Életképek

Kiköltöztünk a koliból. A végén segítségünkre volt egy bevásárlókocsi. Környezettudatosak vagyunk, a szelekítvbe kerültek a nem visszaváltható üvegek. 

NDK utánérzés, egy kicsit másképp. 

Ez a kép csalás, mert igazából Rostockban készült. Közeleg a húsvét, boldog karácsonyt! 

Ez a térkép egy kávézó-pékség falán volt. Azt ábrázolja, hogy Németország egyes részein hogy hívják a zsömlét. 

Az egyik nagy áruházban ismerős szimbólumra akadtam. :) 

IKEA Berlinben

Új műfajt honosítok meg, mégpedig az egyperces videónaplót. Ebben olyan dolgokról lesz szó, ami nem csak az engem ismerőknek, hanem sokaknak érdekes lehet, főleg ha Németországba akarnak jönni. Az első epizódban az IKEÁ-t veszem górcső alá - szigorúan egy percben. A hangminőségen majd megpróbálok javítani a jövőben.

Mennyire lehet megélni Berlinben az Erasmus ösztöndíjból?

A fent látható tudományos-fantasztikus jellegű kérdés akkor fogant meg a fejemben, amikor meghallottam, hogy "Jaaa, az ösztöndíjból úgysem lehet kijönni." Innentől kedve viszont komoly fejtörést okozott, hogy akkor mit fogok enni Berlinben? Nem, ennivalót lehet találni, és lehet rajta spórolni is. Az izgatott, hogy miből fogok utazni, bulizni, szórakozni. Az első hónap után most mérleget vonok az utóbbi 4 és fél hét anyagi hátteréről. 

Pár nap után (konkréten október 5-étől) elkezdtem vezetni, hogy melyik nap mennyit adok ki. Hét végén összesítem, és még tart a lendület, úgyhogy egészen pontosan minden leírok. Majd január-február környékén megnézem, hogy hogy állok. 

A második héten kereken hatvan eurót költöttem. Ez alá a csodás szám alá azóta sem sikerült lesüllyedni, bár ezen a héten jó eséllyel rekordot döntök. A harmadik hét volt a csúcs, ezen a héten közel 100 euró került ki a kezemből, de közel a fele hosszútávú kiadás volt: beiratkoztam a Staatsbibliotek-ba, és befizettem a sportot (például az evezést). Ezek alapján úgy tűnik - de nem akarom elkiabálni, hogy nagyjából tartható az eddigi életszínvonal, főleg beleszámítva azt, hogy egyetemre járás mellett kevesebbet bulizunk, és sok olyan kiadásom volt, amit egyszer kellett megejteni egész félévre. 

Na de mire megy el a pénz? A tapasztalat az, hogy nem kajára. Nem azért, mert nem eszem, hanem mert nem drága: átlag 20 euróból ki lehet jönni egy hétre, ami azt jelenti, hogy olyan, mint otthon: kb. egy ezresből kijövök egy napra úgy, hogy nagyrészt magamra főzök (erről is lesz majd videónapló is). A sör szintén kardinális kérdés, bár elég sokat boroztunk is (meg is bántam, nem volt olyan jók). E téren sem rosszabb a helyzet az otthoninál: pár euróért lehet venni bort, fél euró fölött valamivel elfogadható sört (Beck's!). 

Akkor mi drágább, mint otthon? Hát a szolgáltatás. Például nincs olyan szórakozóhely, ahova ne kéne fizetni pár eurót. Három euró alatt kevés helyre mész be, de van, ahol tízet, sőt, többet is elkérnek (ilyen helyekre nem megyek). Ha nem boltban vásárolsz, akkor a sör is sokkal drágább: egy kocsmában három euró körül van egy korsó, de szórakozóhelyen ennyiért csak egy pohárral kapsz. Ha nem magára főz az ember (és nem a menzán eszik), akkor is elég jó árakat lehet fizetni a kajáért. 

Szerencsére a családom az előzetes költségeket gyakorlatilag teljes egészében kifizette, beleértve az első havi lakbért. Ha ez nem lenne, akkor esélyem sem lenne kijönni ennyi pénzből, de így nem lehetetlen feladat. És olyan "luxuskiadások" is belefértek, mint a hokimeccs, vagy táncház. 

