Arénakoncert

A Silbermond új lemezei az utóbbi években az egész német nyelvterületen felkerülnek az eladási listák élére. A legutóbbi, Himmel auf című is dobogós volt Németországban, Ausztriában és Svájcban is. Az idei évet ezzel a lemezzel turnézták végig, tegnap ide, Berlinbe is eljutottak. Én pedig gondoltam egyet, és megnéztem őket az O2 world-ben. A helyszín tehát ugyanaz, mint ahol a hokimeccs is volt: az aréna. 

Furán hangzik, de elsősorban nem a zene miatt mentem, hanem a koncert miatt. A kettő nem ugyanaz! Itteni viszonylatban korrekt, megfizethető áron kaptam egy arénakoncertet - teljes megelégedésemre, ugyanis ezek a tízezres koncertek profi mód meg vannak ám csinálva! Kezdjük az elején! 

Mikor megérkeztem, egy előzenekar játszott a nagyszínpadon. Na, gondoltam álldogálhatok, amíg lepakolnak, de kellemesen meglepődtem. A színpadnak ugyanis volt egy nyúlványa, amin ki lehetett jönni egészen távol a színpadtól, és mikor a színpadon lévő banda befejezte, megjelent itt egy csávó, és ő kezdett énekelni egy szál gitárral, amíg mögötte felkészültek a show-ra. 

A kép a zenekar fb oldaláról való.

Merthogy show az volt. A belépő profin ki volt találva (ebből láthattok részleteket a videónaplóban), aztán pedig folyamatosan fenntartották a figyelmet mindenféle ötlettel. Máig nem sikerült megfejtenem, hogy hogyan tudták összehangolni a a nyolc kivetítőt úgy, hogy nem előre elkészített animációkat láthattunk rajta, hanem élő felvételt, de animálva. A színpadtechnika nem lett volna elég: volt olyan szám, amihez mindenki a világított fényképezővel, telefonnal, ami éppen volt nála; volt, hogy az énekest kiugrott a közönségre, a visszatapsolásnál pedig a két gitáros a közönség soraiból játszott. 

Eddig csak a parádé részéről írtam. A zenekar viszont azért tudott hiteles lenni, mert nem csak megcsinálták a koncertet, hanem odatették magukat. Az énekesnő talán néha elérzékenyült egy kicsit, merthogy nem minden este tapsol az embernek 12.000 rajongó. Amúgy nagyon közvetlen hangnemben szólt az emberekhez, talán egy kicsit sokat is beszélt, de valószínűleg jobban értékelem, hogyha tudok németül. :) 

A koncert végén rögtön megjelentek a melósok, és elkezdték leszedni a színpadot. (Megszokhatták, hogy gyorsan kell dolgozni: egy nappal korábban még Frankfurtban ment ugyanez a produkció.) Az egyetlen negatívum a ruhatárak kis száma volt: háromnegyed órán át állt a sor előttük a koncert után. 

A tegnap este megér egy videónapló bejegyzést. Olyan méretű produkcióval utazgat egy a banda, mint otthon Ákos. Aki nem ódzkodik a zenéjüktől, és szereti a koncerteket, az ha teheti, szánjon erre egy estét (és megfelelő mennyiségű pénzt). 

Comet Club

Tegnap este koncertre mentem. Ez egy másik olyan dolog, ami hiányzott, mivel mindig "tuc-tuc" bulikba mentünk, "normális" zenét csak egyedül hallgattam. Hozzáértő ismerőseimet kikérdeztem, hogy mire érdemes elmenni (én főleg a magyar határokon belül mozgok zeneileg), és végül ki is választottam a Metal Attack Over Europe névre hallgató turnét, majd úgy döntöttem, megveszem a jegyet. Jól időzítettem, mert pont ez előtt egy órával mondta le a turnét a Dark Tranquillity nevű zenekar, úgyhogy kezdettem újból a keresést. Most már a lényeg az volt, hogy minél olcsóbban minél hamarabb jussak koncertre, így találtam meg a tegnap esti bulit. 

