Magyarország Berlinből

(A bejegyzés írása alatt jelent meg ez a videó, ami az első részt megváltoztatná ugyan, de a lényeget nem.) 

Berlinből is követem az otthoni híreket, sőt, talán egy kicsit más fejjel nézem a dolgokat, mint otthon. Ezekre szeretnék egy kicsit reflektálni, kifejteni a véleményemet. Alapvetően a saját benyomásaimat, tapasztalataimat fogom leírni, és lehet, hogy több dologban tévedek. Szívesen várom a kommenteket, kiigazításokat! 

Az egyik, amiről írni szeretnék, az a felsőoktatásról szóló vita (nevezzük szelíden vitának). A felsőoktatás stratégiai terület, ahogy például a sport is: a mostani változások jelentős részének a következményét egy generáció múlva fogjuk érezni. Problémák mindig lesznek, mindig lehet jobb egy rendszer. Problémák most is vannak, amiknek egy részét szerintem a kormányzat helyesen ismerte fel: például azt, hogy több természettudományos képzés kéne, vagy hogy vannak lébecolók. 

A megoldás viszont szerintem határozottan rossz - mondom ezt úgy, hogy igazából nem vagyok feltétlen tandíjellenes. A mostani "képzési hozzájárulással" az a gond, hogy túl sok. Egyszerűen sokaknak megfizethetetlen, a társadalmi mobilitást gátolja. Elvileg a lébecolók motiválására lett kitalálva, gyakorlatilag azonban a kevésbé tehetős családokat táncotrítja el. A lébecolás pedig nem függ a szülők anyagi helyzetétől. Ha pedig valaki nem pármilliós adóssággal akar munkába állni, az teljes mértékben érthető (én sem vennék fel diákhitelt). 

E helyett több megoldás is létezne: ha jól emlékszem, 2008-ban volt a HOÖK-nak egy javaslata, mely ugyanezt a cél szolgálta. Ők az bukások után fizettettek volna sok pénzt a diákokkal - ez például elég közvetlen motiváció lenne, bár egész más egy szórótárgyon megbukni, mint egy tölteléktárgyon.

Nem feltétlen megoldási lehetőség, de ha már ezt a magas tandíjat vezetik be, akkor meg kéne nézni az USÁ-t. Ennek csak egy kis szeletét ismerem: egyik távoli rokonom, Jack. Azt hiszem szociológiát tanul. Természetesen kell fizetni tandíjat, de nem neki: sok alapítvány foglalkozik tehetséges fiatalok támogatásával, sőt, az állam is sok hallgató tandíját fizeti ki közvetve: Jack tandíját például a hadsereg állja. Ha bevezetik a tandíjat, akkor ki kell építeni egy ilyen rendszert.

Ami viszont az egész új rendszernek a hibája, az az, hogy pénzt akar spórolni a felsőoktatáson. Ez már eddig is megtette a kormány kevésbé látványosan. Csak néhány dolgot említek, amiről nem írt a sajtó, pedig megtörtént. 

• 2010 őszén az egyik intézetvezető mondta a hallgatóságnak, hogy ne csodálkozzunk, hogy nem lesznek új beszerzések: kiadásstop van, azok, akik kutatóként egy-egy speciálkollégium tartását vállalták a félévben, azok ingyen tartanak hetente órákat, és nem lesz új projektor, lámpa, szék asztal, bármi. 
• Korábban is rendszeres probléma volt, hogy nem volt pénz papírra vagy tintára: tehát a tanárok volt, hogy óra végén visszakérték a kiosztott anyagot, mert nem tudják még egyszer kinyomtatni (összehasonlításképp: itt, Berlinben a tanár beszkennelve feltölti az olvasnivalót a netre, és kinyomtatva magával hozza órára). 
• A tanárokat többször hallom panaszkodni a fizetésük miatt (amit az itteni egyetemi tanároknak csak az autóját látva is megértek), és köztudott, hogy mit ír a magyar kutató: pályázatot. A nemzetközi és egyéb konferenciákra való eljutást is sokszor maguknak kell fedezni, stb. 
• Tavaly nyáron az intézetben minden második tanszék titkárnőjét kirúgták, azóta egy titkárnő két tanszék teendőit látja el. 
• A doktoranduszok tavaly óta nem kapnak diákigazolványt, ezen is spórolnak.  