A berlini gyros

Gondoltam, hogy írok egy felvezetőt arról, hogy a gyros (döner, kebab, itt kebap) mennyire berlini specialitás és hogyan kötődik a városhoz, de megelőztek. Szóval a hosszú bevezető megtalálható ide kattintva, vagy egy kicsit más szemmel itt. Lappangó démonnak a gulyáshoz való hozzászólása kapcsán megígérem, hogy kínait is fogok enni. És akkor jöhet a német főváros gyrosa! 

Egy este "vidékről" hazafelé tartva éheztem meg, és gondoltam kipróbálom az Ostbahnhof-nál a környék legolcsóbb, zwei euro-s  gyrosát. Ezt egy utcai bódészerűségben árusítják: a helysíég igényessége egyenes arányban van a drágasággal. (Tehát igénytelen és olcsó. De várjuk ki a végét!) 

Ez a bodega. Tanulság: gyrossal a kézben nem lehet jó képet csinálni. Lelóg a C. 

Gondoltam, megcsillogtatom némettudásomat, és közöltem, hogy "Ein gyros, bitte." Az eladó visszakérdezett, hogy minden jöhet-e bele? Mondtam, hogy "ja, alles." Aztán másodszorra is megkérdezte, már mutogatva, hogy milyen szaftot kérek hozzá, és én kiválasztottam a három közül azt, amit értettem: chiliset. Otthon is van benne csípős, úgyhogy legyen itt is! 

Előkerült egy háromszög alakú "pita," ami tartást adott az egésznek, meg jó kemény volt, de harapni jól lehetett. (Tehát: nem kellett attól félned, hogy átázik.) Ennek a belsejét kenték meg (tehát nem beleöntötték, mint nálunk) a szósszal, majd jött a hús, a zöldségek (lilakáposzta, hagyma, uborka, káposzta... nagyjából ennyi), és végül újra a hús. 

A két euró még egy otthoni gyrosnál is jó ár. (Kb. 560 Ft) Itt se sokkal drágább, de nagyobb: teljesen elverte az éhségemet. Más íze van, mint otthon, de nekem nagyon bejött. Gondolkoztam, hogy hogyan lehet egy ízt megfogalmazni. Talán egy kicsit édeskésebb volt a pita? Vagy a hús volt más ízű? Nem tudom. De azt hiszem, visszatérő vendég leszek. 

Deutschen Einheit

A fal helyét ezek a rudak jelzik

A tegnapi nap nagy ünnep volt a németek számára: az ország újraegyesítését ünnepelték. Most nem megyek bele ennek a történeti hátterébe, mert elég sok eseményben volt részem ezen a napon. Kezdjünk is bele! Reggel elvileg elmentem megnézni, hogy nyitva van-e a Berliner Sparkasse, hogy számlát tudjunk nyitni (ez a nethez és a kolihoz is kell). Azért elvileg, mert végighallgattam az ébresztőt, és még talán a vége előtt lenyomtam és visszaaludtam. (De amúgy általában jól jön, hogy lassú, dallamos zenére ébred az ember.)

A nap végül tízkor indult, rohanással az Alexanderplatzra, Balázs és Marci (lakótársak) nélkül, hogy Hajnival keressünk egy nyitva lévő Sparkassé-t. Mikor konstatáltunk, hogy zárva van, szóltam a többieknek, hogy ne is induljanak el, a bankokat is elérte a nemzeti ünnep, és azon voltunk, hogy minket is elérjen.

