Magyar mise Berlinben - St. Paulus Kirche

Hajni képei Postdamról itt.

Ezt még otthon találtam, és meglepetésemre az egész négy fős társaság csatlakozott hozzám, bár végül - mivel az utolsó pillanatban jöttem rá, hogy egészen más helyre kell menni, mint amit a Google map mutatott, -csak hárman jutottunk el a domonkosok templomáig. 

A helyi magyar közösség egy szép domonkos templomot talált meg magának, Moabit kerületben. A téglaépületet 1893-ben emelték, és két évvel később került a rend kezére. Ekkor Moabitban jelentős többségben voltak a munkások, akiknek az egyharmada lengyelül beszélt. Úgy tűnik, elég sikeres volt a domonkos atyák működése, mert 1910 körül harmincezer tagja volt az egyházközségnek. 1926-ra már három plébánia látta el ugyanezt a területet. Ma nagyjából ötezer tagja van a helyi egyházközségnek.

A templom és a hozzá épített kolostor nekem nagyon tetszett. Kisebb park van a templom előtt, majd az egész épületegyüttest a vörös tégla uralja kívül-belül. A neogót stílust nem töri meg belül az otromba hangosítás, hanem a hangszórókat is vörösre festették, hogy ne legyenek feltűnőek. 

A misén a múlt heti istentisztelethez képest sokan voltak, nagyjából harmincan ülhettünk a padokban. A korosztály viszonylag vegyes volt, de messze lefelé húztuk. Alapvetően úgy láttam, hogy az ötven év körüliek voltak túlsúlyban, egy gyerek volt, aztán mi voltunk a fiatalok. Mindenesetre jobb a helyzet, mint sok otthoni plébánián. 

Érdekes volt, hogy csak a jobb padsorba ültek. Nem tudom, miért van ez, Hajni azt mondta, hogy ez van a szószékkel szemben, és könnyen lehet, hogy igaza van. Úgy döntöttem, hogy nem veszek el ennek és az otthoni miséknek a liturgikus különbségeiben, akit érdekel, írjon. :) 

A mise után épp azon kezdtünk tanakodni, hogy mihez kezdjünk, amikor egy néni elhívott minket a "szokásos" kávézásra. Erre nemigen lehetett nemet mondani: gyakorlatilag az egész templom átvonult egy hátsó terembe, előkerültek a csészék és a tányérok, majd a pogácsa, sütemény, üdítő, és természetesen a kávé. 

Ez pont jókor jött, mióta kint vagyok, ma gondoltam először arra, hogy kávézni kéne. Hát, itt lehetett. Hárman egy kupacban ültünk le, de a körülöttünk levőkkel is szóba elegyedtünk egy-egy rövid beszélgetés erejéig. Kaptunk egy szórólapot is, ami a Magyar Kolónia őszi báljára invitált, de attól tartok, nem fog beleférni a költségvetésbe a harmincöt eurós belépő. 

Két templom - St. Thomas és Berliner Dom

Gondolkoztam azon, hogy minden héten bemutatok egy templomot. Nem tudom, hogy mennyire fog megvalósulni az ötlet, de belevágok, rögtön két templommal kezdem a történetet.

Az első St. Thomas névre hallgat, de ennek ellenére protestáns templomról van szó. Messzire látszik impozáns tornya, nem katedrális, de elég nagy méretekkel rendelkezik. Amikor vasárnap délelőtt tíz órakor, az istentisztelet kezdetekor besétáltam, több meglepetés fogadott. Egy pár nappal korábbi beszélgetés egy részlete jutott eszembe: „Állítólag Berlin 50%-a ateista.”

Hát, ha ennek a templomnak a látogatottságát vesszük alapul, akkor könnyen lehet. Ez a kép fogadott:

Bár nemsokára beesett még pár ember, de huszonkét főt számoltam az istentisztelet alatt, tehát akár el is feküdhettünk volna a hatalmas templomtérben amúgy is gyanúsan kevés széken. A székek helyett viszont kiállítást láthatott az ember a berlini falról, beljebb pedig mintha a modern művészet díjnyertes darabjait lehetett volna megtekinteni, amit egy zongora tett még zavarosabbá.

Úgy tűnik, hogy ha az emberek nem használják ki a templomtér adta lehetőségeket, akkor a művészet átveszi a helyüket. Eszembe jutnak a zsinagógák, amikben ma múzeum működik. Itt is hasonló dologról van szó, azzal a különbséggel hogy a gyülekezet nem pár év alatt, egy hatalmas trauma következtében tűnik el, hanem szépen lassan elfogy.

A másik bemutatandó templom maga a Berlini Dóm. Az Erasmus-bulira összeszedett négy fős társaság újabb akciója volt a városnézés, és elég jól időzítettünk, ugyanis vasárnap nem kellett kifizetni a hét eurós (!) belépőt.

Amikor megkérdeztem, hogy ez katolikus templom-e, a teremőr nő kézzel-lábbal tiltakozott, remélem, nem sértődött meg. Az elbizonytalanodást az okozta, hogy pár hatalmas szentkép fogadott minket. A díszes, aranyozott templombelső mellett a fő attrakció a Hohenzollern dinasztia tagjainak síremléke. Az altemplomban különböző stílusú és méretű koporsók sorakoznak, ezeket lehet megtekinteni. Beszélgettünk róla, hogy egy kicsit morbid az, hogy koporsók szolgálnak látnivalóul, pedig így van.

A templomot a porosz uralkodócsalád 1747 és 1750 között építette fel, és a kilencvenes évek elején negyven évnyi tatarozás után adták vissza a nagyközönségnek (ebben a negyven évben bőven lehetett időhúzás: ha jól számolom, akkor amikor egy kicsit megmelegedtek itt a szovjetek, akkor felállványozták a templomot, és miután leomlott a Kelet-Berlint elzáró fal, pár év alatt befejezték a helyreállítást).

A nap további részében az egyházi felől az egyszerű, világias dolgok felé fordult az érdeklődésünk: kolbászoztunk a Brandenburgi Kapu és a Bundestag között, és körbejártuk a fél várost. Íme, itt van a bizonyíték arról, hogy tényleg Berlinben vagyok: a Bundestag előtt hunyorgok a Napba.