Na, ezen kéne javítani. 

A másik, amiről írni fogok az már egy korábbi eset: a zsidólista. Igazából nem is erről szeretnék írni, hanem a tegnapi órámról. A nemzetfogalomról volt szó, és a tanár beszélt arról, hogy a Magyarország lett a Magyar Köztársaság helyett, és Gyöngyösi felvetéséről. Én  ez utóbbi miatt próbáltam minél kisebbre összehúzni magamat, mintha ott se lennék... durva így leírva, de szégyelltem magam. (És most nem írok többet, mert akkor a tájékoztatásból átfolynék politizálásba). 

Meg kéne tanulni normálisan ennek a demokrácia nevű dolognak a játékszabályait. És nem csak a politikusokra gondolok, hanem elsősorban mindenki másra. 

Collegium Hungaicum, Berlin

Az a szóbeszéd járja, hogy a Magyar Intézetben ingyenes könyvtár van, és tök jó könyvek vannak benn. Ezt a hírt meg tudom erősíteni. 

A Collegium Hungaicum közvetlenül a Humboldt (röviden csak HU) főépülete mögött van, a központban, de egy viszonylag félreeső, kis forgalmú helyen. Nem is értem, hogy eddig hogy nem vettem észre. Az épület maga egy egyszerű doboz, némi hiányossággal (a képen a bal alsó sarok). A kedvencem az első emeleti ablakban lógó lámpa volt, amit egy ingára szereltek, úgyhogy folyamatosan lengett, ezáltal az ablakon lévő feliratnak mindig csak egy részét világította meg. A feliratot amúgy csak a végén vettem észre. 

A könyvtára pedig tényleg hasznos. Egy apró helységről van szó, ami nem nagyobb egy normális méretű, szépen kialakított iskolai könyvtárnál. Ami számomra a leghasznosabb volt, az az, hogy a kötetek többsége magyar szépirodalom. Tehát kedvemre válogathattam a magyar regényekből (Rejtőtől Esterházyn át Jókaiig), és verseskötetekből. Örömömre az otthoni látogatáskor kivett, Bán Mór féle Hunyadi-sorozat első kötete mellett megtaláltam a második kötet, úgyhogy újra elláttam magamat magyar olvasnivalóval. 

A magyar köteteken kívül még német fordításából is lehetett válogatni (magyarról és magyarra), valamint lexikonok, és irodalomtudományi dolgokat is gyűjt a könyvtár. 

Sokkal többet igazából nem tudok írni róla. Amit még tudnék, az az, ami fent van a honlapjukon. De az biztos, hogy érdemes felkeresni, főleg, hogy amúgy a letöltögetést nem igazán szeretik a németek (csekkekkel jutalmazzák állítólag), itt viszont van egy nagy adag DVD. Aki meg huzamosabb ideig él itt, és szeret olvasni, annak meg egyenesen kötelező! 

Arénakoncert

A Silbermond új lemezei az utóbbi években az egész német nyelvterületen felkerülnek az eladási listák élére. A legutóbbi, Himmel auf című is dobogós volt Németországban, Ausztriában és Svájcban is. Az idei évet ezzel a lemezzel turnézták végig, tegnap ide, Berlinbe is eljutottak. Én pedig gondoltam egyet, és megnéztem őket az O2 world-ben. A helyszín tehát ugyanaz, mint ahol a hokimeccs is volt: az aréna. 

Furán hangzik, de elsősorban nem a zene miatt mentem, hanem a koncert miatt. A kettő nem ugyanaz! Itteni viszonylatban korrekt, megfizethető áron kaptam egy arénakoncertet - teljes megelégedésemre, ugyanis ezek a tízezres koncertek profi mód meg vannak ám csinálva! Kezdjük az elején! 

Mikor megérkeztem, egy előzenekar játszott a nagyszínpadon. Na, gondoltam álldogálhatok, amíg lepakolnak, de kellemesen meglepődtem. A színpadnak ugyanis volt egy nyúlványa, amin ki lehetett jönni egészen távol a színpadtól, és mikor a színpadon lévő banda befejezte, megjelent itt egy csávó, és ő kezdett énekelni egy szál gitárral, amíg mögötte felkészültek a show-ra. 