Hát ez annyira nem sikerült. Arra számítottunk, hogy mindenhol ünnepségek lesznek, és felvonulások és koncertek, mint Budapesten augusztus 20-án, de sehol nem volt semmi. Megnéztük a berlini fal helyét, ahol elég jó kis útvonalat alakítottak ki: egy szakaszon áll egy jelképes fal, aminek a történetét különböző állomásokon ismerhettük meg, beszédekkel, képekkel fűszerezve. Valószínűleg az ünnep miatt elég sok ember ismerkedett ezzel a kiállítással. A legmeghatározóbb a Kirche Versoehnung (Megbékélés Temploma) volt. Ez a templom a fal mentén állt, és zömmel nyugatiak jártak ide, de 1961 októberétől csak az NDK-s katonaság használhatta. (A fal augusztus 13-án épült.) Végül 1985-ben lerobbantották, ahogy a régi gyárakat szokás. Most egy emlékhely-kápolna áll a helyén. Nem csoda, hogy már korábban is szimbólum volt, nem csak a neve miatt. 

Ez után a kulturálódás után visszaindultunk a kollégiumunkba (külön-külön). Mikor leszálltam az Ostbahnhof-nál, gondoltam, levegyülök a tömegben és megnézem a reggelre odakerült régiségvásárt. Rengeteg ember nézegette az antik dolgokat, alig lehetett elférni. Sikerült lőni néhány érdekességet is, például a gyöngykoponyát, vagy a „vörös” sátrat. Itt előkerültek a világháború előtti időkből származó dolgok is, de a kommunizmus mögött messze elmaradtak a nácizmus emlékei.

Találtam egy állandó pékséget, ahol hatvan centért méretes és finom péksütiket osztottak. Ki is próbáltam, és úgy döntöttem, visszatérő vendég leszek. Egy másik beruházást is kötődik a bolhapiachoz: vettem egy igazi, német könyvet. Gefahr für den Kaiser címre hallgat, és egy gyerekeknek szóló középkori kalandregény. Elkezdtem olvasni az első fejezetet, de a sok szótárazás miatt elég lassan haladok vele.

Délután újra a netvadászat kötötte le az időmet, és találtam is egy újabb, hangulatos kávézót, ahol az internet mellett egy finom epertortát fogyasztottam. Még Apával is sikerült kapcsolatba kerülni, de nem akartam hosszan a számítógéphez beszélni, így nem kommunikáltunk sokáig. 

Fizetéskor megkérdeztem az eladó srácot, hogy van-e valamilyen fesztivál a városban, vagy tűzijáték vagy ilyesmi, de semmi ilyesmiről nem tudott. No, gondoltam, ez is otthonülős este lesz. Nem lett igazam. 

Hét óra magasságában hangfoszlányok szűrődtek fel a szobámba, úgyhogy elindultam megkeresni a koncertet. Természetesen amit a hetedik emeleten hallottam, azt a földszinten már egyáltalán nem. De azért felszálltam a metróra, és bementem a belvárosba, ahol szintén semmit nem hallottam néhány utcazenészen kívül, akik meg is kavartak rendesen. Elsétáltam az egyetem előtt, és az Unter den Linden túlsó végét vettem célba, mert ott még nem jártam.

Sós lángos: 3,5 €, nutellás: 4 €

Néha határozott dallamrészek jutottak el hozzám, és ahogy közeledtem a Brandenburgi kapuhoz, egyre határozottabb koncertrészleteket sikerült elcsípni. Szimbolikus a helyszín, a volt határátkelőnél szerveztek bulit. A díszítés alapját a német zászló és Berlin jelképe, a medve adta, de ezzel nagyjából megszűnt minden, ami a nemzeti ünnepre emlékeztetne, még csak nem is német énekes állt a színpadon! Maradt a fesztivál-hangulat, az „ingyenkoncert” szokásos elemivel. Amiben az otthonitól különbözött, az talán a rengeteg féle etető és itató hely: volt limonádés, mézeskalácsos, mindenféle édességet lehetett venni, sőt, nagy betűkkel hirdették a magyar specialitást is: a lángost. Berlinben 3 eurótól kezdődik egy lángos, és lehet édesen is kérni, például almalekvárral vagy nutellával. Egyszer talán majd megkóstolom.

A nagyszínpadon egy Joe Cocker nyomában járó bácsi énekelt. A „német precíziós szervezés” kifejezést itt nem igazán használhatjuk, ugyanis a mikrofon recsegett, az egyik vokalista mikrofonjával valami baj történt, és a kivetítő egy része elromlott. Ennek ellenére jó ki buli volt, jó volt hallgatni a zenéjét, bár a hangulat nem volt igazán pezsgő: általában az emberek csak álldogáltak, érzésem szerint lassan apadó létszámban.