A Comet Club a kolitól egy megállóra van, természetesen ez is a Friedrichshain környéki bulihelyekhez tartozik. Egy kis ajtón kell bemenni, amit meg is tettem úgy fél kilenckor abban a hitben, hogy már nyolckor elkezdődött a koncert. Az amúgy hangulatos klub (vagy kocsma) részben alig voltak, a koncertteremben pedig ez a kép fogadott: 

A koncert kilenckor kezdődött, ekkorra már azért voltak emberek a teremben. Először az Frames állt színpadra, akik instrumentális zenét csináltak, méghozzá nagyon jól (bár a szintetizátor néha zavaró volt). Játszottak a tempóváltásokkal, és láthatóan nagyon élvezték azt, amit csinálnak. Tényleg értenek hozzá! 

A fő zenekar a The Intersphere volt. Mire elkezdték, már határozott tömeg (kb. 100 ember legalább) gyűlt össze a koncertteremben, és az emberek előrehúzódtak egészen a színpad elejéig. Az angol nevű német zenekar amúgy angolul énekel, és komoly technikát pakoltak be a koncertre, ami főleg abban nyilvánult meg, hogy mindegyik gitáros előtt asztalnyi felületen voltak pedálok, gombok, tekerenytűk és csavarantyúk. 

Az este legmeglepőbb élménye nem a zene volt (azzal nem volt baj), hanem a közönség. Ezek a germánok szerintem nem tudnak bulizni. Vagy a magyarok tudnak nagyon. A közönség nagy része ugyanis ha székeket hozunk be, kényelemesen elhelyezkedtek volna benne, és tovább hallgatták volna a zenét. Annyira látszott rajtuk, hogy jól érzik magukat, mintha ülnének. Én végig visszafogtam magam, nem ismertem a szövegeket és a többiek nem nagyon voltak vevők a bulizásra, így lettem az egyike annak a három embernek, aki a fejingatáson kívül más is csinált. Mikor Magyarországon egymásba kapaszkodva ugráltak volna az emberek, itt ketten is elkezdtek tapsolni. 

Szóval a vágyott "folyik rólam a víz és valaki beletérdelt a vállamba, de nem baj, mert megismertem pár új embert" hangulat elmaradt. Ettől függetlenül egy elég jó koncerten vettem részt, és a germán mentalitás egy újabb szegmensét ismertem meg.

És a végére egy kis zene: 

Berlin calling

Az emlékezetes Weekend-es buli után többen javasolták a Berlin calling című filmet. Ezeket a sorokat közvetlenül a film vége után írom, tehát még friss az élmény.

DJ Ickarus (Paul Kalkbenner, aki tényleg lemezlovas) szerte a világban szervez bulikat, ám egy éjjel valamilyen erős drog hatására egy elvonóban találja magát. Innentől a film egy kicsit a Száll a kakukk fészkére diliházjelenetei és a Requiem egy álomért-hoz hasonló drogos-filmek alapján működik: szurkolunk a főhősnek, hogy letegye a drogokat, aki egy kicsit próbálkozik, egy kicsit meg visszaesik. Alapvetően néhány karakter körül forog Icka (Ickarus beceneve) sorsa. Az intézetet vezető doktornő motivációit nem mindig értettem, a barátnője (Lengyel Rita, akinek a filmben is van kapcsolata Magyarországgal) elég jól kidolgozott karakter, a családi szál viszont szerintem sablonos (anyja fiatalon meghalt a rendszerváltáskor, apja lelkész, a bátyja pedig önkénteskedik). A zene világ – ami számomra teljesen idegen – természetesen a „művész megmentőjeként” van beállítva, bár sokkal kevesebb benne a zavaró zenei betét, mint sejtettem.

Nincsenek benne látványos effektusok, alig bűvészkednek vizuális trükkökkel, a filmet életközelivé próbálták tenni az alkotók. A kamera teljesen illeszkedett a helyzethez: a bulizós részeken pörgősre vágták a filmet, de amikor a helyzet azt követelte, akkor egészen hosszú, bonyolultabb kameramozgások is helyet kaptak. Alapvetően a drogos filmek hangulatát idézi, nyomott hangulattal, néhány mosolyognivaló jelenettel.

Berlin calling. A filmet – amennyire meg tudom állapítani – tényleg itt forgatták: kiemelt szerepet kap a képsorokban a tévétorony (ahogy majdnem minden Berlinnel foglalkozó promóciós anyagban), valamint sokszor megjelennek az U- és S-Bahnok is. 1:32:30 körül látható az Alexanderplatz metrómegállója, ami az első napokban találkahelyül szolgált.