A kép a zenekar fb oldaláról való.

Merthogy show az volt. A belépő profin ki volt találva (ebből láthattok részleteket a videónaplóban), aztán pedig folyamatosan fenntartották a figyelmet mindenféle ötlettel. Máig nem sikerült megfejtenem, hogy hogyan tudták összehangolni a a nyolc kivetítőt úgy, hogy nem előre elkészített animációkat láthattunk rajta, hanem élő felvételt, de animálva. A színpadtechnika nem lett volna elég: volt olyan szám, amihez mindenki a világított fényképezővel, telefonnal, ami éppen volt nála; volt, hogy az énekest kiugrott a közönségre, a visszatapsolásnál pedig a két gitáros a közönség soraiból játszott. 

Eddig csak a parádé részéről írtam. A zenekar viszont azért tudott hiteles lenni, mert nem csak megcsinálták a koncertet, hanem odatették magukat. Az énekesnő talán néha elérzékenyült egy kicsit, merthogy nem minden este tapsol az embernek 12.000 rajongó. Amúgy nagyon közvetlen hangnemben szólt az emberekhez, talán egy kicsit sokat is beszélt, de valószínűleg jobban értékelem, hogyha tudok németül. :) 

A koncert végén rögtön megjelentek a melósok, és elkezdték leszedni a színpadot. (Megszokhatták, hogy gyorsan kell dolgozni: egy nappal korábban még Frankfurtban ment ugyanez a produkció.) Az egyetlen negatívum a ruhatárak kis száma volt: háromnegyed órán át állt a sor előttük a koncert után. 

A tegnap este megér egy videónapló bejegyzést. Olyan méretű produkcióval utazgat egy a banda, mint otthon Ákos. Aki nem ódzkodik a zenéjüktől, és szereti a koncerteket, az ha teheti, szánjon erre egy estét (és megfelelő mennyiségű pénzt). 

Magyarization

(Gondolatcsíra. Nincs kész, csak helyzetjelentés! Berlinhez és Barosshoz is kötődik, ezért mindenhol fellelhető.) 

A címben szereplő kifejezést nem én találtam ki, hanem egy angol nyelvű szakszövegben olvastam. A jelentése magyarosodás. Végül is sokkal egyszerűbb kimondani, mint azt, hogy "hungarianization." 

Két órám is van itt Berlinben, aminek nyomán a nemzet, identitás kérdéskörben igencsak sok gondolat fordul meg a fejemben. Az egyik a XX .századi Dél-kelet Európáról szól, a másik pedig Pop&nation címre hallgat, és a tanár saját állítása szerint a Nena egy számától vette (itt lehet meghallgatni). Most az órák során megfogalmazódott gondolatok egy részét írom le olyan állapotban, ahogy jelenleg a fejemben vannak. 

Ma két kiselőadást hallgattam meg a Pop&nation órán. Az egyiket egy dél-angliai srác tartotta, majdnem teljesen érthetetlen kiejtéssel, és a skót öntudatot boncolgatta: azt mondta, hogy konstruált identitás. A skótduda és skótszoknya például nem is skót találmány, főleg nem ősi skót jelkép. Természetesen sok szó esett az angolokról, britekről: a skótok például nem angolok, de kötődnek az Egyesült Királysághoz. A második előadást egy francia-belga-brüsszeli lány tartotta. Francia az anyanyelve, Belgiumból jött, és Brüsszelben él. Belgium déli felében francia anyanyelvűek élnek, északon meg flamandok, az amúgy északi Brüsszel pedig vegyes  lakosságú. Az órát tartó tanár amúgy Jugoszláviában született, és azt hiszem, a mai Szerbia területéhez kötődik, de Berlinben él. 

Rengetegen írtak a nacionalizmusról, nemzetről, nemzeti identitásról (Benedict Anderson, Michael Billig,  stb.). Ennek nyomán nyilván rengeteg meghatározás is született. A mai nemzetfogalmat amúgy általában a francia forradalomtól eredeztetik, mára pedig az államok többségét nemzetállamnak tartják. 

Itt jutottunk el addig a pontig, hogy feltegyük a kérdést: mi is a nemzet? Aki arra vár, hogy a bejegyzés végére előállok egy rendíthetetlen definícióval, az nyugodtan navigáljon vissza a facebook-ra. Egyszerűen csak fel fogok vetni néhány kérdést. 

