Költözés

Pont két hete írtam az utolsó bejegyzést. A bejegyzések ritkulása nem a lelkesedés, sőt, nem is a megörökítésre érdemes események hiányát jelzi, hanem egyszerűen a dolgok feltorlódását: itt mostanság van félévzárás, beadandókkal, feladatokkal, ezen kívül a koli helyett új lakást kis kellett találni, és munkát is keresek, az utóbbi másfél hétben pedig otthon voltam. Na, nem mentegetőzés az egész, de ez az időszak napokon belül lezárul, és újra felveszem a fonalat.

Gyorsjelentésként csak annyit, hogy a mai nappal elhagytam a kolit, és átköltöztem egy albérletbe, ahol egy hónapig maradhatok. Megérkeztem, a legfontosabb dolgokat kipakoltam, és ez után a gyors bejegyzés után nekiállok beadandót írni.

Tessék megnyugodni, lesz még Balkesztyű! :)

Amúgy itt lakom:

Nagyobb térképre váltás

Félévzárás

Az utóbbi időben úgy tűnhetett, mintha eltűntem volna. Nem állítom azt, hogy az utóbbi időpen nem történtek velem érdekes dolgok (sőt!), csak egyszerűen a félév végéhez közeledve egyre több dolgom van, és nem jut idő arra, hogy a blogra írjak. 

Most először is egy jó hírrel szeretnék szolgálni. A blognak nem szakad vége a félév végével, hanem ugyanebben a formában (és remélhetőleg még több bejegyzéssel) folytatódnak berlini kalandjaim, ugyanis még egy félévet itt fogok tölteni. A következő félév egészen más lesz, mint az első, és nem csak a félév alatt megszerzett ismerősök vagy a lényegesebb helyek ismerete miatt. A lényegi változást egyrészt az hozza, hogy  a következő félévben nem kapok ösztöndíjat az egyetemtől, másrészt pedig az, hogy a kollégiumi szerződést nem lehet meghosszabbítani. Ez azt jelenti, hogy dolgozni fogok, és új helyre, albérletbe költözök, új emberekkel.

A lakás és a munkakeresés gőzerővel folyik, egyenlőre részeredményekkel. A hónap második felét viszont otthon töltöm, így a ittlét első fele már csak alig egy hétig tart a számomra, utána közel két hét otthonlét után remélhetőleg már dolgozni térek vissza. 

Addig is néhány életképpel készültem, valamint egy cikkel, ami megmagyarázza a blog címét. A cikkhez klikk ide! 

Van olyan templom, ahol már kártyával is lehet adományt adni. 

Jópofa bolt, Dali- és bakelitórával Anonymus-maszkkal.

Útjelző tábla

SBahnZene

Sajnos mostanra annyira megtelt a gépem, hogy nem bírja el a vágóprogramot. Február második felében leszek otthon, akkor elintézem, hogy legalább egy évig ne legyen ilyen probléma, de addig sajnos nem valószínű, hogy új videónaplóval jelentkezem - pedig bőven van lemaradásom. Az élet itt sem állt meg, csak elkezdett közeledni az évvége, és egyre több feladatom van, ami mellett a blogírás annyira nem megy. De azért most is történik valami majdnem minden nap. Ma például látogatók érkeznek otthonról, és szombatig maradnak. 

Na de a múlt ecsetelgetése helyett Berlinről is beszámolok egy kicsit. Bár pónit nem láttam, egy kis zenét sikerült elcsípnem. :) 

Terrorcsoki

Egy régi adósságomat törlesztem most: még december elején jártam a csokiboltban és a Topography of Terror múzeumban egy régi és egy új ismerőssel. A történethez hozzá tartozik, hogy ez egy improvizatív délután volt: a múzeum, amit meg akartunk nézni, zárva volt, és mellesleg még jól el is áztunk, ami még emlékezetesebbé tette a napot. 

