Deutschen Einheit

A fal helyét ezek a rudak jelzik

A tegnapi nap nagy ünnep volt a németek számára: az ország újraegyesítését ünnepelték. Most nem megyek bele ennek a történeti hátterébe, mert elég sok eseményben volt részem ezen a napon. Kezdjünk is bele! Reggel elvileg elmentem megnézni, hogy nyitva van-e a Berliner Sparkasse, hogy számlát tudjunk nyitni (ez a nethez és a kolihoz is kell). Azért elvileg, mert végighallgattam az ébresztőt, és még talán a vége előtt lenyomtam és visszaaludtam. (De amúgy általában jól jön, hogy lassú, dallamos zenére ébred az ember.)

A nap végül tízkor indult, rohanással az Alexanderplatzra, Balázs és Marci (lakótársak) nélkül, hogy Hajnival keressünk egy nyitva lévő Sparkassé-t. Mikor konstatáltunk, hogy zárva van, szóltam a többieknek, hogy ne is induljanak el, a bankokat is elérte a nemzeti ünnep, és azon voltunk, hogy minket is elérjen.

Hát ez annyira nem sikerült. Arra számítottunk, hogy mindenhol ünnepségek lesznek, és felvonulások és koncertek, mint Budapesten augusztus 20-án, de sehol nem volt semmi. Megnéztük a berlini fal helyét, ahol elég jó kis útvonalat alakítottak ki: egy szakaszon áll egy jelképes fal, aminek a történetét különböző állomásokon ismerhettük meg, beszédekkel, képekkel fűszerezve. Valószínűleg az ünnep miatt elég sok ember ismerkedett ezzel a kiállítással. A legmeghatározóbb a Kirche Versoehnung (Megbékélés Temploma) volt. Ez a templom a fal mentén állt, és zömmel nyugatiak jártak ide, de 1961 októberétől csak az NDK-s katonaság használhatta. (A fal augusztus 13-án épült.) Végül 1985-ben lerobbantották, ahogy a régi gyárakat szokás. Most egy emlékhely-kápolna áll a helyén. Nem csoda, hogy már korábban is szimbólum volt, nem csak a neve miatt. 

Ez után a kulturálódás után visszaindultunk a kollégiumunkba (külön-külön). Mikor leszálltam az Ostbahnhof-nál, gondoltam, levegyülök a tömegben és megnézem a reggelre odakerült régiségvásárt. Rengeteg ember nézegette az antik dolgokat, alig lehetett elférni. Sikerült lőni néhány érdekességet is, például a gyöngykoponyát, vagy a „vörös” sátrat. Itt előkerültek a világháború előtti időkből származó dolgok is, de a kommunizmus mögött messze elmaradtak a nácizmus emlékei.

Találtam egy állandó pékséget, ahol hatvan centért méretes és finom péksütiket osztottak. Ki is próbáltam, és úgy döntöttem, visszatérő vendég leszek. Egy másik beruházást is kötődik a bolhapiachoz: vettem egy igazi, német könyvet. Gefahr für den Kaiser címre hallgat, és egy gyerekeknek szóló középkori kalandregény. Elkezdtem olvasni az első fejezetet, de a sok szótárazás miatt elég lassan haladok vele.

Délután újra a netvadászat kötötte le az időmet, és találtam is egy újabb, hangulatos kávézót, ahol az internet mellett egy finom epertortát fogyasztottam. Még Apával is sikerült kapcsolatba kerülni, de nem akartam hosszan a számítógéphez beszélni, így nem kommunikáltunk sokáig. 

Fizetéskor megkérdeztem az eladó srácot, hogy van-e valamilyen fesztivál a városban, vagy tűzijáték vagy ilyesmi, de semmi ilyesmiről nem tudott. No, gondoltam, ez is otthonülős este lesz. Nem lett igazam. 

Hét óra magasságában hangfoszlányok szűrődtek fel a szobámba, úgyhogy elindultam megkeresni a koncertet. Természetesen amit a hetedik emeleten hallottam, azt a földszinten már egyáltalán nem. De azért felszálltam a metróra, és bementem a belvárosba, ahol szintén semmit nem hallottam néhány utcazenészen kívül, akik meg is kavartak rendesen. Elsétáltam az egyetem előtt, és az Unter den Linden túlsó végét vettem célba, mert ott még nem jártam.