"- I'm from Belgium here. But at home I'm from Brussels."
"-The Scottish people are British."
"-I'm from Yugoslavia. I'm Serb."
"Az a csehszlovák kislány..."  

Ha valaki nem európai, akkor valószínűleg a fenti mondatok után eléggé megkavarodik. Egy egyszerű kérdésre ("Where are you from?") sokszor bonyolult válaszok érkeznek. Az "öreg kontinens" etnikai sokszínűsége közismert tény, de vajon akkor hol vannak a nemzetek? 

A nemzet az identitás egy szintje - fogalmaztam meg pár hete. Az, hogy ez a szint melyik, az más kérdés. Mindenesetre elő lehet citálni a nemzeti nyelvet (Belgium, Írország, Ausztria és Németország, Svájc), a közös történelmet (Szlovákia, Montenegró  Lettország), vagy a nemzeti kultúrát (mi az a kultúra?), sőt, akár azt is lehet mondani, hogy a nemzet elképzelt közösség, de mindegyik sántít szerintem. (Ez nem tétel, csak feltevés.) 

Tegyük fel például, hogy egy osztály úgy dönt, hogy ők egy nemzet. Kialakíthatják közös jelképeiket, írhatnak himnuszt, lehet címerük, közös nyelvük, programjaik, kultúrájuk. Miért nemzet, és miért nem csak egy osztály? Mert ők azt mondják magukról. Sőt, tovább megyek, államot is létrehozhatnak. Ne tessék csodálkozni, van példa nagyon kicsi államokra! (Például Suwarrow vagy a Sealandi Hercegség). 

Tehát minden más szabályt és a nemzetről szóló elképzelést felrúgva olyan nemzetiségű vagyok, amihez tartozónak vallom magam - legyen az akár magyar, skót, olasz vagy piréz. Igen, ez közhely. 

De térjünk vissza az identitás szintjeihez! Mi is ez a nemzet dolog, amihez legtöbben tartozunk? Hogyan lehet az identitásnak azt a szintjét megfogni, ami a nemzetre vonatkozik? A skót, belga és jugoszláv helyzet bemutatásával kezdtem, ide is térek vissza a bejegyzés végén. Ugyanis ezeknél az eseteknél több szinten is van nemzet: skót vagyok és brit, külföldön belga és otthon francia. Ennél a pontnál jutottam oda, hogy ez a nemzetfogalom elég képlékeny. Mondhatni többemeletes. 

Ezt megfogalmaztam, aztán leromboltam az emeleteket. Az nemzethez tartozás érzését nem szintnek, hanem az identitás egy részének tekintem. Egy olyan része, amit nem érdemes elválasztani bármilyen más identitástól. Mondjuk főleg nem területitől. De vallásitól, iskolaitól, nemitől sem. 

Akkor miért kell külön beszélni róla? Egyszerűen azért, mert mások is beszélnek róla? 

Végül is igen. De inkább úgy mondanám, hogy azért, mert az emberek jelentős többsége erősen kötődik egy nemzethez. Azaz: a téma aktuális. 

Életképek

A hétvége tele volt olyan élményekkel, amit máig nem dolgoztam fel. No, itt nem lélektani feldolgozásról lenne szó, hanem a képek rendezéséről és arról, hogy összevágok valami videót az utóbbi napokban készült felvételekből. 

Addig is, amíg ezek elkészülnek, néhány tipikus (vagy csak simán vicces) berlini életképet osztok meg a Nagyérdeművel. 

Itt éppen nem kézben, hanem földön van az üveg. Rendszeresen söröznek a németek az S-Bahnon meg mindenhol máshol, korra és társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. Teljesen normális látvány, hogy reggel aktatáskával, öltönyben valaki sört iszogat munkába menet. 

Ez az angyalka a berlini "bulinegyed" közepén van, egy rock klub előtt, fák tövében megbújva. Ha arra járok, mindig megkeresem, és néha le is fényképezem - ez esetben díszkivilágításban. 