A csokibolt a belváros szívében van, és nem csak akkor érdemes bemenni, ha vásárolni akar az ember, hanem egy nézelődést is megér. Megtekinthetjük a Bundestagot vagy a TV tornyot csokiból, mégohzzá hatalmas méretekben (a torony kb. 3 méter magas). Ezen kívül hatalmas választékból válogathatunk (természetesen megkérik az árát), a különfélébb édességeket pakolhatjuk a kis kosárkába. A képen látható repülő szintén csokiból van, és láttam csokigejzírt is. (Ez egy vulkán szerű csokiképződmény, aminek a közepében bugyog a csokoládé. Én neveztem el. :)) A csokis cég elődje még 1863-ban alakult, a mostani helyzetet az teremtette meg, hogy 1999-ban egyesült két cukrászcég. 

Az édes élvezetek után más vizekre eveztünk: a náci uralom szörnyűségeit néztük meg a Topographis des Terrors nevű - amúgy ingyenes - múzeumban. A kiállítás igényesen volt összerakva, csak a ruhatárat kellett keresni egy darabig (természetesen az orrunk előtt volt, csak nem ismertük fel). Megismerkedtünk az SS, a Gestapo és egyéb szervezetek kialakulásával, aztán működésükkel. Még Magyarországnak is jutott egy kis hely. A németeknél azt hiszem, többé-kevésbé tudatos a múlttal való szembenézés (van mivel szembenézni), ez is egy példája ennek: a múzeumhoz könyvtárat is fenntart és múzeumpedagógiai foglalkozásokat is szerveznek. 

Vannak még talomban események és képek, amikről nem számoltam be. Mindent szépen sorjában... 

Gyorsjelentés, videóval

Tegnap este sikeresen megérkeztem Berlinbe: bár a cipő feltörte a lábamat, és hulla fáradt voltam, természetesen csak az internet (újbóli) hiánya szomorított el. Most pótolom a tegnap estére tervezett drezdai fényképes gyorsjelentést, és Prágát is megmutatom egy kicsit más oldaláról, mint ahogy szokás. Gyorsan összedobált videó, lesz még több is. :) 

Ezt a kastélyt nem is jegyzik külön, csak a parkot, amiben áll.  Amúgy gyanús, hogy láttam egy filmben.

A parkban vasút is jár jó időben. Kb. 25-30 cm-es a nyomtáva! 

Felszerelkezve

Ampelwoman! 

Fényképes gyorsjelentés 1.

Zárt ajtókat döngetek

A várból Pest felé, előtérben a Tabán, jobb felül a zöld a Gellért hegy alja.  

Egy kicsit más a felirat, mint nálunk... 

A templom, ami hotel lett.

A nagy utazás

Jól eltűntem az utóbbi hetekben. Azt hiszem, le kell számolnom azzal a naivitással, hogy majd itthon lesz időm bármire is: Berlinben van (majdnem végtelen mennyiségben, úgyhogy okosan kell felhasználni), itthon nincs. 

Nemsokára indulok vissza Berlinbe, de hosszú lesz az út. Hosszabb, mint szokott: ma este indulok busszal, holnpa reggel pedig Prágába érkezem. Onnan a következő éjjel indulok tovább Drezdába, majd hétfő este végül megérkezek Berlinbe.

Izgalmas túra lesz. Felszerelkeztem mindenféle kütyüvel, amik kép és videófelvételre is alkalmasak, és összeszedtem, hogy mit érdemes megnézni a két városban. Ezek után már csak a fizikai állapotom lesz kérdéses, ugyanis az első éjszakát buszon töltöm, a másodikat meg vonaton (két órás lesz az utazás, ami elég sovány). A gyomrom már kávékész. 

Most egyenlőre ennyit. Aztán majd jelentkezek valamelyik városból. :) 

Magyarország Berlinből

(A bejegyzés írása alatt jelent meg ez a videó, ami az első részt megváltoztatná ugyan, de a lényeget nem.) 

Berlinből is követem az otthoni híreket, sőt, talán egy kicsit más fejjel nézem a dolgokat, mint otthon. Ezekre szeretnék egy kicsit reflektálni, kifejteni a véleményemet. Alapvetően a saját benyomásaimat, tapasztalataimat fogom leírni, és lehet, hogy több dologban tévedek. Szívesen várom a kommenteket, kiigazításokat! 

