nem csak a neve miatt.
Ez után a kulturálódás után visszaindultunk a kollégiumunkba
(külön-külön). Mikor leszálltam az Ostbahnhof-nál, gondoltam, levegyülök a
tömegben és megnézem a reggelre odakerült régiségvásárt. Rengeteg ember
nézegette az antik dolgokat, alig lehetett elférni. Sikerült lőni néhány
érdekességet is, például a gyöngykoponyát, vagy a „vörös” sátrat. Itt
előkerültek a világháború előtti időkből származó dolgok is, de a kommunizmus
mögött messze elmaradtak a nácizmus emlékei.
Találtam egy állandó pékséget, ahol hatvan centért méretes
és finom péksütiket osztottak. Ki is próbáltam, és úgy döntöttem, visszatérő
vendég leszek. Egy másik beruházást is kötődik a bolhapiachoz: vettem egy
igazi, német könyvet. Gefahr für den Kaiser címre hallgat, és egy gyerekeknek
szóló középkori kalandregény. Elkezdtem olvasni az első fejezetet, de a sok
szótárazás miatt elég lassan haladok vele.
Délután újra a netvadászat kötötte le az időmet, és találtam
is egy újabb, hangulatos kávézót, ahol az internet mellett egy finom epertortát
fogyasztottam. Még Apával is sikerült kapcsolatba kerülni, de nem akartam
hosszan a számítógéphez beszélni, így nem kommunikáltunk sokáig.
Fizetéskor megkérdeztem az eladó srácot, hogy van-e
valamilyen fesztivál a városban, vagy tűzijáték vagy ilyesmi, de semmi
ilyesmiről nem tudott. No, gondoltam, ez is otthonülős este lesz. Nem lett igazam.
Hét óra magasságában hangfoszlányok szűrődtek fel a
szobámba, úgyhogy elindultam megkeresni a koncertet. Természetesen amit a
hetedik emeleten hallottam, azt a földszinten már egyáltalán nem. De azért
felszálltam a metróra, és bementem a belvárosba, ahol szintén semmit nem
hallottam néhány utcazenészen kívül, akik meg is kavartak rendesen. Elsétáltam
az egyetem előtt, és az Unter den Linden túlsó végét vettem célba, mert ott még nem jártam.
Sós lángos: 3,5 €, nutellás: 4 €
Néha határozott dallamrészek jutottak el hozzám, és ahogy
közeledtem a Brandenburgi kapuhoz, egyre határozottabb koncertrészleteket sikerült elcsípni. Szimbolikus a helyszín, a volt határátkelőnél
szerveztek bulit. A díszítés alapját a német zászló és Berlin jelképe, a medve
adta, de ezzel nagyjából megszűnt minden, ami a nemzeti ünnepre emlékeztetne,
még csak nem is német énekes állt a színpadon! Maradt a fesztivál-hangulat, az
„ingyenkoncert” szokásos elemivel. Amiben az otthonitól különbözött, az talán a
rengeteg féle etető és itató hely: volt limonádés, mézeskalácsos, mindenféle
édességet lehetett venni, sőt, nagy betűkkel hirdették a magyar specialitást
is: a lángost. Berlinben 3 eurótól kezdődik egy lángos, és lehet édesen is
kérni, például almalekvárral vagy nutellával. Egyszer talán majd megkóstolom.
A nagyszínpadon egy Joe Cocker nyomában járó bácsi énekelt.
A „német precíziós szervezés” kifejezést itt nem igazán használhatjuk, ugyanis
a mikrofon recsegett, az egyik vokalista mikrofonjával valami baj történt, és a
kivetítő egy része elromlott. Ennek ellenére jó ki buli volt, jó volt hallgatni
a zenéjét, bár a hangulat nem volt igazán pezsgő: általában az emberek csak
álldogáltak, érzésem szerint lassan apadó létszámban.
A másik nagy szám az egy óriáskerék volt, ami mellett (a
színpadtól 100-200m-re) egy kivetítőn követni lehetett a koncertet, pár
másodperc késéssel (csak a kép késett). E mögött már szinte semmi nem volt, egy
kisebb színpadot leszámítva, ahol egy ránézésre fiatal(os) anyukákból és egy
dobos fiúból álló rockbanda szórakoztatta a közönséget. Érkezésem után nem sokkal húsz perc szünet következett, úgyhogy visszatértem a nagyszínpadhoz.
Érdekes látni, hogy mennyire működik a régiek zenéje. Gitár
alapú, bluesos hangzású dalok hangzottak el, bár a három negyvenes vokalista
néni nő egy kicsit limonádévá tették. Ma már nem ettől a zenétől pörögnek fel
az emberek, de erre nem is táncolni kell, hanem csak
hallgatni. A zene korához képest a korosztály igencsak vegyes volt: a csininek
kiöltözött ráncos nénitől kezdődően a szülőkkel érkező gyerekekig minden
korosztály képviseltette magát, rengeteg fiatallal. Meg kell jegyezni, hogy egy
ingyenes cirkuszról volt szó (a kenyeret a sör jelentette), és valószínűleg nem
az előadó, hanem maga a program miatt jelentek meg az emberek.
Mivel még nem ismerem az éjszakai közlekedést, inkább
hazajöttem fél tíz felé. A hazaútnak is volt két felfedezése: egyrészt a
Brandenburgi kapu mellett megtalálható Magyar Nagykövetség, másrészt
a Tomi által említett három megállós U-Bahn jelentett új élményt.
Biztosan volt nagy politikai beszéd és talán zászlófelvonás
is, de erről lemaradtam. Egy szeletet mégis bemutattam abból, hogy hogyan
ünnepelnek a németek egy nemzeti ünnepet.
Koncerteken természetesen hangfelvételt is próbál csinálni az
ember, a használhatóbbakból összedobtam egy rövid hangulatjelentést. Mivel a net igencsak gyenge, sajnos nem sikerül feltölteni sem a filmet, sem a fényképeket, de holnapra frissítem a bejegyzést!
Más: facebookon megtaláljátok a skype címemet, aki gondolja, vegyen fel.