Ez a kakukktojás, ugyanis nem Berlinben, hanem Hamburg belvárosában készült. Amúgy Németországban az eddigi tapasztalataim igencsak liberálisak. Egyházi tekintetben csak statisztikailag tudom ezt többé-kevésbé alátámasztani (Hamburgnak több mint a fele ateistának vallja magát), szexuális téren viszont nem csak a mindenhol fellelhető sexshop-ok árulkodóak: októberben volt kint egy plakát, amin két srác feszített majdnem teljesen meztelenül egymás ölében. 

Csendélet a kollégiumban. 

Van egy utca Charlottenburgban, ahol a porták előtt kis táblák emlékeztetnek arra, hogy kiket vittek el abból a házból a nácik. A vaku miatt nem látszik annyira, de égtek a mécsesek - talán a háziak foglalkoznak a korábban ott élők emlékével. 

Tanügyek

Az eddigi bejegyzésekből annyira nem derül ki, de iskolába is járok, sőt, ezért (is) jöttem ki. Méghozzá a Humboldt Unversität falai között okosodok, angol nyelven, főleg a Berlin Studies programban (ez röviden azt jelenti, hogy Berlinről szóló óráim vannak). 

Hogyan is oktatnak Berlinben? 

Először is: az órák nem akkor kezdődnek, amikor, hanem negyed órával később. Tehát ha azt látja valaki, hogy 12-14 óráig tart az óra, akkor 12.15-kor kezdődik, és 13.45-kor véget is ér a kurzus. Az órákra pedig olvasni kell. Ez nem lenne meglepő, de mindegyik kurzuson minden órára el kell olvasni átlag 20-30 oldalt. És most jön a java: az emberek el is olvassák. Sőt, nem csak hogy elolvassák, de kinyomtatják, és beviszik órára majdnem minden esetben. 

Erről a kinyomtatásról érdemes pár szóban szólni. Hogyan tudják kinyomtatni? Egyrészt ott van a moodle felület, ahova a tanár feltölti az összes (!) olvasmányt pdf-ben, így úgy tudsz készülni az órákra, hogy ki se kell nyitni a könyveket (annak előnyeivel és hátrányaival). Másrészt van a Grimm Zentrum előtt egy fénymásolószalon, ahova a tanárok leadják a "reader"-t, tehát minden olvasmányt, amire szükség lesz a félév során. Ezek sorszámot kapnak, és kiválaszthatod a listából, hogy melyiket szeretnéd kinyomtattatni. Leadod a rendelést, és másnap - miután kifizetted a megfelelő összeget - megkapod az olvasnivalókat. 

Ez a rendszer abszolút működőképes, nem kell könyvtárba rohangálni és könyvekre vadászni. Szerintem hátránya is van, méghozzá az, hogy a kézbe vett könyvről van emléked, főleg, ha beírtad párszor a keresőbe, a fénymásolat szerzőjéről, vagy a könyvről, amiből kifénymásolták, nem tudsz semmit. 

Itt nem kreditek vannak, és alapjáraton nem feltétlenül kapsz jegyet a kurzus végén. ECTS pontokat lehet gyűjteni, és modulokat felvenni. Ezekbe nem mennék nagyon bele, mert igazából nem értek hozzá, azt viszont elmondom, hogy hogyan néz ki a követelményrendszer. 

Általában 3 vagy 4 ECTS pontot lehet szerezni az óráimon. Ha elég 3 ECTS pont, akkor kb. 2-3 pároldalas beadandót kell írni a félév folyamán ("response paper"), amit kiegészít egy kiselőadás, általában valamelyik olvasmányról. Ha viszont valaki 4 pontot szeretne, akkor szemináriumi dolgozatot is kell írni. Van olyan óra is, ahol a 3 ECTS ponthoz is kell a dolgozat. 

Nekem csak gyakorlataim vannak, amiken 20-30 között van a hallgatói létszám (az ittenieknek szóló órán kevesebben vagyunk). A nagy létszám ellenére nem olyan nagy az aktivitás, R. Várkonyi tanárnő például szerintem  sokkal jobban megmozgatott minket. A kommunikációt az is nehezíti, hogy a legtöbb embernek az angol tanult nyelv, az pedig még jobban, hogy sokaknak nem: megfigyelhető, hogy azok szólnak többet hozzá az órához, akik anyanyelviek, a mi meg sokszor nehezen értjük meg például az egyik Dél-Angliából érkezett srácot, de a távol-keletiek kiejtése sem a legérthetőbb. 