Az egyik, amiről írni szeretnék, az a felsőoktatásról szóló vita (nevezzük szelíden vitának). A felsőoktatás stratégiai terület, ahogy például a sport is: a mostani változások jelentős részének a következményét egy generáció múlva fogjuk érezni. Problémák mindig lesznek, mindig lehet jobb egy rendszer. Problémák most is vannak, amiknek egy részét szerintem a kormányzat helyesen ismerte fel: például azt, hogy több természettudományos képzés kéne, vagy hogy vannak lébecolók. 

A megoldás viszont szerintem határozottan rossz - mondom ezt úgy, hogy igazából nem vagyok feltétlen tandíjellenes. A mostani "képzési hozzájárulással" az a gond, hogy túl sok. Egyszerűen sokaknak megfizethetetlen, a társadalmi mobilitást gátolja. Elvileg a lébecolók motiválására lett kitalálva, gyakorlatilag azonban a kevésbé tehetős családokat táncotrítja el. A lébecolás pedig nem függ a szülők anyagi helyzetétől. Ha pedig valaki nem pármilliós adóssággal akar munkába állni, az teljes mértékben érthető (én sem vennék fel diákhitelt). 

E helyett több megoldás is létezne: ha jól emlékszem, 2008-ban volt a HOÖK-nak egy javaslata, mely ugyanezt a cél szolgálta. Ők az bukások után fizettettek volna sok pénzt a diákokkal - ez például elég közvetlen motiváció lenne, bár egész más egy szórótárgyon megbukni, mint egy tölteléktárgyon.

Nem feltétlen megoldási lehetőség, de ha már ezt a magas tandíjat vezetik be, akkor meg kéne nézni az USÁ-t. Ennek csak egy kis szeletét ismerem: egyik távoli rokonom, Jack. Azt hiszem szociológiát tanul. Természetesen kell fizetni tandíjat, de nem neki: sok alapítvány foglalkozik tehetséges fiatalok támogatásával, sőt, az állam is sok hallgató tandíját fizeti ki közvetve: Jack tandíját például a hadsereg állja. Ha bevezetik a tandíjat, akkor ki kell építeni egy ilyen rendszert.

Ami viszont az egész új rendszernek a hibája, az az, hogy pénzt akar spórolni a felsőoktatáson. Ez már eddig is megtette a kormány kevésbé látványosan. Csak néhány dolgot említek, amiről nem írt a sajtó, pedig megtörtént. 

• 2010 őszén az egyik intézetvezető mondta a hallgatóságnak, hogy ne csodálkozzunk, hogy nem lesznek új beszerzések: kiadásstop van, azok, akik kutatóként egy-egy speciálkollégium tartását vállalták a félévben, azok ingyen tartanak hetente órákat, és nem lesz új projektor, lámpa, szék asztal, bármi. 
• Korábban is rendszeres probléma volt, hogy nem volt pénz papírra vagy tintára: tehát a tanárok volt, hogy óra végén visszakérték a kiosztott anyagot, mert nem tudják még egyszer kinyomtatni (összehasonlításképp: itt, Berlinben a tanár beszkennelve feltölti az olvasnivalót a netre, és kinyomtatva magával hozza órára). 
• A tanárokat többször hallom panaszkodni a fizetésük miatt (amit az itteni egyetemi tanároknak csak az autóját látva is megértek), és köztudott, hogy mit ír a magyar kutató: pályázatot. A nemzetközi és egyéb konferenciákra való eljutást is sokszor maguknak kell fedezni, stb. 
• Tavaly nyáron az intézetben minden második tanszék titkárnőjét kirúgták, azóta egy titkárnő két tanszék teendőit látja el. 
• A doktoranduszok tavaly óta nem kapnak diákigazolványt, ezen is spórolnak.  

Na, ezen kéne javítani. 

A másik, amiről írni fogok az már egy korábbi eset: a zsidólista. Igazából nem is erről szeretnék írni, hanem a tegnapi órámról. A nemzetfogalomról volt szó, és a tanár beszélt arról, hogy a Magyarország lett a Magyar Köztársaság helyett, és Gyöngyösi felvetéséről. Én  ez utóbbi miatt próbáltam minél kisebbre összehúzni magamat, mintha ott se lennék... durva így leírva, de szégyelltem magam. (És most nem írok többet, mert akkor a tájékoztatásból átfolynék politizálásba). 

Meg kéne tanulni normálisan ennek a demokrácia nevű dolognak a játékszabályait. És nem csak a politikusokra gondolok, hanem elsősorban mindenki másra. 