Összességében azt hiszem, főleg Berlinből volt érdekes a film, ismerve a felbukkanó helyszínek hangulatát. Amúgy megérne egy mélyebb elemzést is, bár a forgatókönyvben éreztem következetlenségeket itt-ott. Akit érdekel, az a youtube-on megnézheti a teljesfilmet magyar felirattal, akit kevésbé, az érezze a hangulatát az előzetesből.

A hétvégén meglátogatott a családom nagy része, ezért nem volt időm blogot vezetni, de nemsokára beszámolok az elmúlt napokról. Időhúzásnak itt egy filmélmény. 

Táncház a Szimplában

A Szimpla Berlinben a "bulinegyed"-ben található. Van egy kávézó, és tőle nem messze egy "Badehaus." Na, itt vannak a bulik, minden este élőzenével, egy lepukkant gyárnegyedből átalakított lepukkantnak tűnő szórakozókörnyéken. Ma este éppen a Magyarpalatkai banda játszott, így megtudhattam, hogy milyen egy táncház Berlinben. 

Sokan voltak. Tényleg tömeg volt, általában nem szoktak ennyien lenni (helyi források alapján). Az emberek legalább fele magyar volt, de a német mellett angol szót is lehetett hallani. A végén azt fogalmaztam meg, hogy a már bemutatott két magyar kolónia mellett a harmadik pont, ami összetartja kis hazánk fiait Berlinben, az a Szimpla. 

A magyarországi táncházakhoz képest az volt a különbség, hogy sokkal többen tanulták a táncot kis körben, aztán pedig szabadon, párban. Ahogy ment az idő, fogytak a tanulók, és egyre több táncos lett.  Mint megtudtam, a táncosok közül is volt több német pár is. Tehát ha valaki úgy járja a mezőségit, mintha Palatkán született volna, attól még lehet, hogy csak németül beszél, és ki se tette a lábát Berlinből, viszont sokszor betette (ti. a lábát) a Szimplába. 

Most pedig áttérek a meglepetés találkozásokra. Több ilyen is volt. Menjünk idő szerint! 

Megérkeztem, szétnéztem, és egy ismerős arcra lettem figyelmes. Még a Eurojam-ről (2005) ismerem Bíbort, aki most fejez be egy jogi képzést, mellette meg a Szimplában dolgozik. Rajta keresztül egy rakás más embert megismertem ott helyben, többekkel még számot-drótpostacímet is cseréltem. 

A másik meglepetéstalálkozáshoz egy kicsit korábbra kell utalnom. Andit mi költöztettük át Spandauba az állatkert környékéről, ahol egy lakásban élt többek közt egy Kornél nevű nyelvész (valójában ennél bonyolultabb a helyzet, de maradjunk ennél, hogy nyelvész) sráccal. Miközben Bíborral beszélgettem, egyszer csak bejött az ajtón Kornél. Tehát a kisszámú berlini ismerőseim közül az egyik pont ugyanott volt, mint én, mindenféle megbeszélés nélkül! 

Mindenkit nem mutatok be, de azt hiszem, megdupláztam az itteni ismerőseim számát. Az üröm az örömben, hogy megint egy csomó magyarral sikerült felvenni a kapcsolatot, de valójában csak jövő héttől indul be az összes óra és lesz jó esély arra, hogy sok külföldivel is összeismerkedek. (Már amúgy az is alakul...) 

A Szimpla meg egy újabb törzshelygyanús létesítmény. 

Majd a hétvégéről majd lesz egy videónapló is, addig be kell érnetek a Szimpla hivatalos képeivel az épületről. 

Blues a Yorckschlösschenben

A mai bejegyzés is az előző esti programhoz kapcsolódik. Úgy döntöttem, hogy csapok egy egyedüli estét, és keresek valami jó kis blueskocsmát.

Hát, megtaláltam. 

Szerencsére interneten elég jól lehet tájékozódni, mindenki megtalálhatja a kedvenc helyét (például itt vagy itt), így én is ráakadtam pár szimpatikus helyre. Általában egy kalap alá veszik a bluest meg a jazzt, de az előadóból ki lehet találni, melyik műfaj lesz a nyerő aznap este. 