Ha figyelek arra, hogy milyen szófordulatokat használok magyarul, rájövök, hogy érthető a probléma: az anyanyelvi beszélők nem tudják, hanem érzik a nyelvet. Vegyünk például egy egyszerű, interneten megtalálható cikket, és próbáljuk meg visszaadni ugyanezt angolul. Avagy: mit kezdene valaki, aki tankönyvből tanult magyarul, ezzel a cikkel? 

A relatív inaktivitás nem jelenti azt, hogy csend lenne az órán (bár ez is előfordul), sőt, van, hogy az egész óra elmegy kérdésekkel, de ritkán bontakozik ki olyan igazi jóféle szakmai vita. 

A tanárok hozzáállása nagyon tetszik: érződik, hogy nem elsősorban kutatók, hanem ugyanannyira kutatók, mint tanárok (mint ahogy az ELTÉ-n is sok ilyen van). Ennek hatására nincsenek kamuórák (vagy legalábbis,  én nem találkoztam velük). A termek többsége elég jól felszerelt, és - bár nincs olyan jó campus, mint a Bölcsészkaron - közel vannak egymáshoz az épületek, a belváros közepén. Jó ide járni. 

Comet Club

Tegnap este koncertre mentem. Ez egy másik olyan dolog, ami hiányzott, mivel mindig "tuc-tuc" bulikba mentünk, "normális" zenét csak egyedül hallgattam. Hozzáértő ismerőseimet kikérdeztem, hogy mire érdemes elmenni (én főleg a magyar határokon belül mozgok zeneileg), és végül ki is választottam a Metal Attack Over Europe névre hallgató turnét, majd úgy döntöttem, megveszem a jegyet. Jól időzítettem, mert pont ez előtt egy órával mondta le a turnét a Dark Tranquillity nevű zenekar, úgyhogy kezdettem újból a keresést. Most már a lényeg az volt, hogy minél olcsóbban minél hamarabb jussak koncertre, így találtam meg a tegnap esti bulit. 

A Comet Club a kolitól egy megállóra van, természetesen ez is a Friedrichshain környéki bulihelyekhez tartozik. Egy kis ajtón kell bemenni, amit meg is tettem úgy fél kilenckor abban a hitben, hogy már nyolckor elkezdődött a koncert. Az amúgy hangulatos klub (vagy kocsma) részben alig voltak, a koncertteremben pedig ez a kép fogadott: 

A koncert kilenckor kezdődött, ekkorra már azért voltak emberek a teremben. Először az Frames állt színpadra, akik instrumentális zenét csináltak, méghozzá nagyon jól (bár a szintetizátor néha zavaró volt). Játszottak a tempóváltásokkal, és láthatóan nagyon élvezték azt, amit csinálnak. Tényleg értenek hozzá! 

A fő zenekar a The Intersphere volt. Mire elkezdték, már határozott tömeg (kb. 100 ember legalább) gyűlt össze a koncertteremben, és az emberek előrehúzódtak egészen a színpad elejéig. Az angol nevű német zenekar amúgy angolul énekel, és komoly technikát pakoltak be a koncertre, ami főleg abban nyilvánult meg, hogy mindegyik gitáros előtt asztalnyi felületen voltak pedálok, gombok, tekerenytűk és csavarantyúk. 

Az este legmeglepőbb élménye nem a zene volt (azzal nem volt baj), hanem a közönség. Ezek a germánok szerintem nem tudnak bulizni. Vagy a magyarok tudnak nagyon. A közönség nagy része ugyanis ha székeket hozunk be, kényelemesen elhelyezkedtek volna benne, és tovább hallgatták volna a zenét. Annyira látszott rajtuk, hogy jól érzik magukat, mintha ülnének. Én végig visszafogtam magam, nem ismertem a szövegeket és a többiek nem nagyon voltak vevők a bulizásra, így lettem az egyike annak a három embernek, aki a fejingatáson kívül más is csinált. Mikor Magyarországon egymásba kapaszkodva ugráltak volna az emberek, itt ketten is elkezdtek tapsolni. 

Szóval a vágyott "folyik rólam a víz és valaki beletérdelt a vállamba, de nem baj, mert megismertem pár új embert" hangulat elmaradt. Ettől függetlenül egy elég jó koncerten vettem részt, és a germán mentalitás egy újabb szegmensét ismertem meg.