Collegium Hungaicum, Berlin

Az a szóbeszéd járja, hogy a Magyar Intézetben ingyenes könyvtár van, és tök jó könyvek vannak benn. Ezt a hírt meg tudom erősíteni. 

A Collegium Hungaicum közvetlenül a Humboldt (röviden csak HU) főépülete mögött van, a központban, de egy viszonylag félreeső, kis forgalmú helyen. Nem is értem, hogy eddig hogy nem vettem észre. Az épület maga egy egyszerű doboz, némi hiányossággal (a képen a bal alsó sarok). A kedvencem az első emeleti ablakban lógó lámpa volt, amit egy ingára szereltek, úgyhogy folyamatosan lengett, ezáltal az ablakon lévő feliratnak mindig csak egy részét világította meg. A feliratot amúgy csak a végén vettem észre. 

A könyvtára pedig tényleg hasznos. Egy apró helységről van szó, ami nem nagyobb egy normális méretű, szépen kialakított iskolai könyvtárnál. Ami számomra a leghasznosabb volt, az az, hogy a kötetek többsége magyar szépirodalom. Tehát kedvemre válogathattam a magyar regényekből (Rejtőtől Esterházyn át Jókaiig), és verseskötetekből. Örömömre az otthoni látogatáskor kivett, Bán Mór féle Hunyadi-sorozat első kötete mellett megtaláltam a második kötet, úgyhogy újra elláttam magamat magyar olvasnivalóval. 

A magyar köteteken kívül még német fordításából is lehetett válogatni (magyarról és magyarra), valamint lexikonok, és irodalomtudományi dolgokat is gyűjt a könyvtár. 

Sokkal többet igazából nem tudok írni róla. Amit még tudnék, az az, ami fent van a honlapjukon. De az biztos, hogy érdemes felkeresni, főleg, hogy amúgy a letöltögetést nem igazán szeretik a németek (csekkekkel jutalmazzák állítólag), itt viszont van egy nagy adag DVD. Aki meg huzamosabb ideig él itt, és szeret olvasni, annak meg egyenesen kötelező! 

Arénakoncert

A Silbermond új lemezei az utóbbi években az egész német nyelvterületen felkerülnek az eladási listák élére. A legutóbbi, Himmel auf című is dobogós volt Németországban, Ausztriában és Svájcban is. Az idei évet ezzel a lemezzel turnézták végig, tegnap ide, Berlinbe is eljutottak. Én pedig gondoltam egyet, és megnéztem őket az O2 world-ben. A helyszín tehát ugyanaz, mint ahol a hokimeccs is volt: az aréna. 

Furán hangzik, de elsősorban nem a zene miatt mentem, hanem a koncert miatt. A kettő nem ugyanaz! Itteni viszonylatban korrekt, megfizethető áron kaptam egy arénakoncertet - teljes megelégedésemre, ugyanis ezek a tízezres koncertek profi mód meg vannak ám csinálva! Kezdjük az elején! 

Mikor megérkeztem, egy előzenekar játszott a nagyszínpadon. Na, gondoltam álldogálhatok, amíg lepakolnak, de kellemesen meglepődtem. A színpadnak ugyanis volt egy nyúlványa, amin ki lehetett jönni egészen távol a színpadtól, és mikor a színpadon lévő banda befejezte, megjelent itt egy csávó, és ő kezdett énekelni egy szál gitárral, amíg mögötte felkészültek a show-ra. 

A kép a zenekar fb oldaláról való.

Merthogy show az volt. A belépő profin ki volt találva (ebből láthattok részleteket a videónaplóban), aztán pedig folyamatosan fenntartották a figyelmet mindenféle ötlettel. Máig nem sikerült megfejtenem, hogy hogyan tudták összehangolni a a nyolc kivetítőt úgy, hogy nem előre elkészített animációkat láthattunk rajta, hanem élő felvételt, de animálva. A színpadtechnika nem lett volna elég: volt olyan szám, amihez mindenki a világított fényképezővel, telefonnal, ami éppen volt nála; volt, hogy az énekest kiugrott a közönségre, a visszatapsolásnál pedig a két gitáros a közönség soraiból játszott. 