A kiválasztott célpont a Yorckschlösschen nevű hely lett, ahol a The Fub Lushes nevű zenekar játszott este kilenctől. Mivel ismertem ezeknek a koncerteknek a kezdési időponthoz való hozzáállását, megcéloztam a fél tízet érkezésnek, majd a ritkán járó busz miatt majdnem tíz óra lett, mire odaértem.

A hely lenyűgözött. Pont úgy nézett ki, mint ahogy egy ilyen bluesos-jazzes hely ki kell, hogy nézzen: a falon zenészek képei, szórólapok Berlinről, zsúfolt asztalok, néhol egy-egy bőrkanapé, bárszékek, régi plakátok a falon... szóval leesett az állam. A koncert persze még nem ment (vagy az első harmadnak már vége is volt?), úgyhogy a hely hangulatának engedve kikértem egy sört, és a szórólapokkal, majd a német szavakkal kezdtem foglalkozni. Meg kell jegyeznem, hogy számomra meglepetésként volt belépő: hétköznap 4, hétvégén 6 euró. (Ezek szerint nem állandó törzshely lesz a Yorckschlösschen, csak alkalmi - gyakori alkalmi.) Azért számítottam ingyenes belépésre, mert az interneten ez állt: "keine Angabe." Na, hogyha keine, akkor valami nincs, mi más ne lenne, mint belépő? Persze, adat nincs, az megint más... 

A koncert hatalmas volt. A The Fub Lushes ritmus szekciója egy dobosból és egy nagybőgősből áll, amit egy gitáros és egy, billentyűs (zongora, tangóharmonika) egészít ki. Az éneket felváltva viszik: általában a gitáros, de a dobos és a billentyűs is kapott pár számot. A bőgős srácnak a dalai nagyon el voltak találva: a könnyedebb, vicces nótákat énekelte ő. 

Ha jól vettem ki, viszonylag sok saját szám volt. Lehetett válogatni, két albuma van a zenekarnak, és a jelek szerint a pörgős, vidám, virtuóz dalok dominálnak. Ahogy a Blue sPot itthon a népi vonalat is bluesosítja, ez az angol anyanyelvűek esetében jóval könnyebb. Tegnap este pár szám erejéig ír népdalokat is halhattunk (természetesen a pörgős kocsmanótákról van szó, nem a lassú balladákról).  Az egyetlen negatívum, hogy nem volt hely a bulira, ülős koncert volt. Látszott, hogy az embereknek jár a keze-lába-feje, mozgott a közönség rendesen. A koncert éjfél után ért véget. Láttam az utolsó 140-es buszt elszáguldani, úgyhogy U-Bahnnal jöttem haza, egy kis kerülővel. Ide is illene illeszteni egy videónapló bejegyzést, de sajnos itthon felejtettem a fényképezőt., úgyhogy mindenkinek be kell érnie a szöveggel és az innen-onnan összeszedett képekkel. Aki zenét akar hallgatni, annak itt lehet őket meghallgatni: Myspace

Weekend

Tegnap Hajnival közösen főztünk lecsót. Azaz majdnem közösen, mert amíg Hajni a szüleivel skype-olt, míg én a konyhában próbálkoztam. Végül ehetőre sikerült a nagy mű, teljesen jóllaktunk vele. Megérkezett Andi is, és az én szobámat neveztük ki buliszobának: próbáltunk olyan zenét találni, ami mindenkinek tetszik (nem igazán sikerült), és beszélgettünk. Egy közeli szórakozóhelyet kerestünk, és meg is néztük, de zárva volt. Végül egy Weekend nevű valamibe mentünk el, a belvárosba. A belépő elég borsos volt, de a többiek meggyőztek, hogy megéri. A tánctér egy hatalmas épület tetején, a 15. emeleten volt.

Érdekes élmény volt, de asszem a sznobnak tűnő, tuc-tuc zenét játszó, drága éjszakai bulihelyek kategóriába többet nem akarok menni, főleg amíg Berliben vagyok. Amúgy nem volt rossz a buli, de veszettül nem az én világom. A fények viszont tetszettek, csináltam is egy kis hangulatjelentést. A videókat visszanézve jutott eszembe a második szám, ami megy a videó alatt - egy kis kritikának is felfogható.

Valamikor az éjszakában végül hazajöttünk, és nagyot aludtam.