És a végére egy kis zene: 

A dicsőséges felszabadító Vörös Hadsereg

Pár napja sétálni indultam, egyrészt azért, hogy kimozduljak egy kicsit, másrészt azért, mert már kellettek a fák meg a zöld (jelen esetben inkább sárga meg barna). El is mentem egy parkba, ami nem volt messze, és jól meglepődtem, mert egy hatalmas szovjet emlékmű állt a park közepén. Most erről az emlékműről fogok írni, mert szerintem érdemes, és néhány gondolatot is hozzácsapok. 

A Treptower Parkban található komplexumon több, mint ezer munkás dolgozott, és 1949. május 8-án, a világháború lezárásának 4. évfordulóján avatták fel. A szocializmusban nagy állami ünnepségeket tartottak itt, többek közt a május 8-án és november 4-én is itt emlékeztek meg a kommunizmus dicső pillanatairól. A történetben a rendszerváltás után jön a csavar, legalábbis, számunkra. Ugyanis a már rossz állapotban lévő együttest a német szövetségi állam az ezredforduló után felújíttatta, és - többek közt - Putyin részvételével tartottak itt nagyszabású megemlékezéseket az orosz-német barátság jegyében. A Szovjet felszabadítási emlékmű nincs kordonnal körbevéve, nem fújták rá, hogy "Ruszkik haza!" és rendőrök sem vigyázzák folyamatosan a helyet (bár egy rendőrautó begurult a területre, mikor ott voltam, és diszkréten megállt oldalt). 

A németeknél elmaradtak az átnevezések. Továbbra is van Karl Marx alle és strasse, a belvárosban áll még Marx és Engels szobra, és magam is egy marxista gondolkodóról elnevezett téren lakom. Nem akarják kitörölni és semmissé tenni az NDK negyven évét, hanem együtt élnek vele. Azt hiszem, ez követendő magatartás lenne Magyarországon is, nem tűzzel-vassal irtani kéne a szocialista emlékeket, hanem tudatosítani, hogy ilyen is volt. De! 

De nálunk azért más a helyzet, mint Németország esetében. Ugyanis a szovjetek Hitler rendszerét söpörték el, ami még jobban démonizálva van, mint a kommunizmus. A kommunizmus tehát tapasz volt egy nem túl dicsőnek beállított korszakon. Nem a sztálini és a hitleri út között kellett választania Németországnak 1945-ben: legyőzött volt, és nem volt túl sok beleszólása a események alakulásába, ma meg a kommunizmust legalább másra lehet fogni.

A lényeg, hogy a németek egészen máshogy állnak a XX. száz második feléhez, mint mi. (Apropó: a berlini orosz követség tetején lengő zászló csúcsán most is ott látható az ötágú csillag.) 

Térjünk vissza az emlékműhöz! Az emlékhelyre két diadalkapun lehet bemenni, amin orosz és német feliratok olvashatóak, természetesen sok-sok kommunista jelképpel díszítve.  Hatalmas területen elterülő, fás, parkos, szobrokkal, domborművekkel teletűzdelt, szimmetrikusan felépített parkról van szó. Az első szobor, amivel találkozunk, "Mother Homeland" névre hallgat, alatta pedig orosz és ukrán színekben pompázó szalaggal átkötött, friss koszorúk kaptak helyet. Egy jó séta, amíg innen elérünk a fő alakhoz, de közben nem unatkozunk, mert menet közben megtekinthetjük a hős szovjet katonáknak Berlin (és a német nép) felszabadítása érdekében végzett  tettit, amit domborművek sora mutat be. A fő alak egy orosz katona, aki egyik kezében hatalmas kardot tart, másik kezében egy kisgyermeket fog, és egy összetört horogkereszten tapos. Alatt kis kápolnaszerű helység, az ismeretlen katonák síremléke, amit belülről mozaikok díszítenek. 

Egy november végi vasárnap is folyamatosan jöttek a látogatók, volt, aki csak futni és lépcsőzni jött ide, de a legtöbben turistáskodtak. A park szép és rendezett, és tényleg monumentális az emlékhely. A tájékoztatásól is gondoskodtak, a táblákon a német mellett angolul és oroszul is olvasható a hely története, természetesen fényképekkel illusztrálva. A következő projekt az lesz, hogy este nézem meg, hogy ki van-e világítva az emlékhely. Mindenesetre érdemes megnézni, mert gondolatébresztő helyről van szó. 