Eddig csak a parádé részéről írtam. A zenekar viszont azért tudott hiteles lenni, mert nem csak megcsinálták a koncertet, hanem odatették magukat. Az énekesnő talán néha elérzékenyült egy kicsit, merthogy nem minden este tapsol az embernek 12.000 rajongó. Amúgy nagyon közvetlen hangnemben szólt az emberekhez, talán egy kicsit sokat is beszélt, de valószínűleg jobban értékelem, hogyha tudok németül. :) 

A koncert végén rögtön megjelentek a melósok, és elkezdték leszedni a színpadot. (Megszokhatták, hogy gyorsan kell dolgozni: egy nappal korábban még Frankfurtban ment ugyanez a produkció.) Az egyetlen negatívum a ruhatárak kis száma volt: háromnegyed órán át állt a sor előttük a koncert után. 

A tegnap este megér egy videónapló bejegyzést. Olyan méretű produkcióval utazgat egy a banda, mint otthon Ákos. Aki nem ódzkodik a zenéjüktől, és szereti a koncerteket, az ha teheti, szánjon erre egy estét (és megfelelő mennyiségű pénzt). 

Magyarization

(Gondolatcsíra. Nincs kész, csak helyzetjelentés! Berlinhez és Barosshoz is kötődik, ezért mindenhol fellelhető.) 

A címben szereplő kifejezést nem én találtam ki, hanem egy angol nyelvű szakszövegben olvastam. A jelentése magyarosodás. Végül is sokkal egyszerűbb kimondani, mint azt, hogy "hungarianization." 

Két órám is van itt Berlinben, aminek nyomán a nemzet, identitás kérdéskörben igencsak sok gondolat fordul meg a fejemben. Az egyik a XX .századi Dél-kelet Európáról szól, a másik pedig Pop&nation címre hallgat, és a tanár saját állítása szerint a Nena egy számától vette (itt lehet meghallgatni). Most az órák során megfogalmazódott gondolatok egy részét írom le olyan állapotban, ahogy jelenleg a fejemben vannak. 

Ma két kiselőadást hallgattam meg a Pop&nation órán. Az egyiket egy dél-angliai srác tartotta, majdnem teljesen érthetetlen kiejtéssel, és a skót öntudatot boncolgatta: azt mondta, hogy konstruált identitás. A skótduda és skótszoknya például nem is skót találmány, főleg nem ősi skót jelkép. Természetesen sok szó esett az angolokról, britekről: a skótok például nem angolok, de kötődnek az Egyesült Királysághoz. A második előadást egy francia-belga-brüsszeli lány tartotta. Francia az anyanyelve, Belgiumból jött, és Brüsszelben él. Belgium déli felében francia anyanyelvűek élnek, északon meg flamandok, az amúgy északi Brüsszel pedig vegyes  lakosságú. Az órát tartó tanár amúgy Jugoszláviában született, és azt hiszem, a mai Szerbia területéhez kötődik, de Berlinben él. 

Rengetegen írtak a nacionalizmusról, nemzetről, nemzeti identitásról (Benedict Anderson, Michael Billig,  stb.). Ennek nyomán nyilván rengeteg meghatározás is született. A mai nemzetfogalmat amúgy általában a francia forradalomtól eredeztetik, mára pedig az államok többségét nemzetállamnak tartják. 

Itt jutottunk el addig a pontig, hogy feltegyük a kérdést: mi is a nemzet? Aki arra vár, hogy a bejegyzés végére előállok egy rendíthetetlen definícióval, az nyugodtan navigáljon vissza a facebook-ra. Egyszerűen csak fel fogok vetni néhány kérdést. 

"- I'm from Belgium here. But at home I'm from Brussels."
"-The Scottish people are British."
"-I'm from Yugoslavia. I'm Serb."
"Az a csehszlovák kislány..."  

Ha valaki nem európai, akkor valószínűleg a fenti mondatok után eléggé megkavarodik. Egy egyszerű kérdésre ("Where are you from?") sokszor bonyolult válaszok érkeznek. Az "öreg kontinens" etnikai sokszínűsége közismert tény, de vajon akkor hol vannak a nemzetek? 