 

Amiből kimaradok otthon

A Berlinben töltött fél év során több dologból is kimaradok a hazai zenei életből. Összeszedem, hogy mi az, amit várok az ősz-tél folyamán, de ki kell hagynom. Akár ajánlónak is vehetitek, több műfaj is megjelenik.

Okótber 3. Új album! Ákos: 2084. Ez már el is múlt, és bár megvenni nem tudtam, az internet adta lehetőségekkel élve mégis megszereztem a hanganyagot, és azon melegében meg is hallgattam. Némi tartózkodással álltam hozzá, mert a szintis műfaj annyira nem a szívem csücske, de kellemes meglepetést okozott: abszolút hallgatható, jó lemez, amit a szöveg visz a hátán. Első hallgatás után úgy tűnik, nincsenek benne szerelmes vagy erős aktuálpolitikai utalásokat tartalmazó számok, hanem – ha úgy tetszik – „nagyobb” kérdésekkel foglalkozik. Kíváncsi vagyok a Szigetes koncertfilmre is, majd igyekszem megszerezni.

Október 10. Blue sPot koncert a Trafikban. A pár éve megismert blues-zenekar az utóbbi időben igen felkapott lett, ugyanis saját színpadjuk volt Kapolcson, aminek a hatására megsokszorozódott a rajongók száma - meg is érdemlik. Korábban vadászni kellett a koncertekre, most csak úgy öntik magukból: egy kritikából úgy tűnik, havi rendszerességgel lépnek fel valahol (a többi koncertet külön nem írom ki, de mindegyiken ott lennék). Olyan sztárok játszanak a formációban, mint Bárth János, Oszkó Péter, néha pedig Liszt is besegít. Itt van egy kis zene is tőlük, bár elég pocsék minőségben, de nem találtam jobbat.

Október 13. Újabb új album! Alvin és a mókusok: Bátorság, nyújtott kéz. Újra műfajt váltottunk (és nem ez lesz az utolsó). Alvinék is a szövegre helyezik a hangsúlyt, és ők is adnak, leginkább ironikus tükröt tartanak a mai magyar társadalom elé. Ez nem „polgári rock,” hanem kemény szókimondó zúzás, nem vájtfülűeknek! Az egyik új számhoz készült klip már kikerült a nagyközönség elé.

Október 20. A népi vonal sem maradhat titokban, ráadásul nem is zenéről, hanem táncról van szó. A közös, Nádasdy-Törekvés fellépésre biztos elmentem volna (bár nem mint néző), és ez nem olyan, hogy letöltöm és kész. Szóval aki tud, menjen el a Klauzálházba! 

Október 27. Hobo-klub a Fonóban. Ide már régóta akarok eljutni, szeptemberben majdnem sikerült. Mindenkinek ajánlom! Nem írom ki a többi, de van minden hónapban sok más fellépéssel együtt.

Október 30. Az UTOLSÓ Fekete Teve. Ez tényleg az utolsó koncertje ennek az együttesnek. Én egy éve ismertem meg őket, amikor a Rőzse Dalok című EP-n dolgoztak: minden hónapban feltettek egy profi klipet a netre. A címük Szeptember, Október, November és December. (Klipek itt!) A Januárral kiegészült zenei anyag ingyen letölthető, ahogy a többi albumuk is. Az egy év alatt egy koncertre sikerült eljutnom, sajnos, úgy tűnik, nem lesz több, legfeljebb egy karácsonyi akusztikus estjük, és végleg lehúzzák a rolót. Azt hiszem, ez a legfájóbb pont ezen a listán.

November eleje: A Tankcsapda 2009 óta először új albummal jelentkezik. Azóta megjelent két klipjük, és megváltozott a gitárosuk. Meglátjuk, mit hoztak össze. 

November 16. Alvin lemezbemutató + Depresszió + Road aPeCsában. Ez egy zúzós nap. A mai rock-felhozatlanak talán legnépszerűbb bandái lépnek fel. Áprilisban már volt egy ilyen koncert, akkor sem tudtam eldönteni, hogy azért lépnek fel együtt, mert egyedül nem tudnák megtölteni a Petőfi Csarnokot, vagy tényleg csak a barátság jele? Mindenesetre ezek a zenekarok többször turnéztak együtt az utóbbi években, és egy részük biztosan egyedül megtöltötte már a csarnokot.