Mátrix és Lasermann

Még október elején Andival szereztünk egy kedvezményekre jogosító kártyát, amivel - többek közt - ingyen be lehet menni a Mátrix nevű klubba. Gondoltuk, élünk is a lehetőséggel, és múlt szerdán meglátogattuk a szórakozóhelyet. Mint kiderült, csak éjfélig ingyenes a belépés, belül pedig többféle teremben sok-sok zene szól, rengeteg emberrel és eldugott ruhatárral. Külön élmény volt a nagy, nyitott szájat formázó pisszuár a  mosdóban. 

Az este legérdekesebb pontja - a videóban itt-ott feltűnő ketrecen kívül - a lézeremberek voltak: úgy nézek ki, mint ha a Star Warsból szakadtak volna ide, és hatalmas bulit csaptak. Az emberek fényképezkedtek velük, és tomboltak. Szóval jó élmény volt, én is szívesen kipróbáltam volna ezt a szerelést. 

Életjel

Nem haltam meg, élek, csak dolgozatot írtam az utóbbi héten, és nem igazán fért bele a blogolás. Nemsokára indulok haza egy rövid látogatásra, de ha lesz időm, akkor otthon megcsinálom a videónaplót a 

berlini kínairól és a lézeremberekről, és írok a Topography of terror-ról, az érseki (?) templomról meg a csokiboltról.  Addig is nézzetek filmet, vagy találkozunk élőben. 

Gyorsjelentés a cédulahalom mögül

Élek, vagy legalábbis vegetálok. A TÖP-öt most péntekig kell leadni, ez a harmadik nap, hogy gyakorlatilag csak ezzel foglalkozom. Viszonylag sokat írtam, de hát nem pár hónap, hanem közel másfél év céduláit kell összefoglalnom kb. 20 oldalban, ami azt jelenti, hogy az eredetileg tervezettnek a töredékénél járok.

Újraterveztem. Megvan az új cím, a szűkített téma, folytatom az írást, és így van esély arra, hogy kész leszek. Talán holnap már kész dolgozattal megyek hiphopra.

Ja, és ajánlok egy néha irreális, de szerintem elég jó kis magyar sorozatot. Én ezzel a résszel kezdtem.

"Nem én fütyülök, a gyilkos fütyül."

A héten a filmes órámon az "M" című filmet néztük meg. A film 1931-ben készült, a rendező első hangosfilmje, és szerintem zseniális. Amúgy egy őrült sorozatgyilkosról szól, aki gyerekeket öl, a város pánikban van, a rendőrség tehetetlen, és egy csapat bűnöző is az útjába ered, megelégelve, hogy minden második sarkon rendőrök vannak, és nem tudják végezni a "munkájukat". (Akit érdekel, megnézheti németül angol felirattal itt.) A filmről beadandót is kellett írnom, ezért utánajártam néhány dolognak, és kiderült, hogy ez az egyik első alkalom, hogy "leitmotif"-ot, azaz zenei motívumot alkalmaznak a filmben: amikor a gyilkos lecsapni készül, mindig ugyanazt a dallamot fütyüli (az előbb belinkelt filmben 5:25-től, 52:08-tól, 56:03-tól).

Tehát a motívum, amiről szó van a következő: a gyilkos gyilkolni készül, és fütyül. Nem biztos, hogy a továbbiakban valós összefüggés lesz a filmek között, de amit az előbb leírtam, az több helyen visszaköszön. Nézzük csak az alábbi, igencsak ismert jelenetet! 

És akkor most egészen közel hozom a motívumot, méghozzá a Kerepesi temetőbe. Tegnap este a szomszéd szobában filmet nézek, és átmentem egy időre. Pont ahhoz a jelenethez érkeztem, amikor elhangzott egy párbeszéd, amiből a bejegyzés címét vettem. A következő beágyazott videóban 4:46-hoz kell tekerni.

Mostantól máshogy tekintek a fütyörésző emberekre. :) Aki még tud ilyen motívumról, ne féljen megosztani kommentben!