A nemzet az identitás egy szintje - fogalmaztam meg pár hete. Az, hogy ez a szint melyik, az más kérdés. Mindenesetre elő lehet citálni a nemzeti nyelvet (Belgium, Írország, Ausztria és Németország, Svájc), a közös történelmet (Szlovákia, Montenegró  Lettország), vagy a nemzeti kultúrát (mi az a kultúra?), sőt, akár azt is lehet mondani, hogy a nemzet elképzelt közösség, de mindegyik sántít szerintem. (Ez nem tétel, csak feltevés.) 

Tegyük fel például, hogy egy osztály úgy dönt, hogy ők egy nemzet. Kialakíthatják közös jelképeiket, írhatnak himnuszt, lehet címerük, közös nyelvük, programjaik, kultúrájuk. Miért nemzet, és miért nem csak egy osztály? Mert ők azt mondják magukról. Sőt, tovább megyek, államot is létrehozhatnak. Ne tessék csodálkozni, van példa nagyon kicsi államokra! (Például Suwarrow vagy a Sealandi Hercegség). 

Tehát minden más szabályt és a nemzetről szóló elképzelést felrúgva olyan nemzetiségű vagyok, amihez tartozónak vallom magam - legyen az akár magyar, skót, olasz vagy piréz. Igen, ez közhely. 

De térjünk vissza az identitás szintjeihez! Mi is ez a nemzet dolog, amihez legtöbben tartozunk? Hogyan lehet az identitásnak azt a szintjét megfogni, ami a nemzetre vonatkozik? A skót, belga és jugoszláv helyzet bemutatásával kezdtem, ide is térek vissza a bejegyzés végén. Ugyanis ezeknél az eseteknél több szinten is van nemzet: skót vagyok és brit, külföldön belga és otthon francia. Ennél a pontnál jutottam oda, hogy ez a nemzetfogalom elég képlékeny. Mondhatni többemeletes. 

Ezt megfogalmaztam, aztán leromboltam az emeleteket. Az nemzethez tartozás érzését nem szintnek, hanem az identitás egy részének tekintem. Egy olyan része, amit nem érdemes elválasztani bármilyen más identitástól. Mondjuk főleg nem területitől. De vallásitól, iskolaitól, nemitől sem. 

Akkor miért kell külön beszélni róla? Egyszerűen azért, mert mások is beszélnek róla? 

Végül is igen. De inkább úgy mondanám, hogy azért, mert az emberek jelentős többsége erősen kötődik egy nemzethez. Azaz: a téma aktuális. 

Életképek

A hétvége tele volt olyan élményekkel, amit máig nem dolgoztam fel. No, itt nem lélektani feldolgozásról lenne szó, hanem a képek rendezéséről és arról, hogy összevágok valami videót az utóbbi napokban készült felvételekből. 

Addig is, amíg ezek elkészülnek, néhány tipikus (vagy csak simán vicces) berlini életképet osztok meg a Nagyérdeművel. 

Itt éppen nem kézben, hanem földön van az üveg. Rendszeresen söröznek a németek az S-Bahnon meg mindenhol máshol, korra és társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. Teljesen normális látvány, hogy reggel aktatáskával, öltönyben valaki sört iszogat munkába menet. 

Ez az angyalka a berlini "bulinegyed" közepén van, egy rock klub előtt, fák tövében megbújva. Ha arra járok, mindig megkeresem, és néha le is fényképezem - ez esetben díszkivilágításban. 

Ez a kakukktojás, ugyanis nem Berlinben, hanem Hamburg belvárosában készült. Amúgy Németországban az eddigi tapasztalataim igencsak liberálisak. Egyházi tekintetben csak statisztikailag tudom ezt többé-kevésbé alátámasztani (Hamburgnak több mint a fele ateistának vallja magát), szexuális téren viszont nem csak a mindenhol fellelhető sexshop-ok árulkodóak: októberben volt kint egy plakát, amin két srác feszített majdnem teljesen meztelenül egymás ölében. 

Csendélet a kollégiumban. 

Van egy utca Charlottenburgban, ahol a porták előtt kis táblák emlékeztetnek arra, hogy kiket vittek el abból a házból a nácik. A vaku miatt nem látszik annyira, de égtek a mécsesek - talán a háziak foglalkoznak a korábban ott élők emlékével.