December 15. Ákos 2084 lemezbemutató koncert az Arénában. Már augusztus óta megbékéltem azzal, hogy ezen nem leszek ott, de az albumot hallgatva újra szívesen elmentem volna. Mégis van egy kis öröm a dologban: mivel decemberben bemutatják a lemezt, nyáron turnéra indulhat a produkció, és egy kicsit azt remélem, hogy visszatérnek a jól megszokott gitáros felálláshoz.

December 22. Rock a nevem turné budapesti (vagy bármelyik másik) állomása. Ide elég a turnéban részt vevő zenekarok nevét leírni: Tankcsapda, Depresszió, Alvin és a mókusok, Road, Ossian. Ekkor már valószínűleg Budapesten leszek, ha egyéb programok nem kavarnak be, akkor lehet, hogy elmegyek rá.

Erasmus-buli

A tegnap esti erasmusos bulira Hajnival összerántottunk egy kisebb társaságot: hívtuk Andit, akivel a tájékoztatón találkoztunk össze, és friss szomszédomat, Marcellt. 

A este emlékezetesre sikerült, de sztorizgatás helyett egy„hungarikumot” szeretnék megemlíteni. Úgy négy óra tájékán lassan véget ért a buli. A még a tánctéren lézengő emberek kérésének engedve a DJ betett pár számot, levezetésnek. Meglepődtem, mert nem volt magyar a DJ, de úgy tűnik, a magyar („nép”)zene  exportképes. 

 Az utolsó két szám a Csillag vagy fecske és a Most múlik pontosan volt, a Csík zenekar előadásában.

Deutschen Einheit

A fal helyét ezek a rudak jelzik

A tegnapi nap nagy ünnep volt a németek számára: az ország újraegyesítését ünnepelték. Most nem megyek bele ennek a történeti hátterébe, mert elég sok eseményben volt részem ezen a napon. Kezdjünk is bele! Reggel elvileg elmentem megnézni, hogy nyitva van-e a Berliner Sparkasse, hogy számlát tudjunk nyitni (ez a nethez és a kolihoz is kell). Azért elvileg, mert végighallgattam az ébresztőt, és még talán a vége előtt lenyomtam és visszaaludtam. (De amúgy általában jól jön, hogy lassú, dallamos zenére ébred az ember.)

A nap végül tízkor indult, rohanással az Alexanderplatzra, Balázs és Marci (lakótársak) nélkül, hogy Hajnival keressünk egy nyitva lévő Sparkassé-t. Mikor konstatáltunk, hogy zárva van, szóltam a többieknek, hogy ne is induljanak el, a bankokat is elérte a nemzeti ünnep, és azon voltunk, hogy minket is elérjen.

Hát ez annyira nem sikerült. Arra számítottunk, hogy mindenhol ünnepségek lesznek, és felvonulások és koncertek, mint Budapesten augusztus 20-án, de sehol nem volt semmi. Megnéztük a berlini fal helyét, ahol elég jó kis útvonalat alakítottak ki: egy szakaszon áll egy jelképes fal, aminek a történetét különböző állomásokon ismerhettük meg, beszédekkel, képekkel fűszerezve. Valószínűleg az ünnep miatt elég sok ember ismerkedett ezzel a kiállítással. A legmeghatározóbb a Kirche Versoehnung (Megbékélés Temploma) volt. Ez a templom a fal mentén állt, és zömmel nyugatiak jártak ide, de 1961 októberétől csak az NDK-s katonaság használhatta. (A fal augusztus 13-án épült.) Végül 1985-ben lerobbantották, ahogy a régi gyárakat szokás. Most egy emlékhely-kápolna áll a helyén. Nem csoda, hogy már korábban is szimbólum volt, nem csak a neve miatt. 

Ez után a kulturálódás után visszaindultunk a kollégiumunkba (külön-külön). Mikor leszálltam az Ostbahnhof-nál, gondoltam, levegyülök a tömegben és megnézem a reggelre odakerült régiségvásárt. Rengeteg ember nézegette az antik dolgokat, alig lehetett elférni. Sikerült lőni néhány érdekességet is, például a gyöngykoponyát, vagy a „vörös” sátrat. Itt előkerültek a világháború előtti időkből származó dolgok is, de a kommunizmus mögött messze elmaradtak a nácizmus emlékei.