A másik nagy szám az egy óriáskerék volt, ami mellett (a színpadtól 100-200m-re) egy kivetítőn követni lehetett a koncertet, pár másodperc késéssel (csak a kép késett). E mögött már szinte semmi nem volt, egy kisebb színpadot leszámítva, ahol egy ránézésre fiatal(os) anyukákból és egy dobos fiúból álló rockbanda szórakoztatta a közönséget. Érkezésem után nem sokkal húsz perc szünet következett, úgyhogy visszatértem a nagyszínpadhoz.

Érdekes látni, hogy mennyire működik a régiek zenéje. Gitár alapú, bluesos hangzású dalok hangzottak el, bár a három negyvenes vokalista néni nő egy kicsit limonádévá tették. Ma már nem ettől a zenétől pörögnek fel az emberek, de erre nem is táncolni kell, hanem csak hallgatni. A zene korához képest a korosztály igencsak vegyes volt: a csininek kiöltözött ráncos nénitől kezdődően a szülőkkel érkező gyerekekig minden korosztály képviseltette magát, rengeteg fiatallal. Meg kell jegyezni, hogy egy ingyenes cirkuszról volt szó (a kenyeret a sör jelentette), és valószínűleg nem az előadó, hanem maga a program miatt jelentek meg az emberek.

Mivel még nem ismerem az éjszakai közlekedést, inkább hazajöttem fél tíz felé. A hazaútnak is volt két felfedezése: egyrészt a Brandenburgi kapu mellett megtalálható Magyar Nagykövetség, másrészt a Tomi által említett három megállós U-Bahn jelentett új élményt.

Biztosan volt nagy politikai beszéd és talán zászlófelvonás is, de erről lemaradtam. Egy szeletet mégis bemutattam abból, hogy hogyan ünnepelnek a németek egy nemzeti ünnepet.

Koncerteken természetesen hangfelvételt is próbál csinálni az ember, a használhatóbbakból összedobtam egy rövid hangulatjelentést. Mivel a net igencsak gyenge, sajnos nem sikerül feltölteni sem a filmet, sem a fényképeket, de holnapra frissítem a bejegyzést!
Más: facebookon megtaláljátok a skype címemet, aki gondolja, vegyen fel.

FRISSÍTÉS! ITT VANNAK A KÉPEK ÉS A VIDEÓ. 

Gulyás németesen

Ez csak a kajaosztó hely, az amúgy emeletes épület kajaidőben teljesen megtelik

Kedden kipróbáltuk az egyetemi menzát. Ez egy hatalmas, félig ideiglenes épület az egyetem udvara közepén, tele kajáltatóhelyekkel. Először venni kb. másfél euróért egy menzakártyát, és fel kell tölteni. Után veszel egy tálcát és odamész a pulthoz, veszel magadnak, amit akarsz, aztán fizetsz. A fizetésnél csak megnézik, hogy mi van a tálcádon, mondanak egy árat (diákoknak olcsóbb), és odatartod egy leolvasóhoz a kártyádat, ami megmutatja, hogy mennyi pénzed maradt. 

Mikor megláttam, hogy van gulyás, már tudtam, hogy el lesz a nyerő. Érdekes volt, mert lehetett hozzá köretet választani: krumplit, brokkolit, karfiolt vagy valami nudli szerűséget. Én ez utóbbit választottam, Hajni pedig krumplit, és erre kaptunk rá egy nagy adag ragu és pörkölt közötti valamit, amit így együtt gulyásnak neveztek. Több, mint három eurót fizettem érte, de elég nagy adag volt.

Szóval ez a gulyás itt a germánoknál. Azt leszámítva, hogy semmi köze az otthonihoz, nagyon finom volt a tömérdek mennyiségű sót leszámítva. Az egy tál étel elfogyasztása után mindketten teli gyomorral konstatáltunk, hogy nem olyan rossz dolog ez az egyetemi kajálás.