Sós lángos: 3,5 €, nutellás: 4 €

Néha határozott dallamrészek jutottak el hozzám, és ahogy közeledtem a Brandenburgi kapuhoz, egyre határozottabb koncertrészleteket sikerült elcsípni. Szimbolikus a helyszín, a volt határátkelőnél szerveztek bulit. A díszítés alapját a német zászló és Berlin jelképe, a medve adta, de ezzel nagyjából megszűnt minden, ami a nemzeti ünnepre emlékeztetne, még csak nem is német énekes állt a színpadon! Maradt a fesztivál-hangulat, az „ingyenkoncert” szokásos elemivel. Amiben az otthonitól különbözött, az talán a rengeteg féle etető és itató hely: volt limonádés, mézeskalácsos, mindenféle édességet lehetett venni, sőt, nagy betűkkel hirdették a magyar specialitást is: a lángost. Berlinben 3 eurótól kezdődik egy lángos, és lehet édesen is kérni, például almalekvárral vagy nutellával. Egyszer talán majd megkóstolom.

A nagyszínpadon egy Joe Cocker nyomában járó bácsi énekelt. A „német precíziós szervezés” kifejezést itt nem igazán használhatjuk, ugyanis a mikrofon recsegett, az egyik vokalista mikrofonjával valami baj történt, és a kivetítő egy része elromlott. Ennek ellenére jó ki buli volt, jó volt hallgatni a zenéjét, bár a hangulat nem volt igazán pezsgő: általában az emberek csak álldogáltak, érzésem szerint lassan apadó létszámban.

A másik nagy szám az egy óriáskerék volt, ami mellett (a színpadtól 100-200m-re) egy kivetítőn követni lehetett a koncertet, pár másodperc késéssel (csak a kép késett). E mögött már szinte semmi nem volt, egy kisebb színpadot leszámítva, ahol egy ránézésre fiatal(os) anyukákból és egy dobos fiúból álló rockbanda szórakoztatta a közönséget. Érkezésem után nem sokkal húsz perc szünet következett, úgyhogy visszatértem a nagyszínpadhoz.

Érdekes látni, hogy mennyire működik a régiek zenéje. Gitár alapú, bluesos hangzású dalok hangzottak el, bár a három negyvenes vokalista néni nő egy kicsit limonádévá tették. Ma már nem ettől a zenétől pörögnek fel az emberek, de erre nem is táncolni kell, hanem csak hallgatni. A zene korához képest a korosztály igencsak vegyes volt: a csininek kiöltözött ráncos nénitől kezdődően a szülőkkel érkező gyerekekig minden korosztály képviseltette magát, rengeteg fiatallal. Meg kell jegyezni, hogy egy ingyenes cirkuszról volt szó (a kenyeret a sör jelentette), és valószínűleg nem az előadó, hanem maga a program miatt jelentek meg az emberek.

Mivel még nem ismerem az éjszakai közlekedést, inkább hazajöttem fél tíz felé. A hazaútnak is volt két felfedezése: egyrészt a Brandenburgi kapu mellett megtalálható Magyar Nagykövetség, másrészt a Tomi által említett három megállós U-Bahn jelentett új élményt.

Biztosan volt nagy politikai beszéd és talán zászlófelvonás is, de erről lemaradtam. Egy szeletet mégis bemutattam abból, hogy hogyan ünnepelnek a németek egy nemzeti ünnepet.

Koncerteken természetesen hangfelvételt is próbál csinálni az ember, a használhatóbbakból összedobtam egy rövid hangulatjelentést. Mivel a net igencsak gyenge, sajnos nem sikerül feltölteni sem a filmet, sem a fényképeket, de holnapra frissítem a bejegyzést!
Más: facebookon megtaláljátok a skype címemet, aki gondolja, vegyen fel.

FRISSÍTÉS! ITT VANNAK A KÉPEK ÉS A VIDEÓ.