Találtam egy állandó pékséget, ahol hatvan centért méretes és finom péksütiket osztottak. Ki is próbáltam, és úgy döntöttem, visszatérő vendég leszek. Egy másik beruházást is kötődik a bolhapiachoz: vettem egy igazi, német könyvet. Gefahr für den Kaiser címre hallgat, és egy gyerekeknek szóló középkori kalandregény. Elkezdtem olvasni az első fejezetet, de a sok szótárazás miatt elég lassan haladok vele.

Délután újra a netvadászat kötötte le az időmet, és találtam is egy újabb, hangulatos kávézót, ahol az internet mellett egy finom epertortát fogyasztottam. Még Apával is sikerült kapcsolatba kerülni, de nem akartam hosszan a számítógéphez beszélni, így nem kommunikáltunk sokáig. 

Fizetéskor megkérdeztem az eladó srácot, hogy van-e valamilyen fesztivál a városban, vagy tűzijáték vagy ilyesmi, de semmi ilyesmiről nem tudott. No, gondoltam, ez is otthonülős este lesz. Nem lett igazam. 

Hét óra magasságában hangfoszlányok szűrődtek fel a szobámba, úgyhogy elindultam megkeresni a koncertet. Természetesen amit a hetedik emeleten hallottam, azt a földszinten már egyáltalán nem. De azért felszálltam a metróra, és bementem a belvárosba, ahol szintén semmit nem hallottam néhány utcazenészen kívül, akik meg is kavartak rendesen. Elsétáltam az egyetem előtt, és az Unter den Linden túlsó végét vettem célba, mert ott még nem jártam.

Sós lángos: 3,5 €, nutellás: 4 €

Néha határozott dallamrészek jutottak el hozzám, és ahogy közeledtem a Brandenburgi kapuhoz, egyre határozottabb koncertrészleteket sikerült elcsípni. Szimbolikus a helyszín, a volt határátkelőnél szerveztek bulit. A díszítés alapját a német zászló és Berlin jelképe, a medve adta, de ezzel nagyjából megszűnt minden, ami a nemzeti ünnepre emlékeztetne, még csak nem is német énekes állt a színpadon! Maradt a fesztivál-hangulat, az „ingyenkoncert” szokásos elemivel. Amiben az otthonitól különbözött, az talán a rengeteg féle etető és itató hely: volt limonádés, mézeskalácsos, mindenféle édességet lehetett venni, sőt, nagy betűkkel hirdették a magyar specialitást is: a lángost. Berlinben 3 eurótól kezdődik egy lángos, és lehet édesen is kérni, például almalekvárral vagy nutellával. Egyszer talán majd megkóstolom.

A nagyszínpadon egy Joe Cocker nyomában járó bácsi énekelt. A „német precíziós szervezés” kifejezést itt nem igazán használhatjuk, ugyanis a mikrofon recsegett, az egyik vokalista mikrofonjával valami baj történt, és a kivetítő egy része elromlott. Ennek ellenére jó ki buli volt, jó volt hallgatni a zenéjét, bár a hangulat nem volt igazán pezsgő: általában az emberek csak álldogáltak, érzésem szerint lassan apadó létszámban.

A másik nagy szám az egy óriáskerék volt, ami mellett (a színpadtól 100-200m-re) egy kivetítőn követni lehetett a koncertet, pár másodperc késéssel (csak a kép késett). E mögött már szinte semmi nem volt, egy kisebb színpadot leszámítva, ahol egy ránézésre fiatal(os) anyukákból és egy dobos fiúból álló rockbanda szórakoztatta a közönséget. Érkezésem után nem sokkal húsz perc szünet következett, úgyhogy visszatértem a nagyszínpadhoz.

Érdekes látni, hogy mennyire működik a régiek zenéje. Gitár alapú, bluesos hangzású dalok hangzottak el, bár a három negyvenes vokalista néni nő egy kicsit limonádévá tették. Ma már nem ettől a zenétől pörögnek fel az emberek, de erre nem is táncolni kell, hanem csak hallgatni. A zene korához képest a korosztály igencsak vegyes volt: a csininek kiöltözött ráncos nénitől kezdődően a szülőkkel érkező gyerekekig minden korosztály képviseltette magát, rengeteg fiatallal. Meg kell jegyezni, hogy egy ingyenes cirkuszról volt szó (a kenyeret a sör jelentette), és valószínűleg nem az előadó, hanem maga a program miatt jelentek meg az emberek.

Mivel még nem ismerem az éjszakai közlekedést, inkább hazajöttem fél tíz felé. A hazaútnak is volt két felfedezése: egyrészt a Brandenburgi kapu mellett megtalálható Magyar Nagykövetség, másrészt a Tomi által említett három megállós U-Bahn jelentett új élményt.

Biztosan volt nagy politikai beszéd és talán zászlófelvonás is, de erről lemaradtam. Egy szeletet mégis bemutattam abból, hogy hogyan ünnepelnek a németek egy nemzeti ünnepet.

Koncerteken természetesen hangfelvételt is próbál csinálni az ember, a használhatóbbakból összedobtam egy rövid hangulatjelentést. Mivel a net igencsak gyenge, sajnos nem sikerül feltölteni sem a filmet, sem a fényképeket, de holnapra frissítem a bejegyzést!
Más: facebookon megtaláljátok a skype címemet, aki gondolja, vegyen fel.

FRISSÍTÉS! ITT VANNAK A KÉPEK ÉS A VIDEÓ. 

Az utolsó hét 1.

Először is leszögezem: nem fogok ezen a héten több ilyen című bejegyzést írni. A 2. számú majd februárban jön. De vissza a jelenbe!

Ez a hét elég sűrűre sikerült. Van benne konferencia, találkozás sok ismerőssel, kutatás befejezése (remélem), és rengeteg teendő. Az erasmusos ügyek intézésébe nem szeretnék most elmerülni, úgyhogy térjünk át az érdekesebb témákra! 

Jobb oldalt fel lehet iratkozni a frissítésekre: beírod az e-mail címedet a megfelelő mezőbe, és ha valamit felteszek, akkor kapsz róla értesítést. Fogom még fejleszteni az oldalt, lesz fejléc is, de majd berlini képet teszek fel. Ha valaki talál fényképet olyan kesztyűről, amin Berlin medvés (vagy bármilyen más) címere van, akkor sürgősen küldje el, mert ez hiányzik az arculati elemek közül! :) 

Vasárnap este 20:05-kor indul a vonat a német fővárosba. Hajnival, szaktársammal fogok utazni, róla valószínűleg még sokat fogtok hallani, egy szerződéssel megyünk. Hétfő reggel 9:10-kor érkezik a vonat (elvileg), és innentől egy időre elválnak útjaink, mindenki megy a kolijába. Alul a térképen láthatjátok, hogy hol fogok lakni a következő fél évben.

Már az elején tartozom egy nagy köszönettel. Nem csak a családomnak, akik egy csomó mindent megelőlegeztek, hanem a két némettanáromnak, Natinak és Fruzsinak. Szeptember elején volt az első németórám, és ha szorgalmasabb vagyok, akkor mostanra egész jól megértem a nyelvet. :) Mindenesetre köszönöm, én se gondoltam komolyan, amikor szeptember elején megkértem őket, hogy tanítsanak meg hónap végére németül. Ők igen.

 

Nagyobb térképre váltás

A BalKesztyűn a tervek szerint lesznek rovatok (technikailag címkék). Egy ilyen rovat lesz a zenével foglalkozó címke, amit ezennel el is kezdek.

A történet valamikor egy héttel ezelőtt kezdődött. Elkezdett menni a fejemben ez a szám. Aztán meghallgattam, és jó volt. Úgy volt jó (mert többféleképpen lehet jó), hogy megjelentek a fejemben a képek, összeállt egy olvasata a zenének. Az, hogy milyen klipet csinálnék neki, még formálódik, ha sok időm lesz, lehet, hogy megvalósítom.

Aztán azóta nem megy ki a fejemből a zene. Ha nem német dalokat hallgatok nyelvtanulás céljából (erről majd később), akkor általában ezt a számot. Teljesen illik a helyzethez is, ugyanis Ákos Utazó című számáról van szó. Szóval olyan "Berlinbemenős-himnusszá" válik a fejemben. A két verzió közül nem tudtam dönteni, döntsetek ti.

Fontos! Ha valaki megtalálva leírva, gp-ben, vagy bárhogy a basszus szólamát, az jelezze, mert kell! :)